Ki fekszik az ágyacskámban?

 Luciana nem bírta cérnával, és elment Ana Joaquinához. Tudta, hogy az asszonyságnak azon a napon van a születésnapja. Talán ez meglágyítja a szívét. Talán ki tud belőle húzni belőle valami kis információmorzsát, amivel többet megtud elveszett gyerekéről.

Mikor átlépte a ház ajtaját, elfogta az undor. Gyűlölte a falak illatát, a berendezési tárgyakat, amik emlékeket ébresztettek fel benne.

- Te meg mit keresel a házamban? – Ana Joaquina durva megszólítása visszarángatta a fájdalmas valóságba.

- Kérem, mondja meg ki a lányom – Luciana nem kerülgette a forró kását.

- Soha, hallod! Tőlem sohasem tudod meg! – harsogta az asszony.

- Kérem! Könyörgöm…

- Kérdezd a fiamat – vágta oda Ana Joaquina. Élvezte, hogy Lucianát sakkban tarthatja.

- Miért ennyire szívtelen? Megfizettem már azért, hogy annak idején, őszintén szerettem a fiát, megfizettem már busásan azt az éjszakát, amit együtt töltöttünk…

- Hallgass el! Hallgass el! – az asszony önmagából kikelve kiabált. – Elcsábítottad őt!

- Képzelje, ő jött a szobámba, ő érintett meg, ő kezdeményezte – Luciana vissza akart szúrni, és a lehető legjobb helyet találta meg.

- A fiam soha nem vett volna észre, ha te ördögi bűbájokkal el nem csavarod a fejét – Ana Joaquina éreztetni akarta a nővel, hiába lett milliomos, ő akkor is a cselédlányt fogja látni benne.

Luciana elmosolyodott, amire ellenfele nem számított.

- Bár húsz éve volt, még mindig emlékszem, – kezdte Luciana halkan, kimérten, és elszántan – amikor a fia szenvedélyesen kihámozott a ruhámból, végig csókolta a nyakamat…

- Takarodj innét! – ragadta karon az asszony, és lökdösni kezdte az ajtó felé. Már épp átlökte volna a küszöbön, amikor egy nagytestű férfibe botlottak.

- Senor Trujillo, a legjobbkor – állt új vendége mellé Ana Joaquina hirtelen.

- Szervusz Luciana - szólt a férfi hátsó szándékkal kéjes hangján.

Luciana ott állt két legádázabb ellenfelével szemben. Csendes megadást parancsolt magának, és mielőbbi távozást ebből az ellenséges közegből. Kikerülte őket, de Trujillo félmondata visszafordította.

- Mehetünk asszonyom?

- Mi dolga van veled? - tette fel a kérdést a férfinek.

- Félsz tőlünk, ugye? – válaszolt Ana Joaquina. – Félj csak, kedveském. Senor Trujillo ma elvisz valahová kirándulni, egy érdekes helyre…

- Na és mégis hová? – tette flegmán csípőre a kezét Luciana.

- Mondjuk, meglátogatunk egy árva kislányt…

Elviharoztak a ledermedt Luciana mellett. Hiába futott utánuk könyörögve, hogy árulja el, hová megy, hiába dörömbölt az ablakon, miután Ana Joaquina beszállt Trujillo autójába, nem kapott választ. Vele nem lehet elbánni… nem hagyja magát! Előkotorta táskájából a kocsi kulcsot, és beszállt. Elindította a motort, eltökélte követi őket. Ekkor látta, amint Trujillo kiszállt a saját autójából, rugós késsel a kezében. Egy pillanatra megijedt, de mikor a férfi csak az autó elejéig sétált, majd lehajolt, már tudta…

- Ne kérlek! – kiabálta, de már érezte, hogy megsüllyedt a kocsi eleje, amint a kiszúrt kerék ereszteni kezdett. Sírva nézte, ahogy távolodik a másik autó.

Estére keveredett haza, mert soká ment érte az autómentő, aztán megvárta, amíg kereket cseréltek. De otthon sem találta a helyét. Arra gondolt, hogy vajon Ana Joaquina rendszeresen látogatja a lányát? Trujilloval?  Ha igen, miről beszélhetnek? Vajon az a bosszú, hogy ellene hangolják a lányát? Vajon Juan de la Cruz is látogatja?

Annyi kérdés zuhant rá, hogy nem is tudta, melyik idegesíti jobban. Válaszokat akart!

Ismét kocsiba szállt, és hajtott egyenesen a parókia felé. Szeme előtt lepergett, ahogy feltépi az ajtót, és lekapja Juant a tíz körméről, addig könyörög, addig rimánkodik, addig kiabál, ha kell, amíg valamit ki nem húz belőle.

Juan de la Cruz pontosan tudja, ki a lánya. Juan de la Cruzt köti a gyónási titok, de majd ő megkeresi a kiskaput az igazsághoz. Juan de la Cruz el fogja mondani neki, különben megöli őt! Juan de la Cruz… ... a méteres féknyom és csikorgás térítette magához. Juan de la Cruz fekszik a járdán? Luciana kiszállt az autójából, és visszarohant a földön fekvő testhez. Ő volt az! Ahogy letérdelt mellé, bokájánál átnedvesedett a nadrágja. Arrébb akart lépni, mikor meglátta, az nem vizes, hanem véres. Az eszméletlen férfi teste körül sokkolóan nagy vértócsa volt.

- Istenem, segíts!  - Luciana úgy érezte, egy rémálomba került. Megemelte Juan fejét. Még lélegzett. Tudta, hogy segítséget kell hívnia. Visszarohant az autóhoz és mobiltelefonján felhívta a mentőket.

- Halló! Kérem, küldjenek azonnal egy mentőt!

- Mi történt? – kérdezte egy békahangú diszpécser.

- Nem tudom, az utcán véletlenül találtam rá egy férfira, aki szörnyen vérzik, eszméletlen…

- Baleset érte? – kérdezett vissza a nő a vonal végén.

- Nem, biztos csak álmos volt és elaludt! – vesztette el türelmét Luciana – Csupa vér körülötte minden!

- Maga okozta a balesetet?

- Nem, így találtam. Küldene már egy mentőt?

- Mi a neve?

- Juan de la Cruz Velarde – hadarta Luciana, most hogy végre úgy tűnt, a vonal végén ülő hölgy aktiválja magát.

- Szórakozik asszonyom? – háborodott fel a diszpécser.

- Miről beszél?

- A Juan egy férfinév, és a sápítozásából jól kivehető, hogy maga nőnemű…

Luciana legszívesebben falhoz csapta volna a telefont.

- Az én nevem Luciana Duval, a sérültet hívják Juan de la Cruznak!

- Ezek szerint ismeri? – kérdezett vissza unottan a nő.

- Nem mindegy az magának, küldjön már egy mentőautót!

- Bemértem a hívást, 10 percen belül küldök valakit.

- Köszönöm!  - nyomta ki Luciana a mobilját. Lelki szemei előtt lepergett, vajon ki volt ez a készséges fehér angyal… egy kék köpenybe öltöztetett, békakinézetű nő kedvenc esti kabaréjának nézése közben, telefonbeszélgetés alatt folyamatosan a tévét bámulva.

Magához ölelte az élettelen testet, és csendes sírás közepette fohászkodni kezdett. Már megbánta a gondolatot is, hogy megöli a férfit, ha nem beszél a lányáról. Remélte, hogy nem veszíti el. A mentő pillanatok alatt odaért, és legnagyobb meglepetésére Chema, az a mentős fiú ugrott ki belőle, aki annak idején Lisbethet is kihozta az aknából.  

- Mi történt asszonyom? – kérdezte Lucianát. Pontosan tudta, ki a sérült, és a villogó piros fény megvilágításában Juan elég betegnek tűnt.

- Véletlenül erre jártam, és megláttam itt az utcán…

Lucianát szinte félrelökték a mentősök. Annyira felgyorsultak az események, hogy ködként úszó foltnak tűnt minden emlék, amikor a váróban üldögélve vissza-vissza emlékezett a történtekre, és várta, hogy mikor jön ki az orvos a műtőből. Victor Manuel hangja zökkentette ki a gondolataiból.

- Anyja! Mi történt, hogy van?

- Jaj, fiam, köszönöm, hogy bejöttél – hálálkodott Luciana. – A mentős szerint nem komoly a sérülés, de össze kell varrni.

- De mégis… ki bántotta, miért? – kérdezősködött a fiú.

- Nem tudom – válaszolta ingerülten a fáradt nő. – Arra jártam, megláttam, mentőt hívtam, és most itt vagyunk. Késelés volt, az biztos, de többet én sem tudok.

- Juan de la Cruz atya hozzátartozói? – hallatszott az orvos hangja a nővérpult mellől.

- Igen, mi vagyunk – rohantak oda.

- Az úr jól van, szerencsére a szúrás nem ért létfontosságú szervet, valószínűleg csak rá akartak ijeszteni. Kapott morfiumot, ami csökkenti a fájdalmát.

Közben mellettük ahány telefon volt, mind csörögni kezdett.

- Közelebbi hozzátartozója nincs az atyának? - kérdezte az orvos, de szeme sarkából a nővérkét figyelte, aki azt sem tudta, melyik füléhez kapja a telefonokat, és vadul jegyzetelt közben.

- Próbáltam elérni az édesanyját, de úgy tűnik nincs a városban, más hozzátartozója nincs – válaszolt Luciana.

- És a templom? - vetette fel Victor Manuel.

- Nem tudom, bár elég késő van, szerintem már bezárt – mondta, de az orvos már nem figyelt rájuk. Hihetetlen fejetlenség kerekedett, úgy tűnt, valami nagy baj történhetett, mert pillanatok alatt megtelt a váró orvosokkal.

- Mi van itt? Hol van Juan de la Cruz? – értetlenkedett Luciana.

- Megkeresem Chemát – szólt a fia és elviharzott.

Luciana majd negyed órát várakozott egyedül a nagy sürgés-forgás közepette. Egyszer csak befutott a fia, Chema társaságában.

- Van egy kis gond, asszonyom - vágott a dolgok közepébe a mentős fiú.

- Rosszabbodott az állapota? – kérdezte riadtan Luciana.

- Nem, az atya jól van, akár holnap haza is mehetne…

- Akkor…

- Ma kellene. Történt egy gyárbaleset, a másik kórházak már megteltek, és most itt is minden létező helyre szükségünk van. Végül is csak feküdnie kellene, és még egy morfium injekciót beadni neki. De nem tudom, hogy ez megoldható-e? – Chema elég kínosan érezte magát.

- Persze, hazavisszük! – vágta rá Luciana.

- Hozzánk? – kérdezte döbbenten Victor Manuel.

- Hova máshova?

- Nemsokára indulunk a gyártelepre, de útba esik az önök háza – vázolta fel elképzelését Chema. -  Kitöltetem a papírokat, csak alá kell írni, hogy vállalja a felelősséget érte. Egy szoba kell neki, ahol alhat reggelig, aztán majd kontrollra kimegy a háziorvosa.

- Persze, intézkedjen csak!

Chema elszaladt, és Victor Manuel gyanúsan méregette az anyját.

- Nagyon aggódsz érte…

- Mi bajod van? Sokat köszönhetünk neki, miért ne tenném meg? Ki másra számíthatna jelenleg? – Luciana próbált a fia lelkiismeretére hatni, hogy terelje magáról a szót. – Inkább menj haza, és keresd elő Lisbeth hordágyát, amin hazavittük, biztos szükség lesz rá. Vidd a kocsim, én a mentővel megyek.

Victor Manuel nem szólt, csendben követte az anyja utasítását. Luciana hamarosan egy villogó mentőben találta magát, Juan mellett. Ahogy száguldottak hazafelé, egyszer csak az atya megszólalt.

- Jé, körhinta…

- A morfium miatt nincs magánál – magyarázta Chema. – Fog még vicces dolgokat mondani, de nem kell megijedni, ez normális.

A ház elé érve már várta őket Victor Manuel egy külön bejáratú hordággyal. Chema és Valentin átemelték az atyát rá, majd segítettek felvinni a lépcsőn. Luciana erőteljesen nyomta a gördülő ágyat a maga szobája felé. Juant az ágyába fektették, és mellé tettek pár lázcsillapítót, és a következő morfiumos injekciót.

- Fél óra múlva kell beadni, menni fog? – emelte fel a tűt Chema

- Lisbethet is mi szúrtuk, ha kellett, persze! – válaszolt Luciana.

 - Farpofába, bőr alá, és egy kicsit borogassa a homlokát. Ha rosszabbodna, az állapota hívja ezt a számot, és azonnal jövünk – adott át egy saját névjegykártyát az asszonynak.

- Köszönünk mindent – szóltak az elrohanó mentősök után. Victor Manuelnek megcsörrent a telefonja és kiment a szobából. Juan megébredt a csengésre, de szemein látszott, hogy egyáltalán nincs magánál.

- Szép lett a szobám, Celorio – motyogta. Luciana elmosolyodott.

- Ne beszélj, aludj vissza – mondta a férfinek.

- Luciana te vagy a szobámban? – hablatyolt tovább az atya. Victor Manuel mérgesen jött vissza.

- Ne haragudj, de Tamara azt akarja, hogy menjek haza – sopánkodott.

- Semmi baj, menj csak, megoldom!

- Szóljak apának?

- Nincs itthon – vetette oda hanyagul a választ Luciana. – A barátnőjénél alszik. Ne aggódj, minden rendben lesz.

- Jól van anya, holnap korán jövök – puszilta meg anyja homlokát.

Mikor Luciana becsukta fia mögött az ajtót, és visszanézve ott feküdt Juan de la Cruz az ágyában, kicsit irreálisnak érzett mindent. Pedig az volt a valóság. Kis edénybe langyos vizet hozott, és az ágy szélére ült. A férfi olyan békésen aludt. Tetszett neki, amit látott. Hiába telt el húsz év, hiába a reverenda… még mindig jóképűnek tartotta. Tisztelte, mint papot, de soha nem tudott úgy ránézni, hogy ne lássa viszont az első szerelmét.

Mikor eljött az injekció ideje, óvatosan fél oldalra fektette. Kissé pironkodva tapogatta a fenekét, de hamar túlesett a szer beadásán. Letörölhetetlen lett a vigyor arcáról. Ha ezt Ana Joaquina tudná… ha ezt Andres látná…

Andres, aki most is más nő mellett alszik. Luciana megmerítette a kendőt a vízbe, és az ágy másik oldaláról odafeküdt Juan mellé. Borogatni kezdte. Elég fáradt lett és álmos.

Juan de la Cruz megébredt a hideg kendő simogatásától.

- Luciana… hol vagyok?

- Jó kezekben, ne aggódj. Aludj szépen!

Simogatta a férfi arcát, hogy visszaringassa a nyugodalmas álomba. De egy pillanatra elbizonytalanodott, megingott, ahogy a férfi ajkaira tévedt tekintete.

„Csókold meg… csak egy picit”

Megkívánta, de nem merte megtenni.

„Együtt is háltatok, mit számít egy kis csók, amire úgysem fog emlékezni?”

Fellibbent előtte Andres, és rögtön utána Lorensa képe is. Mérges lett.

„Tedd meg! Milyen lehet annyi év után?”

Luciana odahúzódott Juan de la Cruzhoz egész közel. A szíve majd kiugrott, szinte átélte, amit annak idején, az első csókjuknál érzett. Megnyalta ajkait, majd lágyan Juanéra tapasztotta őket. Puha volt, nagyon édes. Cirógatta a mozdulatlan férfiszájat, melybe élet lehelődött, és lassan, mámorítóan lassan viszonozta a csókot. Összeért az arcuk, a szájuk egymásba tapadt, hogy rég nem tapasztalt ösztönökkel elégítse ki a tetteiket.

Luciana nem bírt elszakadni tőle, pajzán vágy szaladt végig mindenén. Óvatosan átdugta nyelvét, hogy megízlelje a másikat. Régi ismerősként üdvözölte azt, és viszonozta minden apró érintését. Forró csók volt a javából, szenvedélyes kéjelgés.

Juan abbahagyta, amit eddig oly szenvedéllyel tett. Luciana félve pillantott rá, de a férfi csak belealudt.

A nő szíve vadul kalapált. Megcsókolta, megtette… és túl jó volt! Hátrébb húzódott, hogy folyamatosan azt sulykolja magába, ezt nem szabad!

Nem használhatja ki ezt az állapotot, nem játszhat a férfival! Még ha mindketten akarták volna újra, és összegabalyodnak, az egészen más, az ösztönökön való uralkodás sohasem volt az erősségük.

- „De nem így!” – mondogatta magának. Lágyan borogatta tovább homlokát. Még látta, hogy az órán fél tizenkettő utánra ugrik a mutató…

Reggel Andres frissiben beszélni akart Lucianával. Felszaladt a lépcsőn, és kopogás nélkül benyitott az asszony szobájába, majd úgy megtorpant, mint aki láthatatlan falba ütközik.

Ott feküdt az ő helyén Juan de la Cruz, mellkasán pedig a neje pihegett. Felháborodásában szólni akart, de megijedt attól, amit mondani készült, és gyorsan sarkon fordulva kiment a szobából.

Luciana megébredt. Ránézett az ő Juanjára. Eszébe jutott a csók… meg egy ajtócsukódás, mintha arra ébredt volna fel. Óvatosan kimászott a férfi mellől. Érezte, jobb, ha megnézi, vajon tényleg valaki bejött, vagy csak álmodta. Settenkedve kilépett az ajtón, behúzta maga mögött, megfordult, mire:

- Te lefeküdtél a pappal? – pirított rá Andres paprikavörös fejjel. Kiabálni próbált, de oly mértékig ideges volt, hogy hangja egész elvékonyodott. Luciana erre lepisszegte, és elrángatta az ajtótól jó messze.

- Halkabban, még felébreszted – mondta neki szemrehányóan.

- Mi? Micsoda? Nem felébresztem, én bemegyek, belecsavarom a reverendájába és kilógatom az ablakból! – üvöltötte a férfi.

- Jézusom, neked elment az eszed!

- Jézus nevét szádra ne vedd, miután elcsábítottad a papunkat!

Lucianának végre leesett, hogy Andres jött be reggel, arra az ajtóra ébredt ő meg, a férfi meglátta őket, és persze mindent félreértett.

- Andres higgadj le! Nekem higgy, ne a szemednek! – próbált magyarázkodni Luciana.

- Ne gúnyolódj az istenért! Sokkot kaptam, hogy ő fekszik az ágyamban, a helyemen…

- Amit te eldobtál egy lányodbeli kis lotyóért! – vágott vissza Luciana.

- Lehet, de miért pont vele kellett betöltened? Hogy… mégis, hogy adhattad oda magad? – Andres valóban sokkot kaphatott, mert ingerültségében már a haját tépte.

- Nem történt köztünk semmi! – felelte határozottan a nő.

- Hát én mindjárt levetem magam innét! Rajtakaptalak! – tajtékzott a férfi.

- Min kaptál rajta? Micsodán? Talán éppen rajta lovagoltam, amikor bejöttél? – veszítette el türelmét a nő, és már ő is kiabált.

- Összebújva találtalak titeket.

- Igen, mert elaludtam mellette…

- Biztos kifárasztott a nagy gyóntatásban – vágta oda nejének.

- Hogy te milyen közönséges vagy…

- Te pedig álszent, kedvesem. Most pedig kirángatom onnét a másik álszentet, és majd én meggyóntatom, de abban nem lesz köszönet, se feloldozás! – fenyegetőzött Andres, és megindult a szoba felé, de Luciana megálljt parancsolt, ahogy rákiáltott.

- Juan de la Cruzt tegnap leszúrták, te féleszű! Én találtam rá vérbe fagyva. A kórházból hoztuk ide, mert a gyárbaleset miatt nem volt hely, kellett az ágy, és akit tudtak elküldtek, és mivel az anyját nem értük el, jobbnak láttam, ha itt lábadozik. De kérdezd meg Victor Manuelt, ő végig velem volt!

Luciana végre kiadta magából azt a töménytelen információt, aminek hiányától Andres ilyen dúvad lett. Látta a férfin, hogy minden mondatot alaposan elemez, értelmez, és megemésztése közben olyan bambán néz, mint akit jól pofán vágtak a semmiért.

- Ami pedig a karjában alvást illeti: egész éjjel borogattam, hogy ne szökjön fel a láza. Olyan fáradt voltam, hogy egyszerűen elaludtam mellette, láthatod, ez a tegnapi ruhám – demonstrálta magát illegetve Luciana. Andres nem mert megszólalni, pedig neje erősen szuggerálta a „mi lesz a bocsánattal” nézésével. Szégyenkezve végül megszólalt.

- Bocsáss meg, én… nagyon ostobán viselkedtem…

- Az ostoba elég gyenge kifejezés, Andres – hümmögött a felesége. – Szólj Imeldának, hogy készítsen reggelit, és hozza fel, én meg felhívom az anyját, hátha már visszatért a városba.

Luciana elindult a szoba irányába.

- Akkor nincs köztetek semmi, nem feküdtetek le… - kérdezte azért bizonytalanul meg Andres, immár hideg fejjel.

- Most nem. Régen volt egy kalandunk olyan egyéjszakás, de tegnap este semmi sem történt – vágta oda haragjában asszony, de megdöbbent, amikor férje mosolyogva átölelte őt.

- Mindig is imádtam a humorod!

Később Luciana felhívta Ana Joaquinát, hogy a mentő már feléjük tart a fiával. Juan szinte semmire nem emlékezett, a reggeli után tért csak magához, de az kevés volt, hogy rendesen beszélgessenek Lucianával.

Az irodában persze mindent elmesélt Miriamnak. Barátnőjével jól kielemezték a történteket, és utólag sokat nevettek Andres nevetséges féltékenységi jelentén. De valamit nem… a csókról hallgatott. Mintha meg sem történt volna.