Gabriela kilépett a liftből és egyenesen apja irodája felé vette az irányt. Megbeszélték, hogy ma együtt ebédelnek, de úgy tűnik apja még nincs bent.

Odafordult Lucrecia asztalához, hogy megkérdezze, nagyjából mikorra várható a férfi érkezése, de a nő olyan elmélyülten dolgozott, hogy észre sem vette, hogy itt van, így a lány úgy döntött, nem zavarja. Majd megvárja apját az irodájában.

A terv ugyan szépen előkészített volt és viszonylag könnyen kivitelezhető is lett volna, ha nem éppen akkor dugja ki fejét irodája ajtaján Rodrigo.

- Gabriela! Hát te vagy az – lépett hozzá mosolyogva a férfi. – Hangokat hallottam, azt hittem, apád jött vissza.

- Nem. Én is őt várom- válaszolta a lány kissé zavartan.

- Sejtettem – nevetett fel a férfi jókedvűen. – Mondd csak, nincs kedved esetleg az irodámban várni rá? Csakhogy ne unatkozz!

Gabriela beleegyezően bólintott. Nem sokáig kellett őt unszolni, hiszen nagyon kedvelte Rodrigot. Ha azt kérte volna tőle, hogy most azonnal szökjenek meg együtt, azt is megette volna. De persze csak egy beszélgetésről van szó. Legalább lesz alkalma egy kicsit jobban megismerni őt és nem fogja éretlen fruskának gondolni többé.

Luciana éppen Celorio atyát várta. Juan de la Cruz még tegnapelőtt megkérte, hogy legyen olyan kedves és beszélje meg az atyával az egyház és az alapítvány közös segélyjuttatását az árvíz sújtotta területekre, mert neki most semmi ideje sincs, ő pedig belement, holott ő sem áll időmilliomos hírében, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy tegnap mindössze egy telefonra futotta az idejéből és csak annyit tudott meg, hogy az atya már elment és csak ma lesz bent.

Az volt a szerencséje, hogy Juan tegnap halálfáradtan ért haza késő este és szinte ruhástól dőlt be az ágyba, így nem tudott utána érdeklődni, hogy sikerült-e bármit is intéznie.

De most itt van és ez a fontos.

Végignézett a kishelyiség puritán berendezésén. Egy íróasztal és mindkét oldalán egy-egy szék, továbbá a falon függő kereszt volt az egyetlen fényűzés.

Kár lett volna tagadni, hogy az évek során többször is megpróbálta elképzelni, mi lett volna, ha Juan azon a bizonyos napon nem keresi fel őt, hanem papnak áll. Sehogy nem tudta elképzelni férjét reverendában… Az igazat megvallva nem is akarta, hiszen őt választotta és nagyon boldogok voltak együtt.

- Senora Velarde! – köszöntötte őt az éppen belépő Celorio. – Elnézést, hogy várnia kellett, de éppen az elsőáldozókat készítettem fel a hétvégi szertartásra!

- Semmi gond, atyám! – mosolygott kedvesen Luciana. – Én is csak nem rég jöttem.

- Akkor nem várt sokat, ennek örülök – lépett asztala mögé a pap és hellyel kínálta a nőt is. – A férje említette, hogy önnel beszéljem meg a részleteket.

- Engem csak végső egyeztetés miatt küldött – szakította félbe az atyát. – Nem értek ahhoz, amit Juan de la Cruz csinál. Ezeket küldi – nyújtott át egy dossziét Luciana.

- Azonnal átfutom, egy pillanat! – azzal feletette szemüvegét és belekezdett az iratok átolvasásába.

Juan éppen kilépett a liftből mikor meglátta, hogy Rodrigo ajtaja nyitva áll és valaki van nála.

Már megint nem a dolgát végzi – gondolta dühösen és öles léptekkel megindult a férfi ajtaja felé.

Legnagyobb meglepetésére azonban lányát találta nála, amint éppen elmélyülten beszélgettek valamiről.

- Apa, hát megjöttél! – mosolygott rá ragyogón Gabriela és egy puszit nyomott apja arcára.

- Feltartod Rodrigot a munkában – jegyezte meg Juan nem kis éllel a hangjában.

- Ó…ő csak felajánlotta, hogy várjak itt az irodájában, míg te megérkezel és beszélgetésbe elegyedtünk.

- Hát ez igazán nagyon kedves tőle! Készen van a jelentés? – fordult a férfi kérdő tekintettel.

- Dolgozom rajta.

- Akkor dolgozz kicsit gyorsabban! Három napja az asztalomon kéne lennie.

- Ne légy ilyen szigorú, Rodrigoval, apa! – nézett Juanra Gabriela kedvesen, de szeme sarkából a fiút figyelte, hogy hogyan reagál az általa elmondottakra. – Rengeteget dolgozik.

- Szegény fiú! - szólt tettetett sajnálkozással apja. – A jelentés estére legyen az asztalomon, Rodrigo és most komolyan beszéltem. Van, ahol három napja várnak az adományokra – nézett komoran a fiúra és látszott, hogy most tényleg nagyon komolyan beszél. Arca csak arra az időre derült fel, míg lánya felé fordult. – Indulhatunk?

- Farkas éhes vagyok! – mosolygott Gabriela és elköszönt a fiútól, majd az ajtó felé indultak, ahonnan apja még visszafordult.

- Rodrgio, kérlek!

A férfi gyorsan bólintott és úgy tűnt, ez éppen elég volt ahhoz, hogy Juan teljesen megnyugodjon és kövesse lányát a lift felé.

Ana Joaquina úgy dobta félre az újságot, mintha a legundorítóbb dolog lett volna, ami valaha is a keze ügyébe került.

A címlapon Luciana képe díszelgett, akit Az Év Üzletasszonyának választottak.

Luciana Velarde…

Egyáltalán hogy meri használni ezt a nevet ez a perszóna. Egyetlen ember van, aki jogosan viseli a Senora Velarde nevet és az ő. Ez a nő csak bitorolja… De már nem sokáig, az biztos! Az Úr meg fogja büntetni őt azért, amit elkövetett…Hogy letérítette Juan de la Cruzt az isteni útról. A pokol tüzében fog elégni ő is, és a fattyai is.

- Miért vagy ilyen szigorú Rodrigoval, apa? – kérdezte Gabriela, mikor már a kocsiban ültek és az étterem felé tartottak. – Szerintem nagyon rendes fiú.

- Semmi bajom vele, kicsim, csak az utóbbi időben mindig máshol jár az esze – válaszolta Juan komoran. – És tényleg napok óta kérem arra, hogy írja meg azt a jelentést, de úgy tűnik, nem érdekli.

- Talán csak más dolga van – vonta meg vállát a lány, mire apja alig láthatóan megrázta a fejét. Valami nem stimmelt ezzel a fiúval, ezt már észrevette! Szeretett volna beszélni vele, de eddig még nem volt rá alkalma. Vagy inkább ideje. – Még nem is mondtam! A múltkor találkoztam a nagyival – szólt boldogan Gabiela.

- Tényleg? – fordult felé érdeklődve Juan. – Hol?

- Hát, nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mikor felbukkant a suli környékén! – kacagott fel a lány. - Azt mondta, engem keresett.

- Érdekes. Voltam nála és nem említette, hogy találkoztatok volna.

- Miért tenné? Elvégre az unokája vagyok, nem? Teljesen természetes, ha találkozunk, csak mindig ti fújjátok fel ennyire a dolgot anyával. Tényleg, miért haragszanak annyira egymásra?

- Ez… egy kicsit hosszú történet – válaszoltam komolyan Juan de la Cruz. Soha nem említették még egyik gyereknek sem, hogy mi történt akkor régen. Minek róla tudniuk, már úgysincs jelentősége. És Gabriela az egyetlen ember, akit négyük közül a legkevésbé érinti az egész dolog. – Megérkeztünk – parkolt le a férfi az étterem parkolójában.

- Nem akarod elmondani? – kérdezte csendesen a lány apja felé fordulva.

- Majd elmondom, ha itt az ideje – érkezett a komoly válasz. – Na, kifelé, ha még éhes vagy! –mosolygott Juan de la Cruz a lányára, aki szintén ragyogó mosollyal az arcán szállt ki a kocsiból.

Figyelte, ahogy apja bezárja az ajtót, majd mindketten elindultak a bejárat felé, ahonnan ismerős alakok tűntek fel.

- Az nem Cristina? – kérdezte inkább csak önmagától Juan, de ahogy közelebb értek, már anélkül is tisztán látta, hogy Gabriela válaszolt volna.

- De bizony.

- És ki az a férfi vele?

- Victor Manuel – válaszolta a lány sejtelmes mosollyal az arcán.

- Remélem, ez nem az a Victor Manuel, akiről néhány napja mesélt. Aki mindjárt megnősül és nem mellesleg anyád ügyfele.

- Attól tartok, de.

- Te jó Ég, csak anyátok meg ne tudja!

Cristina felé pillantott és látta, hogy lánya is észreveszi őket, mert egy pillanatra megtorpant, majd végül célirányosan feléjük indult Victor Manuellel.

- Apa, micsoda meglepetés! Szia, hugi!– mosolygott rájuk, majd a mellette álló fiatal férfira nézett. – Ő itt Victor Manuel. Victor, ő az édesapám és a húgom.

- Nagyon örvendek Senor Velarde! – nyújtott kezet Juannak, aki el is fogadta azt, majd üdvözölte Gabrielát is.

- Mi csak ebédelni voltunk és már megyek is vissza a főiskolára – válaszolta Cristina komolyan. – Még órám van.

- Ajánlom a szufflét, uram! – szólt vissza távozáskor Victor Manuel. Juan udvariasan megköszönte, majd kisebbik lánya felé fordult.

- Azt hiszem, ma lesz egy komoly beszélgetésem a nővéreddel – azzal átlépték az étterem küszöbét.

Luciana éppen végzett Celorio atyánál. Végre mindent sikerül tisztázni! Habár, tény, hogy nem az alapítvány miatt maradt ilyen sokáig, hiszen az atya belement mindenbe, amit Juan ajánlott. Nagyjából tíz perc alatt végeztek volna, ha a pap nem kezdi el dicsőíteni Juan de la Cruzt. És valljuk be, Luciana legnagyobb második legnagyobb gyengéje, a gyerekek után, ha a férje kerül szóba egy társaságban. Tökéletesen tisztában van vele, hogy mekkora szerencséje van a férfival, de ha még előtte dicsérik, akkor menthetetlenül belebonyolódik ő is a témába.

Így volt ez most is.

Mosolyogva lépett ki a templom ajtaján, mikor meglátott egy régi, kedves, ismerős arcot.

- Chepa? – szólt oda mosolyogva a nőnek, aki nevének említésére felé fordult, de úgy tűnt nem ismerte fel. – Nem ismersz meg? Luciana vagyok.

- Luciana!