Celorio rózsafüzért morzsolva sétált a paplak folyosóin, hat óra körül már készült az esti csendes imádságra. Ilyenkor hallani lehetett, amit a zajos napközben nem. A lélek táplálkozhatott a csend erejéből. A szobája felé vette az irányt, mely egyúttal a parókia irodájának ajtaja előtt vezette el. Hangok szűrődtek ki odabentről, a csukott ajtó mögül. Férfi és nő beszélgetett. Juan de la Cruz és Luciana.

- Későre jár Juan… - hallatszott Luciana vonakodó hangja. Celorio közelebb lépett, és meg sem fordult a fejében, hogy nem illik hallgatózni.

- Nem tart sokáig, hisz ismersz – válaszolt Juan de la Cruz.

- De most, itt?

- Csak ha nem zavar…

- Na, jó. De siessünk.

Kis szöszölés után Luciana felsikkantott.

- Juan, ez… nagyobb, mint amire emlékeztem…

- Eltelt azóta pár év. Na, fogd meg.

- Óh, sohasem gondoltam, hogy egyszer még újra kézbe vehetem. Annyi emlék eszembe jutott, hirtelen.

- Hát nem csodálatos! Megőriztem neked, azóta senkinek sem mutattam meg!

- De miért pont most, Juan?

- Gondoltam, ennél szebb szülinapi ajándékot nem is adhatnék. Hajolj fölé Luciana és éld át újra…

Celorio nyelt egy hatalmasat, és kopogás nélkül szinte beviharzott az ajtón. Juan és Luciana nagyon megijedtek a váratlan jövevénytől. Mindketten az atya felé fordultak…

… Luciana kezében egy poros, kopott, bőrkötésű biblia volt.

- Elnézést – szabadkozott Celorio.

- Semmi baj, atyám. Nézze, ez a biblia Lucianáé volt, ebből tanítottam meg olvasni. Megőriztem, és mivel ma ünnepli a születésnapját, gondoltam, visszaadom neki – ecsetelte lelkesen Juan de la Cruz az elmúlt perceket.

Celorio biccentett, és kiment a helyiségből. Közben pedig arra gondolt, még jó, hogy nem Senora Ana Joaquina hallgatta ki ezt a beszélgetést…