Raimundo Velarde nem hallgatott feleségére. Eddig mindig mindenben engedelmeskedett neki, de most ezt nem hagyhatja annyiban.

Habár Ana Joaquina egész életében a papi pályára szánta fiát, a férfi most mégis úgy gondolta, hibát követne el, ha nem mondaná el az igazságot Juan de la Cruznak.

De mégis, mit mondhatna neki? Hogy mondja el az igazat? Hogy is mondhatná el, hogy Luciana gyermeket vár tőle? És mennyiben fogja ez befolyásolni az életét, mert hogy befolyásolni fogja, abban egészen biztos volt.

Autójával leparkolt a nagy fehér, tisztára meszelt épület falai előtt és tudta, amit most tenni készül alapjaiban fogja megrázni Juan de la Cruz életét. Tönkreteszi az igazsággal vagy segít neki vele új utat találni? Ezt még nem tudta, de hamarosan kiderül majd. Minden kiderül…

- Apa? – csendült fel háta mögött a jól ismert hang és mikor megfordult, fiát látta szembejönni a hosszú kerengőn. – Mit keresel itt? – kérdezte Juan meglepetten, mikor apja mellé ért.

- Csak látni akartam, hogy minden rendben van-e veled – kezdte Raimundo kissé habozva, majd egy pillanatnyi szünetet tartott. Minek húzni a dolgot. Jobb túlesni rajta minél hamarabb. – Tudunk valahol nyugodtan beszélgetni?

- Valami baj van? Történt valami? – szegezte neki a kérdést fia aggódó arccal.

- Nem, nem. Minden rendben – nyugtatta a férfi, miközben karon ragadta és hagyta, hogy Juan végigvezesse az udvaron egy padhoz, ahol nem zavarhatja őket senki. Addig is időt nyer. Olyan nehéz belevágni…

- Mi történt?

- Miért kell ahhoz történnie valaminek, hogy meglátogassalak?

- Mert nem szoktál.

- Alig vagy itt egy hónapja.

- És anya már tizenkétszer itt járt.

- Csak aggódik érted.

- Talán túlságosan is. Ez egy papnevelde, mi történhet itt az emberrel? – kérdezte ezt immáron inkább csak önmagától, semmint az apjától.

- Boldog vagy itt, fiam? – tette fel az őt foglalkoztató kérdést Raimundo, miközben figyelte, hogy nem is olyan távol tőlük pár fiatal papnövendék a Bibliát olvassa.

- Egész életemben arra készültem hogy Istent szolgáljam – válaszolta Juan határozottan.

- Nem a kérdésre válaszoltál. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Nem inogtál meg soha egyetlen pillanatra sem? Soha?!

A fiatal férfi mereven nézte az udvar közepén álló fát, de néma maradt. Nem válaszolt. Mit is mondhatna? Hogy igen, volt egy pillanat mikor elcsábult és azt az éjszakát azóta sem tudja kiverni a fejéből, pedig már meg is gyónta és ha rajta múlott volna, minden egyes nap újra és újra meggyónta volna, ha ezzel kitörölhette volna a szívéből azokat a különleges érzéseket.

- Juan de la Cruz – hallotta meg apja hangját valahonnan nagyon távolról -, nincs semmi olyan, amit el szeretnél mondani?

- Mire gondolsz? – fordult felé a fiú kérdő tekintettel.

- Lucianara.

- Mi van vele? Valami baj történt? – kérdezte ijedten és észre sem vette, hogy máris talpon volt és kezeit tördelve könyörgőn nézett apjára, hogy mondja már, miről van szó, de úgy tűnt az ő szájára is nehezen jönnek a szavak.

- Jól van. Semmi baja – ez volt a legértelmesebb, amit ki tudott nyögni ilyen rövid idő alatt, de láthatóan fia most teljesen megnyugodott, hiszen visszaereszkedett mellé a padra. – Juan de la Cruz… kérdeznék valamit, de szeretném, ha őszintén válaszolnál! Az elutazásod előtti éjszakát együttöltötted Lucianával?

A fiú arca elsápadt. Honnan tudhat apja erről? Luciana mondta volna el? Nem, az nem lehet, hiszen ő nem ilyen!

- Igen – válaszolta őszintén. – Vele voltam aznap éjjel.

- Fiam, szeretném, ha tudnád, hogy nem zaklatnálak ezzel a kérdéssel, ha nem lenne fontos és nem lennék meggyőződve arról, hogy jó döntést fogsz hozni.

- Miről van szó?

- Luciana gyermeket vár.

- Hogyan?!

Juan de la Cruzt a rosszullét kerülgette. Luciana terhes. Tőle. Az ő gyermekét várja. Igaz ez? Biztos ez? Honnan tudják…?

- Nyugodj meg, fiam…

- Honnan tudod? Honnan vagy benne biztos, hogy…? – de nem fejezte be, mert már tudta a választ. Az orvos, aki az apját vizsgálta. – Édes Istenem!

- Megértem, hogy most össze vagy zavarodva – tette fia karjára kezét Raimundo nyugtatólag, de úgy tűnt, a várt hatás elmarad.

- Beszélnem kell vele! – ugrott fel ismét Juan és most rögtön indult is volna haza, hogy mindent megbeszéljenek, ha apja meg nem állítja.   

- Nem lehet. Luciana elment.

- Elment? Mégis hová? Miért? Miért nem marasztaltad ott, ha tudtad? Miért hagytad elmenni?

- Nem hagytam – válaszolta komoran a férfi és ezzel ismét kiérdemelte fia figyelmét. – Önszántából ment el. Reggelre már nem volt ott.

- És nem tudod, hová ment? – kérdezte kétségbeesetten Juan, de Raimundo csak a fejét rázta, hogy nem. – Apa, meg kell őt találnom!

- El akarsz menni innen?

- Igen – bólintott a fiú. Azóta az éjszaka óta, amit a lánnyal töltött folyton kétségek gyötörték. Vajon jól döntött? Tényleg ezt akarja? Hiszen Istent más módon is lehet szolgálni! De ezek a friss események most megerősítették ebben.

- Anyád nem fog örülni – válaszolta apja bizonytalanul. – Mit szólnál, ha én keresném meg Lucianát és szónék, ha megtaláltam…

- Nem – szakította félbe Juan de la Cruz. – Ezt nekem kell megtennem. Megtalálom őt és beszélek vele.

- Feladnál érte mindent? Hiszen egész életben erre készültél! És nem sokára felszentelnek…

- Egyelőre még csak az biztos, hogy meg kell őt találnom. Ha kell, a föld alól is előkerítem és beszélek vele. Hogy hogyan tovább, azt még nem tudom – nézte mereven földet a fiú. Nem tervezett hosszú távra. Csak meg akarta találni Lucianát és… hogy aztán mi lesz, azt nem tudta volna megmondani. Egy biztos, nem akart minden hidat felégetni maga mögött.

Figyelte, ahogy apja tanakodva szemléli őt. Nyilván már ezerszer megbánta, hogy eljött ide és felfedte előtte az igazságot. De hálás volt érte, hogy megtette.

Most már csak meg kell találnia a lányt.