Fájdalmas jelen a múlt

Christina minden munkájával végzett, és azon a verőfényes délutánon idejét érezte, hogy meglátogassa a zárdát, és egyúttal édesapját is. Victoria elégedetten csüngött karjaiban, és amint beültek Macario, a sofőr mögé, a motor bőgésére el is szundított a kislány. Majd egy órányi autóút után Christina ébresztgetni kezdte kislányát, és mikor kiszálltak az autóból, a kicsi vígan kacagott anyja becézésein.

Christina egyenesen az apja parókiájára sietett.

Juan de la Cruz felfigyelt a kopogásra, íróasztala mögül az ajtó felé pillantott, és mikor meglátta lányát, karján a kis Victoriával, azon nyomban feledte minden dolgát, felpattant helyéről, és elébük sietett.

- Micsoda meglepetés – köszöntötte látogatóit.

- Atyám, remélem nem zavarunk – mondta Christina.

- Ti sohasem zavartok, nagyon jól tudod – legyintett Juan de la Cruz - szervusz kis bogár, de jó kedved van!

Victoria kedélyesen ránevetett nagyapjára. Ekkor újabb kopogás zavarta meg az idillt, és Bernardina nővér lépett beljebb az ajtón.

- Oh, bocsánat nem akarok zavarni, de láttalak lányom, és nekünk el kell intézni az árvaházban rendezendő jótékonysági vacsora részleteit, mert nekem hamarosan el kell mennem egy családhoz. Ráérnél most? - szabadkozott a nővér, de Christina megértően mosolygott rá.

- Semmi gond anyám – mondta – azért jöttem, hogy erről mindenképpen beszéljünk.

Victoriát átnyújtotta az atyának.

- Addig a papa vigyáz rád, sietek vissza kicsim.

- Pontosan, majd én vigyázok rád, amíg anyu elintéz mindent – gügyögött szinte Juan de la Cruz, majd Christinához fordult – nyugodtan tedd a dolgod, jól megleszünk, ne aggódj.

- Jobb kezekben nem is lehetne – mondta szeretetteljesen a nővér.

Christina, Bernardina nővér kíséretében kiment a helyiségből.

- Nem vagy éhes, szomjas? - kérdezte Juan a csöppséget, de mikor felé nyújtotta a cumisüveget, az piciny kezeivel eltolta azt.

- Nézd csak ez a sekrestye, itt dolgozik a papa – vezette körbe a kicsit a szobában – látod az asztalon azt a temérdek papírt, Celorio rám hagyta őket, de most félbehagytam, mert nincs nálad fontosabb.

Adott egy puszit a kicsi fejére. Talán most először volt kettesben az unokájával, és gyönyörködni akart benne. Akaratlanul olyan földöntúli szeretet árasztotta el a kicsivel kapcsolatban, amilyet még sohasem érzett. Persze érzett szeretetet az árvaházi gyerekek iránt is, de ez más volt, ez a sajátja, a vére, a gyermekének gyermeke. Christinában folytatódott az ő élete,és Christina élete pedig Victoriában. A kislány mintha megérezte volna a gondolatait, mert szorosan odabújt nagyapjához. Magához szorította a kis testet,és mélyet lélegezve beszippantotta finom babaillatát.

- Juan de la Cruz, ráérnél...– Luciana lépett be az ajtón, de megtorpant, mikor meglátta a férfit, kezében a gyermekkel. Egy pillanatra bevillantak képek, Christina születése, és egy álom, amiben Juan de la Cruz karján a kisded Christina pihen, hogy őket választotta...

- Luciana – örült legújabb látogatójának az atya – nézd Victoria, itt van a mamád.

Luciana szemébe egy kis könny szökött, de igyekezett titkolni. Odalépett a férfi mellé.

- Christina is itt van? - kérdezte félve.

- Bernardina nővérrel van, addig én vigyázok Victoriára – Lucianára pillantott, majd a kicsire. - Nem beszéltetek?

Luciana a fejét rázta szomorúan, de rosszkedvét elűzte a kislány, mikor kinyújtott karokkal oda kérezkedett hozzá.

- Hogy te milyen enni valóan édes vagy – dögönyözte unokáját. Victoria visszafordult, és megszorongatta Juan de la Cruz orrát.

- Hoppá – nevetett Luciana.

- Igen, az az orrom... - szólt az atya – kicsit nagyot kaptam a jó Istentől.

Egy pillanatra összenéztek. Ott voltak hármasban a szobában, Juan de la Cruz pedig elszégyellte, ami elöntötte gondolatait, és elkapta tekintetét. „Egész másként alakulhatott volna, ha akkor... most együtt élhetnének , Luciana, Christina...” - inkább Victoriát csikizte, hogy ne erre gondoljon. A pici visszakérezkedett nagyapjához.

- Vissza a papához – mondta kissé féltékenyen Luciana. Hirtelen olyan természetesé vált ez a közeg mindkettejük számára, az unokázás, mintha mindig is ehhez szoktak volna. Juan de la Cruz kissé elfektette a karjában a picit, Luciana pedig itatni kezdte cumisüvegből.

Ott álltak egymás mellett, karjukban a kisdeddel. Megint összepillantottak. Szemük boldogságban úszott.

- Tudom, hogy elfogult vagyok, de nincs nála szebb teremtés a földön – állapította meg Juan de la Cruz.

- A lányunk lánya, a mi vérünk – mondta Luciana miközben az atyát nézte. Aztán finoman odabújt hozzá, és a kicsihez, megölelte mindkettőt, Victoria fejére hajtva a sajátját.

- Elnézést – Christina állt az ajtóban, mikor a hangra megfordultak, aki épp annyira tűnt zaklatottnak, mint mérgesnek.

- Végeztél is lányom? - kérdezte Juan, de jókedve hamar elszállt. Christina kissé durván kivette a kezéből a kicsit, és mintha méregette volna, hogy mindene meg van. Luciana megadóan hátrébb lépett, és leszegte fejét, az atyát pedig fojtogatta az a hirtelen támadt gyűlölet, ami sugárzott lányából.

- Ne csináld ezt, kérlek – mondta kérőn.

- Magára bíztam... - Christina kereste a mondta végét.

- Sajnálom, csak megláttam őket együtt, és nem tudtam megállni, hogy ne lássam a kis Victoriát – szabadkozott Luciana, de lányát nem hatotta meg.

- Christina, ne tedd ezt velünk, egyikünk sem akart rosszat – próbált védekezni a férfi, majd Luciana mellé lépett. - Ne vedd el tőlünk a kicsit, hagyd, hogy szeressük őt mind a ketten, hisz te a lányunk vagy, az a gyermek a vérünk.

Juan de la Cruz elérzékenyült, Christinának és Lucianának már potyogtak a könnyeik.

- Engedd, hogy bepótoljuk rajta mindazt, amit nálad elmulasztottunk – folytatta Juan de la Cruz. - Az a kislány nekünk egy második esély, hogy helyre hozzunk mindent, amire nem volt lehetőségünk.

Hosszú csend következett. Luciana reménykedve nézett lányára, Juan pedig őrlődött, nem bírta elviselni hogy a szívének legkedvesebb két nő között nincs béke.

- Sajnálom... - mondta ki végül Christina, vetett még egy gyűlölködő pillantást anyjára, és kinyitotta az ajtót.

- Legalább hadd áldjalak meg titeket – szólt lánya és karján ülő unokája után az atya. Christina visszafordult, de nem lépett közelebb. Juan de la Cruz odalépett eléjük, kezével megsimogatta Victoria fejecskéjét, aki vidoran kalimpált utána, majd keresztet vetett rájuk.

- Megáldalak titeket az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében - végül megpuszilta a pici kezecskéjét. Christina köszönés nélkül kiment a szobából.

Mikor Juan megfordult, szíve majd megszakadt, látva Luciana elkeseredését. Olyan elesettnek, gyámoltalannak látta a nőt, hogy nem tudott parancsolni a józan észnek, és szorosan átölelte. Talán akkor szorította magához így, mikor azon az estén egymáséi lettek. Luciana a nyakába borult. Sokáig csak hallgattak, és a másikat átölelve próbáltak úrrá lenni a fájdalmon, ami mindkettejüket szorongatta.

- Megbocsájt majd, idővel biztosan – próbálta nyugtatni Lucianát, de remegő hangja elárulta, hogy ő is sír. Luciana ránézett.

- Ne sírj kérlek – mondta és letörölte a férfi könnyeit. - Ez az én bűnöm, nem a tiéd...

- Nem, nem a te hibád - Juan de la Cruz összehúzta szemöldökét – hanem az anyámé. Miatta ment tönkre az életünk ezen része. Nem láthattuk a lányunkat felnőni, nem gondoskodhattunk róla, nem élhettünk vele.

- Ekkora bűn lenne a mi szerelmünk, és annak gyümölcse, hogy még mindig fizetnünk kell az árát? - kérdezte elkeseredetten Luciana,és visszabújt a vigaszt nyújtó ölelésbe.

- Nem - válaszolt Juan de la Cruz teljes határozottsággal – annak a szerelemnek a gyümölcse, életem legszebb ajándéka. Idővel pedig mindannyian boldogok leszünk, meglátod.