Luciana hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. Idegesen pattant fel a szék karfájáról, így valószínűleg észre sem vette, hogy Juan de la Cruz milyen furcsán néz rá.

Most mit mondjon neki? Hogy amikor az anyja megtudta, hogy gyermeket vár tőle, kitette az utcára? Nem, az már túl sok lenne mára, hiszen látszik, hogy a férfi fáradt és egyáltalán nem úgy alakult a mai napja, ahogy azt elképzelte. Minek tetézze még ő is a bajokat?

- Luciana, mi a gond? – kérdezte döbbenten Juan. Fogalma sem volt arról, mitől lett ilyen ideges a felesége.

- Semmi…semmi – rázta meg fejét a nő és egy mosolyt erőltetett az arcára, miközben figyelte, ahogy férje odalép hozzá és aggódva tekint rá. – Csak meglepett a kérdésed.

- Nem te vagy az egyetlen. Anyámat is sikerült meglepnem vele.

- Rákérdeztél?

- Igen, de kitérő választ adott.

A nőnek megfordult a fejében, hogy hogy lehet egy ilyen egyszerű kérdésre kitérő választ adni, de úgy tűnik, anyósa erre is képes.

- Nem csoda, hisz’ olyan régen volt – válaszolta zavartan az asszony. – És annyi minden történt azóta. Ne rágódjunk a múlton, rendben? – fonta karjait férje nyaka köré és elmosolyodott, mikor megérezte a férfi kezeit a derekán.

- Életem legjobb döntése volt, hogy elvettelek – csókolta meg gyengéden feleségét Juan és már egy cseppet sem erősködött, hogy megtudja kérdésére a választ.

- Luciana nagyon meg volt elégedve a munkáddal – szólt jókedvűen Vivan Alonsohoz vacsora közben. Kár lett volna tagadni, hogy borzasztóan büszke volt a fiára. Lucianától dicséretet kapni körülbelül olyan, mintha valaki a Francia Becsületrendet kapná meg.

- Én nagyon szívesen kisegítek bármikor – válaszolta a fiú. – Csak meg ne tudja, hogy a lánya nálunk modellkedik, mert akkor garantáltan nem fog rólam ódákat zengeni!

- Cristina? Ezt még én sem tudtam – kortyolt bele narancslevébe a nő. – Nem említetted.

- Akkor most már tudod. Főiskola után ide jár hozzám és nézd csak! – állt fel az asztal mellől és az egyik polchoz sétált, ahonnan levett egy albumot és átadta anyjának. – Egy kozmetikai cégnek készítettük ezeket a fotókat.

- De hát ezek fantasztikusak! – álmélkodott őszinte csodálattal a hangjában Vivian. – Ezek remek képek!

- Hát persze, hogy azok. Én csináltam – nevetett jókedvűen Alonso és egy újabb adag húst szúrt a villájára. – De úgy hallottam, van egy húga is. Ódákat zengett róla.

- Ó, igen. Gabriela – válaszolta a nő anélkül, hogy felnézett volna az albumból. Mindig is lenyűgözte fia művészete, de ezek a képek egyszerűen zseniálisak!

- És mondd csak! Ő is olyan szép, mint a nővére?

- Egy Velarde lány egyszerre elég lesz, fiam.

- Ugyan, anya! – legyintett Alonso mosolyogva. – Cristinával csak barátok vagyunk. És egyébként is, említette, hogy találkozott egy férfival, valami Victor Manuullel vagy kivel…

Vivian kis híján félrenyelte a salátáját. Victor Manuel? Te jó ég, ugye nem az a Duval fiú, aki a minap járt a cégnél a menyasszonyával, Tamarával?

Ha ezt Luciana megtudja, nagyon nagy baj lesz!

- Igen, már mondtam, hogy minden rendben… - szólt Rodrigo a telefonba fojtott hangon, nehogy bárki is meghalja. – Megvan a pénz?... Remek… Ne aggódj folyton! Ha kérdezősködik, majd kitalálok valamit, bízd rám! Te csak azzal törődj, hogy senki ne találjon rád!... Dehogy verlek át! Ne beszélj ostobaságokat, miért tennék ilyet? Most le kell tennem. Itt van! – azzal egy suta mozdulattal intett az éppen a liftből kilépő Juan de la Cruz felé, aki biccentet és irodája felé vette az irányt.

Rodrigonak több sem kellett, azonnal a nyomába szegődött.

- Jó reggelt! – köszöntötte hangosan.

- Neked is! – válaszolta Juan komoly arccal. – Azt hiszem, ez ma mind a te dolgod lesz – mutatott az asztalán heverő papírhalomra. – Nekem be kell mennem az iskolába.

- Értem – bólintott a fiú. – Mik ezek?

- Ezt a kupacot csak alá kell írni és már vihetik is a szállítók a Vöröskeresztnek – mutatott az asztal baloldalára. – Itt van Celorio atya száma a parókiáról. Már beszéltem vele, de azért egyeztess vele te is az árváknak juttatott adományok ügyében. Azt a nagy halmot pedig ott a földön… Nos, azt olvasd át és írd alá!

- Hány napra mész el? – kérdezte nevetve Rodrigo, de a férfi arca komoly maradt.

- Kivel beszéltél az imént?

- Ó… csak a-az …apámmal…

- Értem. Már azt hittem, az a mihaszna könyvelő hívott.

- Ami azt illeti, keresett. Azt üzeni, hogy ne aggódj, minden rendben, de el kellett utaznia és csak a jövő hét végén érkezik vissza.

- Hát ez remek – húzta el száját Juan. Az azért némi megnyugvást adott neki, hogy állítólag minden rendben. Majd hiszi, ha látja. – Gabriela mondta, hogy tegnap nálunk jártál – jegyezte meg, miközben a lifthez lépett.

- Igen, Cristinát kerestem, de nem jött haza, úgyhogy nem vártam meg.

- A főiskolán volt.

- Igen, tudom. Gabriela-val jól elbeszélgettünk – mosolyodott el Rodrigo. – Nagyon kedves lány. És okos. Büszke lehetsz rá.

- Az is vagyok. Mindkettejükre. Mi lesz már? – nyomta meg türelmetlenül a hívógombot. El fog késni. Megint. Csak egyszer tudna odaérni valahova időben!

Luciana elmélyülten hallgatta Miriam beszámolóját a heti eseményekről. Esküvőkről, amik már lezajlottak és amik még csak a tervezés fázisában vannak.

Hosszú idő óta nem volt olyan nagy fogás, mint amilyennek a Gonzales- esküvő ígérkezett, ő pedig a cél érdekében mozgósított mindent és mindenkit. Egyszerre hárman, Miriam, Vivian és ő is dolgoztak a menyegzőn. Eddig inkább egészben szerette látni a dolgokat. Irányítani a többieket, de most úgy gondolta, ráfér egy kis változatosság.

Egyedül a tegnapi események zavarták meg abban, hogy teljes figyelmével koncentrálhasson munkájára.

Juan de la Cruz igencsak felzaklatta a kérdésével, ami az anyja és a közte lévő kapcsolatot feszegette a múltban.

- Luciana, figyelsz te rám egyáltalán? – hallotta meg Mririam hangját valahonnan nagyon távolról.

- Persze, ne haragudj, csak elgondolkodtam! – mosolyodott el kényszeredetten a nő. – Tegnap volt egy igen kínos beszélgetésünk Juannal. Tegnap Chepánál járt, aki elszólta magát és megemlítette, hogy Juan de la Cruz anyja elkövetett ellenem valamit a múltban. Tudni akarta, mi volt az.

- És te elmondtad neki?

- Jaj, dehogy! Szegénynek van éppen elég problémája enélkül is. Nem szeretném még én is tetézni ezzel a badarsággal.

- Még hogy badarság! – nézett rosszallóan Miriam Lucianára. – Nem nevezném badarságnak, hogy az anyja kidobott téged a házából, miközben te Juan de la Cruz gyermekét vártad.

- Most nem erről van szó – rázta meg fejét fáradtan a nő. – Nagyon aggódom érte, Miriam. Reggeltől késő estig dolgozik. Az alapítványnál sem mennek úgy a dolgok, ahogyan kellene… Hetek óta próbál összehozni egy tárgyalást a könyvelőjükkel és Rodrigóval, de sehogy nem akar sikerülni. Valamelyiküknek soha nem jó az időpont. Az iskola kimeríti és mindennek a tetejében tegnap még az anyjával is összeveszett.

- Rátok férne egy kis pihenés.

- Ugyan! Hisz’ még csak két hete voltunk Acapulcóban… Tényleg, mi volt Duvalékkal? – kérdezte hirtelen. Eddig még eszébe sem jutott érdeklődni utánuk, de most… - Remélem, minden rendben volt, mert rengeteg pénzt akarnak áldozni erre az esküvőre! Arról nem is beszélve, hogy ezzel egy életre megalapoznánk a cég jövőjét itt, a fővárosban, szóval… elég fontos esemény lesz.

Cristina ragyogó mosollyal az arcán ért haza és vetette le magát az ágyra. Ma megint találkozott Victor Manuellel. Pedig nem lett volna szabad, hiszen nem sokára megnősül. Szeretett volna nemet mondani az újabb meghívásra, de a szája valahogy nem akart engedelmeskedni és egy „igen” csúszott ki rajta.

Ráadásul… A férfi ma megpróbálta megcsókolni. De csak próbálta, mert ő nem hagyta. Nem lehet! Nem szabad!

De jó lenne most beszélni valakivel erről az egészről! Gabriela nincs itthon… az anyjával értelemszerűen nem beszélhet. Csak egyetlen ember van, aki képes tanácsot adni neki. A telefon után nyúlt és elkezdte tárcsázni az apja számát…