Juan de la Cruz az ajtóból nézte, amint a rendőrök az autóhoz vezetik a bilincsbe vert Lucianat, majd beültetik. Még mindig nem akart hinni a szemének. Ami ezen az éjszakán történt vele felzaklatta lelkileg. Olyat tudott meg, amire lehet, hogy sosem jött volna rá. Talán az Úr így akarja megleckéztetni az egykori bűnéért? Bünteti,mert miközben arra készült, hogy őt szolgálja, szerelembe esett egy nővel. Valahogy felfoghatatlannak tűnik minden, pedig egyszerű magyarázat is van a dolgok történésére. Ő beteg, Luciana pedig egy gyilkos. Mi ez ha nem a vétkesek megtorlása? Hiszen mindketten elkövettek egy nagy hibát. Feladta a papi hivatását, Luciana elhagyta a gyermekét.

A férfi bezárta az ajtót, miután a rendőrség autója elhagyta a birtokot. Már csak a helyszínelők és a halottszállító maradtak a rezidencián. Juan meggyötört tekintettel haladt a nappali felé, megállt a letakart holttest előtt. Eszébe jutottak azok a pillanatok, amiket a nő társaságában töltött. Mert akármilyen gonosz is volt, mégis az élete részét képezte. De nem tagadhatja, hogy amikor vele volt nem érzett semmit sem. Szerelemnek sosem nevezte, de a kötödés megvolt. Talán mert félt az egyedülléttől, és Ofélia kihúzta őt a magányból. A kapcsolatuk akkor romlott meg véglegesen, amikor Luciana ismét felbukkant. És már megint Luciana. Nem tehetett róla, hogy minden gondolatába belecsempészi a nőt. Nagyon szerette, amit csak a múlt éjjel sikerült kimutatnia. Az a szerenád közelebb vitte hozzá, de el is szakította tőle.

Juan zsebre dugta a kezeit és a kandalló felé nézett. Szemei megteltek könnyel, s a könnyfátyolon át már nem is látott. Úgy érezte egy világ dőlt össze benne. Nagy fájdalom nyílalt a szívébe, annak is a legmélyebb pontjába. Előhúzta az egyik kezét, hogy megtörölje az arcát. Sosem szerette kimutatni érzékenységét, mert az anyja mindig arra tanította, hogy a sírás csak a férfiak gyengeségét mutatja. És ő nem gyenge, ő erős ember. Összeráncolta a homlokát, majd keserves képpel a bárpulthoz igyekezett, hogy valamivel csillapítani tudja fájdalmát. Elő is vett egy tequilás üveget és már azon volt, hogy töltsön magának, amikor Imelda megkocogtatta a vállát zsebkendős kezével. Juan letette a flaskát, megfordult, és szembetalálta magát az asszony szomorú tekintetével.

-Tessék Imelda?- szólalt meg rekedt hangon.

-A szerencsétlenségek követik egymást.- sírt a nő.

-Miért mondja ezt? Talán történt valami?

-Jaj uram most hívtak a kórházból, hogy a kisasszony, Cristina balesetet szenvedett.- Imelda a tenyerébe temette az arcát.

-Cristina.- mondta ki a lány nevét Juan de la Cruz, majd zihálva a feszületre nézett, ami a kandalló felett lógott.- Miért büntetsz így Uram? – haladt felé.- Ha bajod van velem, akkor velem bánj el, ne a szeretteimen keresztül állj bosszút rajtam!- verte a mellkasát Juan, miközben ideges szemei villámot szórtak.

-Ne mondjon ilyet, az Úr nem büntet, főleg nem áll bosszút.- szólt rá Imelda.- Mindenki a maga sorsának a kovácsa.

-Akkor mivel magyarázza mindazt, ami az elmúlt egy óra leforgása alatt történt, eh?- fordult meg a férfi ingerülten.- Csak azt ne mondja, hogy az Isten nem akar kibabrálni velem. Pont az ellenkezőjéről tanúskodik. Áh!- ütött a falba Juan de la Cruz, majd neki támaszkodott. Teste remegett, arcszíne különböző színekben pompázott. Hol sápadt, hol pedig vörös volt.

Imelda Juan mögé sétált, majd a férfi vállára tette a kezeit.

-Minden jóra fog fordulni, meglátja.- nyugtatta meg.

Juan de la Cruz hátranézett és elkapta a cseléd aggódó tekintetét, majd odafordult kedves mosollyal.

-Köszönöm Imelda.- ölelte át szorosan.- Olyan jó, hogy itt van nekem és bíztat.

Imelda is átkarolta a férfit. Úgy szerette, mintha a saját fia lenne. Mindig mindent megtett azért, hogy az urát boldognak lássa, s ez most sem lesz másként. Boldoggá fogja tenni akármilyen árral is kell fizetnie érte. Fontos volt számára Juan de la Cruz.

-Most pedig menjen be Cristinához. Szüksége van önre.- engedte el Imelda.

-Persze.- helyeselt a férfi, majd egy puszival elköszönt a nőtől.

Luciana a rendőrfőkapitány szobájában ült szemben a nyomozó asztalával. Mögötte két nagydarab rendőr állt hátra tett kézzel, hogy őrizzék, nehogy ki tudjon szabadulni. Kezéről a bilincset már levették, de még mindig magán érezte. Szemei vörösek voltak, tenyere izzadt. Tudta, hogy elérkezett a történetének a vége. Pedig a kellemes része még csak most kezdődött volna. Végig futott az agyán az elmúlt pár esztendő, ami idáig sodorta. Felidézte magában az első gyilkosságának a menetét, mert tudta, hogy mihelyst bejön a rendőrfőkapitány, kikérdezi. Annyi éven át menekült a törvény elől, míg idáig jutott. Közben a sors ismét Juan de la Cruz karjaiba sodorta, amiről addig csak álmodozott. Szerelmük kiteljesedőben volt, míg Trujillo fel nem bukkant. Teljes szívéből gyűlölte azt a férfit. Miatta ölt, miatta menekült, miatta jutott el idáig. Ő minden szenvedésének az okozója.

Lucianat elöntötte a méreg. Az jutott eszébe, hogy miért nem vele végezett akkor? Mert lett volna rá bőven lehetősége. De Pedro mindig is erősebb volt nála, mint fizikailag, mint mentálisan. Őt nem lehetett sebezni.

A nyomozó nemsokára be is lépett a szobába, egy karlegyintéssel kitessékelte a két rendőrt, majd leült a nővel szemben. Egy darabig csak nézte, közben az ujjaival kopogtatta az asztalt. A felügyelő arcáról nem lehetett leolvasni sem örömet, sem szomorúságot, sem szánalmat, sem kedvességet. Póker arcot vágott. Ezzel szemben Luciana arca teljesen mást fejezett ki. Minden kétségbeesése, bánata, keserve lerítt róla. Szemeit percenként törölgette papír zsebkendőjével, ami már teljesen el volt használva.

A férfi kihúzta a fiókot, és elővett belőle egy másik, tiszta zsebkendőt, majd átnyújtott a nőnek. Luciana először csak meglepődve tekintett rá, majd félve érte nyúlt.

A szobában nagy csend volt, csak a nő szipogását lehetett hallani, amik öt másodpercenként ismétlődtek meg. A felügyelő felállt, körbe sétált a szobán, majd visszaült. Elővett egy hatalmas dossziét, belelapozott, majd felnézett Lucianara és az eddig kifejezéstelen arcán egy mosoly jelent meg.

-Senora Trujillo.- szólította meg.- Azt hittem már sosem lesz szerencsém találkozni önnel, de a sors végül jó szolgálatot tett nekem.

-Tudja, hogy már régóta körözzük egy gyilkosság miatt?

-És most kettő miatt is elítélhetik. Talán jobban járt volna, ha akkor feladja magát.

-És most nem fél?- dőlt hátra a férfi a székében.

-Nagyon, de kész vagyok szembenézni a büntetésemmel.

-Ez nagyszerű hozzáállás. Mi lenne, ha most elmesélne nekem mindent? Az első gyilkosság történését, majd a mostanit.- tette fel a kérdést.

-Mindent. Mit, miért, hogyan tett.

Luciana nagyot sóhajtott, majd igenlően bólintott. A férfi kényelmesen elhelyezkedett az ülőhelyén, és izgatottan várta a mesét, amibe Luciana kisvártatva bele is kezdett.

-Húsz évvel ezelőtt megismerkedtem egy férfivel, Pedro Trujilloval, akihez később feleségül is mentem. Nem tagadom, hogy akkoriban úgy éltem, mint minden más nő, akinek nem volt hova mennie, akinek az utca adott otthont és munkát.- Luciana elvörösödött szégyenében, de folytatta.- Ebből a fertőből húzott ki Pedro, amikor megismerkedett velem. Kezdetben csak alkalmi partner voltam, majd szerencsétlenségemre belém szeretett. Mivel tudtam, hogy a nyomorból csak ő tud kihúzni, elfogadtam a házassági ajánlatát. A körében elismert embernek számított és mindenki tisztelte. Fogadásokra, estékre jártunk. Mindig is nagyon féltékeny volt, ezért nem hagyott magamra sosem. Az egyik ilyen este viszont megelégeltem, hogy nem enged szórakozni és elszöktem mellőle. Kimentem az erkélyre, ahol találkoztam Nicandro Ordezzel.

-Olyan tíz óra körül lehetett. De nem emlékeszem pontosan.

-Tovább.- intett a kezével a folytatásra.

-Nagyon vonzó férfinek találtam és láttam, hogy ő is érdeklődik utánam.- emlékezett vissza Luciana.- Beszélgetni kezdtünk és nagyon kellemesen éreztük magunkat egymás társaságában. A csevelyünknek a férjem vetett végett, aki megfenyegette Nicandrot, hogy hagyjon békén különben megöli.

Luciana egy kis szünetet tartott és kortyolt abból a vízből, amit a felügyelő időközben elé készített.

-Még ezen az éjszakán ismét egymásba botlottunk és egy ajánlatot tett nekem, amivel éltem. Felmentem az egyik lakosztályba, amikor láttam, hogy Pedro kártyázik. Olyankor sosem foglalkozott velem. Nicandro pezsgővel várt engem és miután megittuk, szeretkeztünk.

-Olyan éjfél tájékán volt.- válaszolt Luciana, majd folytatta.- Trujillo ekkor már nem volt beszámítható állapotban, mert túl sokat ivott, s valaki elárulta neki hol vagyok és kivel. Amikor igyekeztünk volna vissza, hirtelen betört a szobába és neki esett Nicandronak. Nagyon megijedtem, és tudtam, hogyha nem cselekszek hirtelen valamit, akkor Pedro megöli. Elővettem egy papírvágó kést és neki rontottam, hogy leszúrjam. Szerencsétlenségemre ekkor Nicandro került fölénybe, így őt találtam el.- Luciana sírni kezdett.

-Ezek szerint, nem ő volt a célpont, hanem a kedves férje.

-Utána gyorsan haza siettem, meg sem vártam, míg Pedro hazaér. Elvettem minden pénzét, amit otthon tartott és elszöktem. Egészen mostanáig távol voltam tőle. De egyszer csak felbukkant.

-És most ő hol van?- kérdezett rá a rendőr.

-Gondolom otthon.- felelte Luciana.- Én nem akartam senkit sem bántani.

-Ez nagyon érdekes.- állt fel a férfi.- Mert van itt még valami. Senor Ordez szervezetében méreganyagot találtunk, ami arra utal, hogy valaki meg akarta ölni. Csakhogy maga előbb cselekedett, mint ahogy az anyag hatott volna. Ez annak a személynek jól is jött, hiszen volt kire kenni a gyilkosságot.

-Ezzel azt akarja mondani, hogy Nicandro-t nem én öltem meg?- nézett utána Luciana.

-Pontosan.- bólintott a férfi.- Miután elhagyta a tett színhelyét, kihívtak minket, hogy kivizsgáljuk a gyilkosságot. Amikor kiértünk csak senor Ordez volt ott. Sem magát, sem pedig a férjét nem találtuk. Most már azt is tudjuk, hogy önnel mi lett.- járkált fel- alá a felügyelő a szobában. Luciana nem győzte őt a tekintetével követni.- Tehát, amikor rábukkantunk az áldozat testére még életben volt. Azonnal kórházba szállítattuk, ahol az orvos biztosított minket a felépüléséről, hiszen a tárgy, amivel leszúrta nem volt éles, nem hatolt mélyre és létfontosságú szerveket sem talált.- a férfi ismét leült a helyére.- Csakhogy órákkal később mégis meghalt. A laborvizsgálat alapján kiderült, hogy megmérgezték, és ez okozta a halálát.

-Nem én voltam, higgyen nekem.- állt fel Luciana kétségbeesetten. Nem vádolhatják meg ezzel, mikor már kezd fény derülni az igazságra.

-Tudjuk, hogy nem ön tette, hiszen a méreg behatási idejét kiszámítva még azelőtt beadták neki, mielőtt ön a szobájába ment volna. Valószínűleg az egyik italába volt csempészve.

-És ez most mit jelent?- Luciana reménykedett benne, hogy felmentést kap.

-Egyelőre annyit, hogy nem maga a gyilkosa, de emberölési kísérlet szándékával még mindig gyanúsítható, ráadásul büntetését a további két eset is fokozza. Hiszen elszökött, majd ma este megölt egy másik személyt.

-Ofélia majdnem lelőtte Juan de la Cruzt. Tennem kellett valamit.- védte magát Luciana.

-Ebben az esetben kaptunk egy telefont, hogy mi fog történni a bizonyos helyszínen.- a férfi elővett egy kazettát és bele tette a magnóba.- Erre a szalagra rögzítettük a bejelentést. Kérem segítsen felismerni a hangot.

Luciana igenlően bólintott, majd minden érzékszervét a felvételre koncentrálta. A rendőrfőkapitány elindította a lejátszót. A nő Ofélia hangjára lett figyelmes.

-Az áldozat? Miért adná fel magát?- nézett furcsállóan.

-Azt nem tudom, de gyilkossági szándékkal jött hozzánk.

-Még egy kérdés senora Trujillo. Mi köze van Juan de la Cruz Velardehoz?

-Juan és én már fiatal korunk óta ismerjük egymást.

-Szóval barátok?- vonta fel a szemöldökét a férfi.

-Nem egészen. Ennél többről van szó.- vörösödött el ismét Luciana.

-Ez is magyarázatot ad mindenre. A féltékenység sodorta őt oda, majd a halálba. Mára ezzel végeznénk is.

-Sajnos nem tehetem. Még mindig gyanúsított, így bent kell tartanunk.

A nyomozó kiszólt a rendőröknek, akik a rendőrség cellájába kísérték a nőt.

Juan de la Cruz a lánya ágya mellett ült, amikor Cristina magához tért, majd résnyire nyitott szemmel a férfire nézett.

-Apa.- nyögte Cris, majd ismét behunyta a szemét.

-Mi történt? Nem emlékeszem semmire sem.

-Egy autó elgázolt Victor Manuel háza előtt.- válaszolt Juan.

-A kisfiam.- riadt fel Cristina.- Hogy van a kisbabám?- kérdezte ijedten.

-Sajnálom kislányom.- hajtotta le a fejét Juan de la Cruz.- De az orvosok már nem tehettek semmit.

Cristina sírásba tört ki. Nehezen fogta fel, amit az apja imént közölt vele. Az utolsó mondatával tudtára adta, hogy elveszttette a gyermekét. Magát vádolta a haláláért, mert ha odafigyelt volna, akkor sosem történhetett volna meg.

-Victor Manuel hol van?- kérdezte a lány.

-A folyosón a nagyanyáddal. Szóljak neki?

Juan de la Cruz egy puszit adott a lány homlokára, majd kiment, hogy szóljon a fiúnak. Tekintetével Victor Manuelt kereste, amint az becsukta az ajtót. Ana Joaquina ott állt egy félméterre tőle és várta, hogy a fia odamenjen hozzá.

-Hogy van?- kérdezte nem túl sok aggodalommal a hangjában.

-Rosszul. Fáj neki a kicsi elvesztése.- nézte a földet Juan.

-Hm.- hümmögött Ana Joaquina.- Minden történésnek meg van a maga oka.

-Ezzel mit akarsz mondani anyám?- nézett rá a férfi.

-Semmit.- tárta szét a karjait a nagysága.- Csak megemlítettem. Luciana miért nincs itt?- nézett körül.

-Van még valami.- tördelte az ujjait Juan de la Cruz.- Ma este meghalt Ofélia.

-Nem mondod.- lepődött meg Ana.- Hogyan?

-Áh.- sóhajtott fel a nő.- De kegyetlen. Mindig is mondtam neked fiam, hogy ne bízz abban a nőben. Maga a sátán! Nem is! Rosszabb, mint a sátán. – paskolta meg Juan mellkasát Ana Joaquina.

-Csak engem akart megvédeni, mert Ofélia majdnem megölt.- mondta idegesen.

-Hogyne. Ez csak egy csel volt Luciana részéről, hogy téged tegyen el láb alól.

-Jaj anya, hagyj már békén ezzel a hülyeséggel.

-Hogy hülyeség?- rikkantott fel Ana sértődötten.- Láthatod mit tett! Ő egy gyilkos!

Juan de la Cruz fejében végig futott az a gondolat, hogy elmondja- e az anyjának, hogy Luciananak nem ez volt az első esete. Amint viszont meglátta Ana ádáz tekintetét úgy döntött, hogy nem árul el neki semmit, hiszen még ő sem tudja biztosra mi folyik itt. Elővette a telefonját és félrevonulva Andrés számát kezdte tárcsázni, hogy közölje a barátjával a történteket.

Miután befejezték a társalgást, Juan visszament az anyjához, hogy elköszönjön.

-Anya, most elmegyek.- fogta meg a nő vállát.

-Ahhoz a nőhöz mész?- kérdezetett vissza mérges hangon.

-Dolgom van. Szia!- adott neki egy puszit, majd elment.