Gyermekünk gyermeke

  Juan de la Cruzt kicsalogatta a napsütés. A templom zöldben és fehérben úszott, ahogy a szellő megtáncoltatta a virágzó falombokat. Minden árvaházi gyerek az udvaron tartózkodott, és hangos zsivajt csapva fociztak.

Ahogy az atya végigsétált az udvaron, és bekanyarodott a templom kertjébe, furcsa jelenetre lett figyelmes. Luciana egy magasra nőtt sövény mögül leskelődött, a templomudvarnak befelé. Első látásra viccesnek találta, és el nem tudta képzelni, mit nézhet az asszony. Elindult felé, és mikor a háta mögé ért, rákérdezett:

- Ki után kémkedsz?

- Jaj, Juan – ijedt meg Luciana a váratlan látogató hangjától.

Juan de la Cruz arra fordult, amerre Luciana.

Mintha egy álmot látott volna, egy kis szeletnyi mennyországot. Christina és a kis Victoria ott játszottak, nevettek az udvaron. Az apácák, Bernardina és Regina nővér társaságában láthatóan jól mulatták az időt.

- Adományoztam, és ruhákat hoztam az árvaháznak, majd kifelé jövet megpillantottam őket – kezdett bele Luciana halkan.

- Nem is köszöntél oda neki? – kérdezte az atya.

- Nem akarom megzavarni őket, inkább innét gyönyörködöm bennük. Tudod, hogy nem tűr meg egy légtérben magával – mondta szomorúan Luciana. Lehajtotta a fejét, hogy elrejtse könnyeit.

- Próbáltál beszélgetni vele? Óvatosan közeledni, ahogy mondtam?

- Mégis hogyan? Gyűlöl engem…

- Nem gyűlöl…

- Csak utál? – gúnyolódott Juan de la Cruz hárításán Luciana. – Pedig, ha tudná, mennyire szeretem! Mennyire vágyom a közelségére, és oly nagy szeretettel babusgatnám már a kis Victoriát!

Egy ideig szótlanul nézték lányukat. A kis Victoria fejére Bernardina egy margarétából fűzött koszorút helyezett. A kislány hanyagul kalimpált, Regina nővér és Christina pedig nagyot nevettek valamin.

- Szerinted mit szól majd hozzá? – kérdezte Luciana.

- Ha megtudja, hogy mi vagyunk a szülei?

- Igen! Szerinted hogyan viseli majd, ha megtudja, hogy te vagy az apja és én vagyok az anyja – kérdezte az asszony félve, és aggodalommal teli hangon.

- Jó szíve van, és bízom benne, hogy nem utasít el magától minket – jegyezte meg Juan de la Cruz.

Az atya lányára nézett, aki épp akkor viszonozta a pillantást, és integetett is, jelezvén, hogy odamegy. Elkérte Regina nővértől a kicsit, és elindult a magas sövény felé.

- Jobb, ha én most megyek, nem akarom elijeszteni – mondta sietve Luciana, és már fordult is el, mielőbb távozni akart, nehogy Christina észrevegye őt, de Juan de la Cruz jó erősen megfogta a kezét, és visszatartotta.

- Ne csináld…

- Tudod, hogy nem marad itt, ha meglát!

- Ezt bízd csak rám, rendben? Segítek, nem hagylak cserben, majd meglátod – mondta Juan de la Cruz, olyan határozott volt a kijelentéseiben, hogy Luciana nem tudott ellenkezni. Az atya elengedte Luciana kezét, és örömmel fordult Christináékhoz.

- Jó napot atyám – köszönt rá a lány, de mosolya megszűnt, mikor egész közel érkezve ott látta az atya mellett a nőt, aki tönkretette az életét, aki annyi fájdalmat és bonyodalmat okozott neki, aki számtalanszor megalázta őt! Akit meg tanult gyűlölni, azt a Lucianát, akiről nem is sejtette, hogy a tulajdon édesanyja.

- Jó napot asszonyom – mondta ridegen.

- Szervusz, te kis tündér – köszönt a kislányra Juan de la Cruz, és megsimogatta a homlokát.

- Látom, látogatója van atyám… - kezdett bele Christina, de Juan átvette a szót:

- Csak beszélgettünk, nem zavarsz.

- Szervusz Christina – köszönt oda Luciana megszeppenve. – Hogy van Victoria?

- Köszönöm jól – hangzott a tömör válasz.

- Megengeded, hogy megfogjam a kicsit? Egy kicsit? – tette fel hirtelen a kérdést Juan de la Cruz, és ütötte el viccel az ajánlatot, mert Christina nagyon meglepődött a kérdésen. Luciana nem kevésbé. Sejtette, hogy a férfi a kislányon keresztül próbál közeledni, és nagyon kíváncsi lett, hogy mit akar véghezvinni. Juan de la Cruz meg már annyira nyújtotta a kezét, hogy nem lehetett neki ellentmondani.

- Persze atyám, nyugodtan – mondta Christina elmosolyodva, és óvatosan átadta kislányát, aki egy csapásra véget nem érő mosolyra húzta pici száját.

Juan de la Cruz sugárzott az örömtől.

- Szia, kisbogár! Mekkora mosolyt kaptam én tőled – gügyögte Victoriának.

- Biztosan megismer téged – tette hozzá Luciana. Alig akarta elhinni; ő és Juan de la Cruz, valamint Christina és Victoria együtt.

- Szerintem nevetsz te mindenkire, na, lássuk – Juan Luciana felé fordult a kislánnyal, és egész közel lépett hozzá. – Nézd, milyen gyönyörű, ugye milyen szép? – kérdezte.

- Rám is mosolyog – örült a nő, és megfogta Victoria kalimpáló kis kezecskéjét.

Christina hirtelen úgy érezte, mintha álmodná az egészet. Luciana Duval az atyával babusgatja az ő lányát, ráadásul olyan furcsa érzéseket váltott ki benne a jelenet. Úgy tűnt neki, hogy a férfi és a nő ezt teljesen természetesnek veszik, nem látta még őket együtt nevetni, pláne nem babázni, és így teljesen abszurdnak tűnt az egész.

Juan és Luciana nem tudtak betelni Victoriával. Luciana hálásan pillantott a férfire, amiért így alakította a történéseket.

- Bár mindenki azt mondja, hogy Victor Manuelre hasonlít, – nézett Christinára az atya – a szemei mégis a tiédek. A pillantásában téged látlak.

- Igen, ebben van valami – jegyezte meg Luciana is óvatosan a lányára pillantva.

- Annyi mindent mondanál, látom előre, milyen cserfes kislány leszel – folytatta babanyelvű társalgását Juan.

- Legalább nem lesz olyan, mint a Carlo ikrek voltak – nézett Luciana az atyára, aki egy pillanatra eltűnődött, majd megvilágosodva felsóhajtott.

- Tényleg, azok mindig sírtak! Már egész nagyok voltak, és ha valaki megszólította őket, egyből rázendítettek a bőgésre. Szerintem sohasem láttam őket máshogy, csak vörös fejjel – magyarázta Christinának, hogy értse, milyen közös emlékről beszélnek.

- Elnézést atyám, de tényleg mennem kell – szólalt meg Christina, és visszakérte Victoriát. Az atya óvatosan visszaadta, de még utána is integetett a kicsinek. Luciana alig bírta kordában tartani az érzéseit, a szíve hatalmasat dobbant minden egyes ütemre, ilyen közel még nem volt a lányához és az unokájához. Boldog volt, mérhetetlenül.

- Viszontlátásra atyám, senora Duval – köszönt el a lány, de látszott rajta a megilletődöttség, nem tudta, mégis hogyan kezelje a helyzetet.

Mikor látó, és hallótávolságon kívül volt, Luciana örömtől ragyogó arccal nézett a férfire.

- Köszönöm! – mondta remegő hangon.

- Ez volt a legkevesebb, és ne köszönj semmit! – válaszolta lassan az atya. – Ez még csak a kezdet volt, majd meglátod!