Luciana verejtékezve riadt fel álmából. Levegő alig jutott a tüdejébe és ő kapkodva próbált lélegzethez jutni. Szája szélén még mindig érezte könnyeinek sós ízét. Sírt álmában. Sírt, ahogyan tette ezt minden éjjel, ha eszébe jutott az a szörnyű éjszaka, amit lassan egy hónapja próbált kiverni a fejéből, hasztalan. Az utolsó szavak, mosolyok és mozzanatok minduntalan újra és újra leperegtek lelki szemei előtt, mintha csak beleégették volna a képet elméjébe. Mindenre emlékezett, mintha ismét ott lenne, azon a szörnyű helyen.

 Azon a késő éjszakán Cristina telefonált hozzájuk és könnyeit nyeldesve szólt bele a kagylóba, aztán alig pár szó után zokogni kezdett. Luciana megrémült: talán Victoriával történt valami? Próbálta megnyugtatni a lányát, de nem járt sikerrel, és amikor a hosszú, érthetetlen monológból kihallani vélte Juan de la Cruz nevét, és azt, hogy kórházban van, rögtön tudta, hogy valami nagy baj történt. Autóba ült Andresszel, és alig fél óra múlva már a klinikán voltak.

- Anya, édes Istenem, anya! – rohant elé Cristina könnyes szemekkel, ő pedig rémülten nézett vissza rá. Ennyire rossz lenne a helyzet? – Haldoklik, anya.

- Micsoda? – sápadt el abban a szent pillanatban. – De… Mi történt?

- Éppen bent voltunk nála Victoriával a parókián és egyik pillanatról a másikra rosszul lett…

- És mit mond az orvos?

- Nagyon rosszul van – törölgette a könnyeit a lány, és próbált hangjára némi nyugalmat erőltetni. – A doktor szerint a stressztől…nem tudom…Celorio atya van bent nála – válaszolta, de aztán ismét könnyekben tört ki. Victor Manuel egy lépéssel mellette termett és védelmezőn magához ölelte, hogy egy kicsit megnyugodjon, ő pedig csak állt ott, akár egy szobor: némán, mozdulatlanul és próbálta felfogni az imént elhangzott szavak jelentését. Az nem lehet, hogy Juan de la Cruz meghaljon. Lehetetlen, hiszen még annyira fiatal és…

- Andres – fordult férjéhez, de talán észre sem vette, hogy hangja nem volt több puszta suttogásnál - ,látnom kell őt. Muszáj látnom…

- Hát persze – bólintott a férfi beleegyezőn és megkérdezte, hogy elkísérje-e, de ő nemet intett. Nem szerette volna, ha Andres látja, milyen fájdalmat okoz neki egy másik férfi szenvedése.

Vett egy mély lélegzetet, majd halkan benyitott a kórterem ajtaján, és Juan de la Cruz sápadt, elgyötört arca azonnal felé fordult. Látta, hogy próbál egy halvány mosolyt magára erőltetni, de a fájdalom miatt ez leginkább egy vicsorgásba torzult. Celorio atya köszönés képpen biccentett felé, majd elhagyta a helyiséget.

- Luciana – lehelte a nevét hangtalanul Juan, ő pedig közelebb lépett hozzá és az ágyához húzott egy széket.

- Sh! Most ne beszélj! – fogta meg a férfi kezét, és próbálta visszatartani a könnyeit. Nem számított rá, hogy ilyen rossz állapotban találja őt. – Pihenned kell, hogy minél hamarabb felépülj!

- Attól tartok, ez már nem fog megtörténni.

- Ne mondj ilyet! Jobban leszel…

- Nem, Luciana… - ejtette ki nehezen a szavakat a férfi. – Már nincs tovább… Meg fogok halni…

- Nem, nem – tiltakozott elcsukló hangon, és most már egyáltalán nem érdekelte, ha Juan de la Cruz sírni látja. – Ne beszélj így, kérlek! Fogalmad sincs arról, mennyire fáj, hogy szenvedni látlak…

- Pedig hidd el, nem érzek semmi fájdalmat! – mosolyodott el fáradtan Juan. – Felkészültem, Luciana. De mielőtt elmegyek, tudnod kell, hogy nagyon sajnálom.

- Mégis mit?

- Hogy annyi fájdalmat okoztam neked az évek során…

- Nincs miért megbocsátanom. Soha nem követtél el ellenem semmit.

- Ha tudtam volna, Luciana…– itt egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy ő ne lássa rajta, mennyire fáj minden egyes szó, ami az imént elhagyta a száját, végül csendesen folytatta. – Talán másként is alakulhatott volna. De ki tudja –mosolyodott el erőtlenül a férfi -, talán majd egy másik életben… Bocsáss meg, kérlek…

- Nem számít, már semmi sem számít – ellenkezett Luciana keservesen, miközben könnyei már olyan sűrűn potyogtak, akár a tavaszi zápor. –Meggyógyulsz, ígérem! Nem lehet másképp. Szükségünk van rád…

- Kérlek, ne sírj – emelte fel kezét nehezen a férfi és letörölt egy könnycseppet az arcáról, ő pedig belekapaszkodott abba a kézbe, mint fuldokló a mentőövbe, mielőtt az utolsó, hatalmas hullám is átcsapna a feje fölött. – Értem nem éri meg könnyeket hullatni, Luciana. Az időm lejárt, és méltósággal fogom viselni, amit az Úr kiszabott rám.

- Kérlek, ne hagyj itt minket! – könyörgött Luciana, miközben ujjait Juan keze köré fonta, és érezte, hogy férfi ujjai is így tesznek.  

- Mindig is ti hárman voltatok a legfontosabbak az életemben: Victoria, Cristina és Te. Hogy tudnálak titeket magatokra hagyni? Veletek leszek mindig és mindenhol. Ott leszek, mikor az eső áztatja a földet, és akkor is, amikor a nap sugarai simogatják az arcotokat. Ott leszek, mikor lehunyod a szemed, és ott leszek veled az álmaidban. Ott leszek minden falevélben, fűszálban, az  árnyékban és a fényben. Soha nem hagylak el benneteket, Luciana.

Ő pedig nem szólt egy szót sem, csak nézte az erőtlen férfit, és kapaszkodott a kezeibe, mintha lenne rá mód, hogy visszatartsa őt attól, amit rámért a Sors.

- Luciana – hallotta meg Juan de la Cruz remegő hangját, ő pedig ráemelte könnyes tekintetét -, itt maradnál velem, kérlek? Nem szeretnék egyedül meghalni.

Lucianát kérni sem kellett, ott maradt mellette mindvégig. Egészen addig, míg a férfi kezének szorítása végleg meg nem szűnt, és ernyedten nem hanyatlott az övé mellé. Az egész alig volt több félóránál, de mégis egy egész életnek tűnt. Egy élet. Juan de la Cruz élete. És az övé is, hiszen egy része azon az éjszakán a férfivel együtt végleg meghalt.

Azóta is kínozza őt a fájdalom és a bánat. És hiába Andres kedvessége és mindenre kiterjedő gondoskodása, soha nem értheti meg, mit érez, és nem kívánta tőle, hogy ezt megtegye. Hasonló esetben ő sem lenne rá képes.

Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondolt volna Juan de la Cruzra és arra, hogy Ana Joaquina elérte a célját, még ha nyilván nem is ilyen eszközökkel akarta őt tönkre tenni,mégis sikerült. Bár nem volt benne biztos, hogy asszony bármit is felfogott a történtekből, hiszen az elméje annyira elborult, hogy hónapok óta csak azt várja, hogy a fia meglátogassa. Nem tudta, vagy éppenséggel nem akarta elfogadni elfogadni Juan de la Cruz halálát. Ahogyan ő sem.

Annyira megszokta már, hogy mellette van, ha szüksége van rá, hogy a hiánya elemi fájdalomként hatott rá, és olykor úgy érezte, a bánatba megszakad a szíve. Minden nap bejárt a céghez, és próbálta élni a hétköznapi életét, de már az sem volt az igazi. Szinte várta, hogy megcsörrenjen a telefonja, és az ismerős, máséval össze nem téveszthető hang a nevén szólítsa, és megbeszéljék, hogy mikor lenne alkalmas Juan látogatása Victoria születésnapja miatt. Olyan régóta tervezték már…

 Andres előtt is próbált erős maradni, nem kimutatni a fájdalmát, de tudta, hogy a férfi tisztában vele, mi bántja, és hiába követett el mindenki mindent körülötte, hogy mihamarabb kihozza őt a depresszióból, a következő tragédia már nem váratott sokáig magára.

 Luciana többször is rosszul lett, a szíve rendetlenkedett, de egyszer sem volt olyan súlyos, hogy orvoshoz fordult volna, pedig Andres is és Cristina is könyörögtek neki. Amikor pedig már komoly volt a baj, félő volt, hogy már késő. A leletek kimutatták, hogy Luciana szívén hatalmas lyuk tátong, és minél hamarabb szívátültetésre lenne szüksége, különben meghal. Ő pedig belement. Nem önmaga, sokkal inkább Andres és a gyerekek miatt. Ha rajta múlt volna, a halált választja. De hála az Égnek, voltak mellette olyanok, akik szerették, és akarták, hogy éljen, még akkor is, ha ő már nem akart.

Az orvosok napokig találgatták, ugyan, mi okozhatta egy eddig teljesen egészséges szív ilyen mértékű leépülését. Ilyenre még nem volt példa. Luciana azonban tudta, mi okozta a problémát: egészen egyszerűen meghasadt a szíve a bánatba, amit Juan de la Cruz elvesztése okozott. De hiszen most már mindegy!

 Most, hogy itt fekszik a műtőasztalon az altatásra várva, van ideje átgondolni mindent. Mindenkitől elbúcsúzott, aki fontos volt, mindent elintézett, amit el kellett intéznie: készen állt, és elfogadja az Úr döntését, bármi is legyen az.

Kissé kábán figyelte, ahogyan az altatóorvos a szája elé teszi a maszkot, majd minden elsötétült körülötte, de csak egyetlen pillanat erejéig, hogy aztán vakító fénybe burkolózva, egy teljesen új, eddig ismeretlen világba lépjen.

Majd, ami eddig sűrű, fehér ködnek látszott, lassan oszlani kezdett, és ő egy fákkal és virágokkal borított mezőn találta magát. A nap sugarai átszűrődtek a fák levelein, és a madarak csiripelése lágy dallamként hatott az eddigi zajos világ hangjai után. Luciana olyan nyugalmat és biztonságot érzett, mint eddig még soha. De egyedül volt. Vagy talán mégsem? Erősen kellett meresztgetnie szemét, hogy valóban jól lát-e. Nem csak az érzékei űznek vele gonosz tréfát? Valóban egy alak közeledik felé a messzeségből?

Ahogyan a távolság egyre csökkent a jelenés és közte, úgy bontakoztak ki a körvonalai is és vált egyre tisztábbá az arca. Az arca… Hiszen ez… Nem, az lehetetlen…

- Juan de la Cruz? – suttogta maga elé azt a nevet, amit álmaiban eddig oly sokszor.

- Én vagyok, Luciana – válaszolta mosolyogva. Arca kisimult volt, és nyoma sem volt rajta annak a fájdalomnak és gyötrődésnek, amit földi élete során mutatott a külvilág felé. Most igazán boldognak látszott, és ez nem változott meg akkor sem, mikor Luciana gondolkodás nélkül a karjaiba vetette magát. Juan szorosan magához ölelte és lágyan belecsókolt a hajába. Ki tudja meddig álltak ott a mező közepén egymást ölelve. Lehet hogy csak percekig, de az is lehet, hogy órákig. Az idő nem volt fontos. Elveszett. Talán soha nem is létezett.

- Hogy lehetséges ez? – kérdezte a nő némi értetlenkedéssel a hangjában, miután nagy nehezen elváltak egymástól. –Meghaltam?

- Nem, dehogy! – mosolygott továbbra is a férfi, és kézen fogta őt, majd lehúzta maga mellé a selymes fűre. – Azt soha nem hagynám.

- Akkor?

- Van valami, amit tudnod kell – szólalt meg csendesen Juan de la Cruz, még mindig a kezében tartva Luciana kecses kezét -, az a szív, amit kapni fogsz, az enyém.

- Hogyan?

- Igen, Luciana. Szervdonor voltam, és azt akartam, hogy te kapd meg.

- Te tudtad…?

- Elhiszed, ha azt mondom, hogy nem?

- Nem.

- Ez az Lucianám – simogatta meg mosolyogva az arcát, és ő beleborzongott az érintésébe. Szerette volna, ha ez a pillanat az örökkévalóságig tartana, de sajnos nagyon hamar véget ért. – Sajnálom a rémálmaidat! – folytatta halkan. – El kell engedned, Luciana, és akkor megszűnnek.

- Ne kérd ezt! Ne kérd, hogy engedjelek el, mert erre nem lennék képes. Annyira hiányzol – hajtotta le a fejét, mintha félne attól, hogy, amit az imént mondott, nem lett volna szabad kimondania.

- Te is hiányzol. Mind hiányoztok – válaszolta a férfi csendesen, Luciana álla alá nyúlva, hogy újra a szemébe nézhessen. – Attól tartok, ideje, hogy visszamenj!

- Ne, még ne. Nem akarok… Olyan nehéz…

- Tudom. De te erős nő vagy, Luciana. És a családnak szüksége van rád. Sokkal jobban, mint eddig bármikor. Több, mint húsz évig éltél anélkül, hogy akár csak egyetlen napra is láttál volna…

- De az rég volt! – ellenkezett a nő, majd sokkal halkabban folytatta. – Tudok nélküled élni, csak nem akarok.

- Dehogynem – válaszolta Juan. – Tedd meg Cristináért, Victoriáért és a többiekért, akik szeretnek! Szükségük van rád.

Luciana nem válaszolt, csak szomorúan figyelte a mellette ülő férfit, akinek a tekintete egy rövid időre a messzeségbe révedt, majd felé fordult és nagyon halkan, úgy, hogy Luciana is alig hallotta, megszólalt.

- Vigyázz magadra és… hagyd, hogy Andres szeressen! – emelte rá a nőre zöld szemeit, amikben most mélységes fájdalom tükröződött. – Azt szeretném, hogy nagyon, nagyon boldog légy, mert megérdemled. Itt várok rád, Luciana! – hajolt közelebb hozzá a férfi és egy apró, lágy csókot nyomott az ajkaira. – De ne siess, rendben? – figyelmeztette játékosan, ahogy homlokát az övéhez nyomta, mire végre a nő is elmosolyodott.

Juan de la Cruz alakja fokozatosan a homályba veszetett. Luciana még látta, ahogy mosolyogva felemeli a kezét és egy suta mozdulattal felé int, majd végleg eltűnt.

- Ugyan, Luciana! – legyintett felé Andres pár nappal azután, hogy magához tért, és vette a bátorságot, hogy beszéljen arról, amit látott. – Még hogy Juan de la Cruz szíve… Már ne haragudj, drágám, de ez ostobaság! Egyrészt, a donorok neve titkos, másrészt meg… Juan de la Cruz több mint egy hónapja ment el, a szív pedig…

- Ezt én is tudom Andres – válaszolta türelmetlenül Luciana, majd inkább lehalkította a hangját. – Tudod mit, felejtsd el, amit mondtam!

- Én nem akartalak megbántani…- szabadkozott a férfi, ahogyan leült felesége mellé az ágy szélére -, csupán annyit mondtam, hogy az ember altatás közben néha furcsa dolgokat lát és hall, amiket hajlamos valóságosnak hinni.

- Igen, talán igazad van – adta meg magát a nő, de egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy Andresnek van igaza. Sőt, éppen ellenkezőleg. Tudta, hogy, amit látott, hallott és érzett, az maga a valóság.

- Kérsz valamit enni?

- Egy kis mandulás csirke most jól esne.

- Mandulás csirke? – kérdezett vissza megütközve Andres. – Soha nem szeretted a mandulás csirkét… Jó, ha neked ehhez van gusztusod, kerítek egyet a föld alól is – emelte fel kezét hárítón, majd eltűnt a folyosó irányába.

Luciana fáradtan dőlt hátra az ágyon a felpúpozott párna halom között. Senki és semmi nem választhatja el őket egymástól Juannal. Már soha többé. A Sors, vagy sokkal inkább egy felsőbb hatalom úgy akarta, hogy Luciana Duval testében annak a férfinek a szíve dobogjon, akit egész életében szeretett, és aki odaát vár rá. Ő pedig megy hozzá, ha elérkezik az ideje…