Tinának szülinapjára Szandicstól 

(Rém)Álom

Móni, miután véget ért a kedvenc sorozata, lezárta a tévét és gépéhez ült, hogy összehozzon egy újabb fejezetet  őrült rajongó barátnőinek, az immáron, most már hivatalosan is, leginkább favorizált dél-amerikai szappanopera átiratából. A sorok és a szavak úgy követték egymást, mint a könnyes jelenetek a Titkok és szerelmekben; sűrűn és… hát szóval gyorsan.

Mikor ismét órájára nézett, az már este tizenegyet mutatott. A szemei lüktettek a folytonos monitorbámulástól, de egyáltalán nem bánta. Befejezett még egy fejezetet és igen csak meg volt elégedve a folytatással. Boldog mosollyal az arcán még egyszer végigolvasta az egészet, majd elmentette a fájlt, kétszer is, hogy ha leszakad az ég, vagy a svájci laboratóriumban épp most ütköznek össze a részecskék és eljön a világvége, az utókor számára akkor is megmaradjon a történet. Komolyan elgondolkodott azon, hogy talán be kéne szereznie egy fekete dobozt az egyik repülőről, és abban elrejteni a pandrive-ot, az állítólag mindent túl él. Na de mégis, honnan tudna feltűnés nélkül kiemelni egy ilyen csodaizét? Gondolatban végigpörgette magában a lehetséges verziókat, és elképzelte, hogy fekete ruciban beoson a reptérre és zárás után fellopakodik az egyik gépre, hogy ott aztán…

- Mi volt ez? – kapta fel a fejét Móni egy, a szobájában még soha nem tapasztalt zajra. Válasz azonban nem érkezett, így hát némileg megnyugodott. Tartott ez egészen addig, míg újabb nesz nem hallatszott.

- Van itt valaki? – kérdezte csendesen. Kis híján elnevette magát: ugyan, ki lehetne a szobájában rajta kívül, hiszen ajtó ablak bezárva, szülők a helyükön a hálóban… De valaki mégis csak van itt, hiszen a zaj csak nem akart megszűnni. – Bárki is az, ez egy nagyon hülye vicc!

„ Ki a jó franc lenne itt rajtad kívül, kislány?”

- Önnek is voltak igen ostoba viccei – szólt egy hang közvetlenül a háta mögül. Olyan hang, amit ezer közül is felismert volna, még ebben a mostani helyzetben is, mikor is a szíve majd’ kiugrik a helyéről félelmében.

Megfordult, és attól amit, vagy inkább akit, látott kis híján infarktust kapott. Szeretett volna kiáltani, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán, viszont a kivitelezésben eljutott egészen odáig, hogy hatalmasra nyitotta a száját.

- Csukja be a száját, és ne felejtsen el levegőt venni, mert még megfullad – figyelmeztette a hang tulajdonosa kedvesen, de a lány még mindig nem mozdult, így késő esti hívatlan látogatója az álla alá nyúlt és finoman feltolta azt felső álkapcsához, majd mikor látta, hogy még mindig semmi reakció nem érkezik, még kezét is megmozgatta fel-le Móni szemei előtt, hátha ezzel elér némi hatást.

- Ki maga? – suttogta rémülten a lány az előtte álló férfinak. Mert hogy férfi volt az illető, ahhoz kétség sem férhet. De még milyen! Fekete haj, tengerzöld szempár… az összhatáson mindössze a papi reverenda rontott valamit. – Szent szar… - hasított bele Móniba a felismerés.

- Nana – emelte fel kezét figyelmeztetőn Juan de la Cruz. – Legyen szíves, válogassa meg a szavait a jelenlétemben, Mónika…Vagy szólítsam inkább Tinának?

- Honnan tudja? – kérdezett vissza elhűlten a lány.

- Hogy honnan tudom? – nevetett jóízűen a férfi. – Kénytelen voltam megtanulni, mikor a neve minden hétvégén ott virított, és még virít is az enyém mellett – itt egy pillanatnyi szünetet tartott, majd mikor látta, hogy Tina figyelme csak ráösszpontosul, folytatta a lamentálást. – Mégis, hogy képzelte mindezt, ha szabad megkérdeznem? De nem csak maga, hanem a barátnői is…

- Mégis, mire gondol?

- Hogy mire gondolok? Arra, hogy a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül vájkálnak a magánéletemben. Ott van az a Szabina például – intett a lány felé idegesen - , még hogy körhinta, meg lázálom. Closer, mi? Szép, mondhatom! Na, de az a másik, az a Timi… Hát hogy jön ahhoz, hogy mindenféle betegségekkel mahináljon engem. Szandicsról meg nem is beszélve… Még hogy adócsaló! Ha rajta múlna a börtönben csücsülnék, amíg megszületik gyermekem – horkantott fel. – Szép kis társaság, mondhatom! De mind közül, maga a legrosszabb – villantotta zöld szemeit Tina felé, aki döbbenten nézett vissza rá. – Igen, maga bizony. A parókián az asztalon…? Hova tette az eszét?

- Azt a történetet már rég töröltettem – hárított a lány szinte azonnal.

- Na, ez a maga szerencséje, különben olyan rózsafüzért kapott volna tőlem a nyakába, hogy még most is a templomban térdelne.

- Sajnálom…

- A mostani története pedig… Mondja, meg akar ölni ott az erdőben, vagy mi?

- Jól fog kijönni belőle, ígérem – fogadkozott Tina, mert érezte, hogy a lába alatt egyre forróbb a talaj. Amellett, hogy kitalált személlyel beszélget, még meglehetősen szexisnek is találja az illetőt.

- Eddig a történetben az egyetlen pozitívum Luciana – szögezte le Juan de la Cruz, de azt a világért sem vallotta volna be, hogy úgy tetszik neki az egész iromány, ahogy van.

- Ugyan, ne légy vele olyan szigorú, Juan! – csendült fel egy másik, sokkal kellemesebb hang a férfi mellől, és maga Luciana jelent meg, egyik kezével Juan de la Cruzba karolva. – Nagyon romantikus volt az a csók a fák között – mosolygott hálásan Tinára, aki maga is elmosolyodott.

- Romantikus? – kérdezett vissza hitetlenkedve a férfi. – Ott fekszem az erdő közepén vérbe fagyva már két hete.

- Nem megmondta az imént, hogy minden rendben lesz? – simogatta meg Juan kezét Luciana nyugtatón, és a férfi vonásai egy pillanat alatt ellágyultak.

Tina végignézett az előtte álló páron, illetve leginkább annak csak egyik tagján, és folyamatosan azon járt az esze, hogy Juan de le Cruz így élőben, itt a szobájában, bizony még sármosabb! De még mennyire!

- Ne is álmodj róla! – figyelmeztette kedvesen Luciana a lányt, még mindig a férfibe karolva.

- Hiszen én hoztalak össze titeket! Én, és a barátnőim – méltatlankodott Tina, de látta, hogy a nő halványan elmosolyodott.

- Bizony! És te voltál az, aki kitaláltad, hogy őrülted szeressem őt, dacolva a világgal, és senkivel ne osztozzak rajta. Még veled sem – tette hozzá Juan vállára hajtva a fejét, aki elégedetten elmosolyodott.

- Van egy ajánlatom – szólalt meg végül a férfi. – Hozzon ki engem az erdőből, de ha lehet élve – az utolsó szót itt alaposan megnyomta, hogy mindenki értse, miről is van szó. – A kikötéseim pedig: semmi szenvedés, és ne merészeljen belőlem bőgőmasinát csinálni! Férfi vagyok az istenért! Christian pedig tudja meg, hogy én vagyok az apja, és még egyszer semmi sírás, megértette? Megértette…? – hangja azonban egyre távolabbról szólt és alakja Lucianáéval együtt a homályba veszett.

Hangos csilingelésre ébredt. Az MSN… Péntek…A szerepjáték…

Szandics figyelmeztető jelzést küldött 

Szandics üzenete:

Mi van elaludtál?

Szabina – lemaradt a cuppogás! üzenete:

Lehet, hogy megint ledobta a net.

Timi – alias Nagyasszony, aki megvilágosodott üzenete:

Nem, még itt van. Be van jelentkezve.

Trixy – Gabriela szeme és füle üzenete:

Ébresztőőőőő!!! És körmölj! Várjuk a folytatást a szerepben. Ott tartunk, hogy…

Szöszike – lélekben mindig veletek üzenete:

Pedig most én is itt vagyok.

Tina maga elé kapta a billentyűzetet és válaszolt az üzenetekre.

Tina – egy boldog álom büszke tulajdonosa üzenete:

Lányok, olyan történt velem…