Cristina a szobájában üldögélt kisírt szemekkel, kezében pedig egy fotóalbumot tartott és azt lapozgatta két levegő vétel között. Egy- egy képet megsimított, majd magához ölelt. Egyfolytában Victor Manuel szavai jártak a fejében, amelyeket Tamara vallomásai követtek. „Szeretlek Cristina……..nem veheti el Cristinát, mert gyereket várok tőle.”

Ajtókopogtatás zökkentette vissza a való világba, amely után Juan lépett be. Odasétált a lányához és egy puszit nyomott a homlokára és leült mellé.

-Rosszul.- szipogta Cristina.- Olyan nehéz elfelejteni, hogy a férfi, akit szerettem megcsalt. Ráadásul a legjobb barátnőmmel.

Juan csak bólogatott, nem tudott mit hozzá szólni. Mégis úgy érezte, hogy össze kell szednie magát, hogy valamivel meg tudja nyugtatni Cristinát.

-Az élet tele van kihívásokkal, amelyeket győzelemként vagy kudarcként élünk meg. A szerelem is ide tartozik, mert ez az élet egyik leghatalmasabb, legmeghatározóbb érzése, amiből csak két út vezet ki, ha csalódunk benne. Sokan nem bírnak megküzdenie ezzel a fájdalommal, de az igazi győzelem az, ha ezt túléljük és újult erővel lépünk tovább. Hiszen rengeteg mindent tartogat még az élet, amelyek között sok szép van. Kislányom- húzódott közelebb.- nem szabad elhagynod magad. Most megmutathatod mindenkinek, hogy milyen erős is vagy te.

-Köszönöm apa. És igazad van.- ölelte át a férfit.- Nem is tudom mi lenne velem nélküled. De mondd csak, nem tévesztettél pályát?- egyenesedett vissza.

-Tisztára mintha Celorio atyát hallottam volna. Még papnak is elmehetnél.

-Ahj Cristina.- nevette el magát kínjában Juan.- A humorod a régi.

-Tényleg!- ugrott fel Juan.- Képzeld, megnyertünk az év legjobb lapjának járó díjat.

-Vihetek magammal valakit, és én rád gondoltam.- mosolygott örömteljesen a férfi.

-Szívesen elkísérnélek, de most nincs nagy kedvem rendezvényekre járni.- utasította vissza.- Miért nem viszed el Oféliát?

-Hogyne, aztán egész este le sem fog szállni rólam. Nem is beszélve arról, hogy feszt a kamerákat fogja keresni.- szörnyedt el cinikusan Juan de la Cruz.

-De igen, csak nem merem megkérdezni.

-Luciana.- Juan arca elpirosodott.

-Tetszik neked igaz?- vigyorodott el Cristina.- Ne is tagadd, látom rajtad.

-Veszteni valód nincs. Ha nem kérdezed meg, akkor biztos, hogy Oféliával mégy.

Juan úgy szökkent ki Cris szobájából, mint egy izgatott kisgyerek. Imeldától megtudta, hogy a nő a kertben tartózkodik. Egész úton odafelé azon gondolkodott, hogy hogyan is kérhetné meg. Térjen egyből a lényegre, vagy legyen valami bevezető szöveg? Már rég érezte magát ilyen izgalomban. De ez valahogy mindig előjön, ha Lucianara gondol, nem is beszélve arról, hogy mit érez, amikor vele van.

Luciana a hintában ült és egy könyvet olvasgatott. Körülötte virágrengeteg volt, amelyek szebbnél szebb színekben pompáztak. Megérezte, hogy valaki közeledik felé, de csak akkor nézett fel, amikor meglátta az árnyékot.

-Mi jót csinálsz?- kérdezte a férfi.

-Csak egy regényt olvasok.- felelte, majd összecsukta a könyvet és felállt.

-Jó is az.- Juan körbe nézett idegességében.- Szép kert nem de?

-Bizony. Nem bántam meg, hogy annak idején felvettem.

Luciana szintúgy igyekezett kerülni Juan tekintetét, ahogy az övét a férfi. Hosszas kínos csend következett be. Még a légy zümmögését is tisztán lehetett hallani. A nap izzasztóan sütött, és tudták, hogy ha így folytatják tovább, még a végén napszúrást kapnak.

-Luciana.- szólalt meg Juan- Szeretnék kérdezni valamit.

Luciana nem szólt semmit, de tekintetével jelezte, hogy várja a kérdést.

-Szóval, tudod, a vállalatom megkapta az év legsikeresebb lapja címet és a hétvégén lesz az átadása.

-Köszönöm.- bólintott a férfi.- Na még egyszer.- fújta ki magát.- Azt szeretném kérdezni, hogy elkísérsz-e?

-Hogy én?- mutatott magára lepődötten Luciana.

-Kérlek.- a férfi hirtelen megragadta a nő kezét és ott álltak szemtől szemben.- Nélküled nem megyek el.

-Nem tudod mennyire hálás vagyok neked ezért.

Juan örömében magához húzta Lucianat és szorosan átölelte.

Victor Manuel úgy döntött, hogy elmegy Tamarához, hogy megbeszéljenek mindent. Azt már előre eldöntötte, hogy nem lesz hajlandó feleségül venni, annak ellenére sem, hogy a nő gyermeket vár tőle. Ezt közölte is vele, amit Tamara őrült kitörése követett.

-Segítek felnevelni, de semmi mást nem. Ugyanúgy megkapja a szeretetemet és gondoskodásomat.

-Sajnálom.- Victor Manuel a kijárat felé tartott.

-Most meg hova mész?- rohant utána a nő.

-Haza.- vonta meg a vállát a férfi és elment.

Andrés éppen a vacsorával kínlódott a konyhában, amikor Victor Manuel betoppant.

-Még várni kell egy kicsit, mert még nem főztem ki a tésztát teljesen. De a szósz isteni lett. ”Szömányifik”.

-Beszéltem Tamarával.- ült le az asztalhoz Victor.

-Megmondtam neki, hogy nem veszem el, de a gyerek mindent meg fog kapni.

-Helyes beszéd fiam. És Cristina?- kérdezte miközben kiemelte a tésztát a vízből.

-Holnap felkeresem és tisztázok vele mindent.

-Hogyne. Veled történt ma valami érdekes?- érdeklődött a fiú és levette a tányérokat.

- Azonkívül, hogy a betegek fellázadtak és majdnem rám törték az ajtót?

- Ne mondd!- képedt el a fiú.- Mi történt?

-Új adminisztrátort kaptam és még kezdő, de nagyon csinos. Szóval őt kellett bevezetnem a szakma fortélyaiba és egész lassan haladtunk. A páciensek persze türelmetlenek voltak és percenként zörögtek.

-Előfordul.- nevetett Andrés és feltálalta a vacsorát.- Jó étvágyat.

-Viszont. És hogy hívják az új segéded?

-Lorenza. Majd ha bejössz bemutatom.

A reggel esősnek és borongósnak indult. Mindenkinek rossz volt a hangulata, megszólalni sem volt kedvük.

Még Nicolas is, akinek szinte mindig felhőtlen volt a kedve, csendben ült a konyhában és a kertjét nézegette. Imelda mellette foglalat helyet és a kávéját kortyolgatta.

-Pocsék egy idő.- lépett be Ofélia.- Imelda töltene nekem egy kávét?

-Szerbusz Nicolas.- lépett a férfi felé.- Hogy vagy?

-Én remekül. Nem látod? De te mit keresel itt? Nem a családdal kéne reggelizned?

-Milyen család?- vágott flegma fejet Ofélia.- Juan és Cristina? Na meg az a Luciana. Nem is értem Juan de la Cruz mindek engedi, hogy velük reggelizzen.

-Szinte már családtag.- kuncogott Nicolas.

-Óvj meg az ostoba kijelentéseidtől, kérlek. Ő egy senki.

-Mégis őt viszi magával a díjátadóra.

-Ahogy hallottad. Én ezt nem hagynám.

-Hát én sem fogom.- rohant el a nő.

-Ezt most miért kellett tenned Nicolas?- szólt közbe Imelda.

-Unatkozom, ráadásul már rég volt botrány. Oféliának meg tehetsége van a csapásához.

-De gonosz vagy.- mosolyodott el a nő.

Nicolas és Imelda Ofélia után mentek, de csak az ajtó mögül lesték a az eseményeket.

-Magyarázatot követelek Juan de la Cruz!- csapott az asztalra Ofélia.- Mit jelentsen az, hogy ezt a nőt viszed magaddal?

-Mert őt akarom.- állt fel a férfi.

-De ő egy senki, egy betolakodó.- kelt ki magából és Lucianara mutatott.

-Elég legyen Ofélia!- dühödt fel Juan is.- Nem tűröm, hogy sértegesd Lucianat. Elvárom tőled is, hogy megadd neki a tiszteletet.

-De mit fognak szólni az emberek, ha nem a mennyasszonyod oldalán fogsz megjelenni.- hisztizett tovább.

-Egy, nem érdekelnek mások. Kettő, nem vagy a mennyasszonyom.

Ofélia feje elvörösödött a méregtől és gyilkos tekintettel nézett Lucianara. Nicolas ördögien vigyorgott a háttértből és egy fejbiccentéssel jelezte Imeldának, hogy itt már több lesz, mint egy egyszerű összeveszés.

-Semmi de. Már hamarabb a sarkamra kellett volna állnom a kapcsolatunkat illetően. Már rég nem működik.

-Mit akarsz ezzel mondani?- remegett Ofélia a dühtől.

Luciana tudta, hogy rá célzott. Juan pedig ránézett, majd vissza.

-Ezt még nagyon megbánod Juan!- kiáltotta Ofélia és elviharzott.

-Gratulálok apa!- örvendezett Cristina.

-Épp itt volt az ideje.- lépett be Imelda.

Juan csak mosolygott és Lucianara nézett, ki viszonozta a gesztust. Végre szabadnak érezte magát és egy nagy tehertől szabadult meg. Még a nap is kisütött.

-Úgy látom csodás napnak nézünk elébe.- állt fel Cristina.

-Jó reggelt kívánok!- toppant be Victor Manuel.

Cristina háttal állt a fiúnak, de amikor meghallotta a hangját, azonnal felé fordult és kimérten hozzászólt.

-Beszélnem kell veled Cristina, négyszemközt.- nézett a férfi ártatlan tekintettel.

-Mi most kimegyünk, igaz Luciana?- fordult a nőhöz Juan, aki beleegyezően bólintott.- Engedelmetekkel.

Cristina és Victor Manuel bementek a társalgóba, hogy ott nyugodt körülmények között tudjanak beszélgetni. A lánynak eszében sem volt felhívni a szobájába, hiszen az azt sugallta volna, hogy képes megbocsátani neki. Pedig ez egyáltalán nem volt így. Párszor megfordult a fejében, hogy megteszi az első lépést a béküléshez, de nem alacsonyodhatott le az ő szintjére. Túlságosan is megalázta, mély sebet ejtett a szívén.

-Tudom, hogy nagy ostobaságot követtem el, amikor lefeküdtem Tamarával- kezdet Victor- és, hogy erről nem szóltam neked. De esküszöm, hogy szeretlek.

-Hm.- fancsolodott el Cris.- Ezek után még van képed ilyeneket mondani?

-Érts meg, kérlek!- lépett közelebb a fiú.

-Mit kéne megértenem?- emelte fel a hangját a nő.- Azt, hogy megcsaltál a legjobb barátnőmmel, ki tudja miért. Ráadásul teherbe is ejtetted. Nem szólva arról, hogy tönkre tetted életem egyik legfontosabb napját. Ezt kellene megértenem?

-Ne szólíts így, nem vagyok az. Gyűlöllek Victor Manuel! Menj el!

Cristina kinyitotta az ajtót és kitessékelte a férfit. Victor szomorú képet vágott, de tisztában volt azzal, hogy Cristinának igaza van. És azzal is, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy visszaszerezze. Időt kell adnia neki és magának is.

Ana Joaquina azon volt, hogy valahogy megtudja mi lett Luciana gyermekének a neme. Ez elengedhetetlen tényező, hiszen ez alapján sikerülhet megtalálnia. A születési évet és hónapot körülbelülre meg tudta határozni, de tovább már nem tudott lépni. Még annyi mindent ki kell derítenie, amit csak Lucianaból tud előhúzni, d hogyan azt még nem gondolta ki. Eszében volt, hogy beeteti, hogy már nem utálja és segíti, de ehhez nem volt gyomra. Még, hogy ő Ana Joaquina Velarde hódoljon be? Azt már nem. Más eszközök kellenek ide, mégpedig a rafináltság eszközei. Ráadásul óvatosnak kell lennie, nehogy a fia tudomást szerezzen valamiről is. Addig jó, míg nem tudja meg, hogy van egy gyermeke.

Úgy döntött, hogy megint személyesen keresi fel a nőt, hogy kiszedjen belőle valamit. Ekkor viszont Fidencio lépett be a szobába, hogy bejelentse Ofélia érkezését. Ana Joaquina furcsállóan nézett a férfire, hiszen Ofélia , amióta ismeri egyszer sem látogatta meg, annak ellenére, hogy szívlelik egymást. A nagysága csak egyetlen asszonyt tűrt meg a fia oldalán, mégpedig őt.

Ofélia az ablaknál állt és a polcon álló képeket nézte. Az egyik képen egészen megakadt a szeme. Juan állt rajta még egészen fiatalon abban a ruhában, amiben pappá avatták volna.

-Ofélia- lépett be örömmel Ana Joaquina és kitárt karokkal fogadta a nőt.- hogy vagy?- puszilta meg.

-Lehetnék jobban is. Egy fontos ügy miatt jöttem el hozzád. Segítened kell nekem, mert nem tudom, hogy mit tévő legyek.

-Mi az lányom? Olyan kétségbeesett képet vágsz. Talán összevesztél a fiammal?- kérdezett rá.

-Mégha csak annyi lenne, de ennél többről van szó. Juan kidobott.- panaszkodott.

-Bizonyára amiatt a nő miatt, akit mindenhova magával visz.

-Pontosan. Az az ápolónőcske egy legyintéssel lecsapta a kezemről Juan de la Cruzt.

-Ápolónő? Én azt hittem, hogy újságíró.

-Jaj Ana, - nevetett Ofélia.- ő egy senki.

-Jó jó, ez eddig is tudtam, de mit keres nálatok?

-Tudod Juan betegsége.- intett a nő.

-A fiam beteg?- tett a szívére a kezét Ana Joaquina.- Mégis mi a baja?

-Azt nem tudom, nem kérdeztem. Juan is csak annyit mondott, hogy Luciana lesz az ápolónője.

Ana Joaquinát szédülés fogta el, ezrét azonnal leült és Fidenciótól egy pohár vizet és a gyógyszereit kérte. Ofélia mit sem aggódva figyelte az asszony rosszullétét. Ana agyán végig futott az a tudat, hogy most még óvatosabbnak kell lennie, hiszen ezek szerint az egyetlen fia életével játszik, ami pillanatnyilag Luciana kezében van.

-Bízom a segítségedben Ana Joaquina.

-Segíteni is fogok, ne félj. Lucianat eltüntetjük a színről.- mormogta a nagysága és egy vigyort csalt az arcára.

-Mindig is tudtam, hogy nagyszerű barátnők leszünk.

-Azok, de egy valamire megkérlek. Az én utasításaim szerint kell cselekednünk, mert mindennek meg van a maga sorrendje.- kötötte ki Ana.

-Rendben.- egyezett bele Ofélia.- És már van valami terve?

-Igen van, de az még várat magára.

Ana Joaquina részletesen beszámolt a kezdetleges lépésről, de úgy igyekezett, hogy Ofélia ne szerezzen tudomást a valódi okokról. Annyira még nem bízott benne, hogy elmondja, hogy a fiának és Luciananak van egy közös gyermekük.

Miriam és Cristobal az esti alváshoz készülődtek, amikor a nőnek fontos bejelentése akadt. Nehezen tudott hozzákezdeni, hiszen nem tudta milyen reakcióval fogadja majd a hírt a férje.

-Drágám, már itt ülök, vagy öt percre és figyelem, ahogy te fel- lejárkálsz. Elmondanád végre mi az a nagyon fontos?- szólalt meg az ágyon ülő férfi.

-Cristobal. Eddig nem szóltam, mert még nem volt biztos, de most már az.- tördelte a kezeit a nő.- Én gyermeket várok.

Cristobal köpni- nyelni nem tudott a megilletődéstől. Miriam nem tudat mire vélni. Örül vagy ellenkezőleg? A férfi arca mindkét esetben ugyanúgy reagál. Egy aprócska mosoly mégis előkerült, majd még nagyobb, és már a szeme is nevetett.

-Annyira boldog vagyok!- kapta ölbe Cristobal Miriamot és megcsókolta.

-Ilyen ostoba kérdést is csak te tehetsz fel. Én vagyok a világ legboldogabb embere.