A remény hal meg utoljára

 Luciana a szobájában ült az ajtó mögött lévő fotelben. Könnyes szemét törölgette, miközben azt a szentképet szorongatta a kezeiben, amit egykor Juan de la Cruztól kapott. Feltörtek benne azok az emlékek, amelyeket együtt élt át a férfival. A közös matekórák, a vasárnapi imádkozások. Csodás percek voltak azok, hiszen a közelében lehetett. S bár tudta, hogy szerelme nem válhat valóra, mégis ott élt benne egy kis reménysugár. De ezt Ana Joaquina - még a nevét is utálta kimondani, - Ana Joaquina egyre csak oltotta kegyetlenségével. Az a nő nem ismert irgalmat, s még a saját is fiát is képes volt feláldozni, hogy békét nyerjen az Úrnál. Azt a fiút, aki immáron férfi, és akitől az első lánya megszületett.

 Luciana sóhajtott egyet és az ablakhoz sétált, ami a kertre nézett. A nap fényesen ragyogott az égen és boldogságot tükrözött. Odakint minden annyira vidám és szép volt, míg a lelkében poklot élt át. Gyötri az elhagyott lány a hiánya, Juan közelsége és Andrés csalárdsága. Fájt neki, nagyon fájt, hogy a férje felrúgta több éves boldog házasságukat egy kisebb kalanddal. Pedig ő mindig biztos volt Andrés szerelmében. Most viszont már magának sem tudott hazudni. Valahol a szíve mélyén mindig is sejtette, hogy az a férfi, akit megismert már nem ugyanaz. Egy gazember, aki csak teszi a szépet, aztán megalázza őt a lehető legaljasabb módon. Mennyire más, mint Juan. Az ő kis papocskája sosem hazudna neki, mindenben segíti még annyi év után is.

- Juan - nyögte Luciana, amikor benyitottak az ajtón.

- Szia Luciana, hogy vagy?- lépett be a férfi.

Amint az atya bezárta az ajtót, Luciana már a karjaiba is repült, és zokogva átölelte.

- Olyan jó, hogy itt vagy - szorosan átfonta karjával a férfi nyakát, éreztette vele, hogy fontos a számára.

 Juan keze remegett az izgatottságtól. Nem tudta eldönteni, hogy viszonozza - e az asszony ölelését vagy sem. Titokban annyit álmodozott erről a pillanatról. Bűnös gondolat volt, de lelke mélyéről jött. Szíve hevesebben vert, mint általában, s szeme is könnyekkel gyűlt tele. Nem bírt tovább mereven állni és átkarolta Lucianat. Az ő Lucianaját, akit sosem volt képes kiverni a fejéből. Amióta ismeri nem telt el úgy egy nap sem, hogy ne gondolt volna rá és az első közös éjszakájukra.

- Ne félj Luciana, én, sosem hagylak el - nyugtatta suttogva a nőt Juan és közben a hátát simogatta.

- Tudom. Te vagy egyetlen ember, akiben tökéletesen megbízhatok.

- Gyere, üljünk le - mutatott a kanapé felé a férfi.

- Ne. Inkább menjünk el innen valahova, ahol nyugodtan beszélgethetünk - javasolta a nő.

- Ahogy gondolod.

Luciana gyorsan összeszedte magát és Juanba karolva elhagyta a házat.

- Hova megyünk? - érdeklődött a pap.

- Majd meglátod.

Beszálltak az autóba és majdnem két órát utaztak, amíg elérkeztek arra a helyre, ahova Luciana menni akart.

- Hol vagyunk, és miféle hely ez?

- Ez Juan, kérlek, az én menedékem - Luciana kinyitotta azt a nagy kaput, ami előtt álltak.

Amikor beléptek Juan nem hitt a szemének. Egy kis lak rejtőzött a mögött, nem az a luxus, amiben Luciana a mindennapjait éli.

- Gyere beljebb! - Luciana megfogta Juan kezét és bevezette.

 A ház, amelybe beléptek nagyon otthonos volt, és nem elhanyagolt, ami arról tanúskodott, hogy Luciana gyakran tölti itt az idejét.

-  Megkínálhatlak valamivel? - nyitotta a bárszekrényt a nő.

- Nem, köszönöm - Juan odament és bezárta a szekrény ajtaját. - És szerintem neked sem kéne innod.

- Ne mondd meg, hogy mit kéne tennem és mit nem. Mindig is a magam ura voltam - kelt ki magából Luciana.

- Én csak jót akarok neked - Juan szelíden tekintett rá.

- Ne haragudj Juan, - a nő tudta, hogy igaza van a férfinak, és pocsékul érezte magát, amiért így neki esett - csak annyira magam alatt vagyok. Nem tudom, hogy mihez kezdjek.

- Én segítek neked, hiszen ezért vagyok itt.

 Juan megsimította Luciana arcát, aki ettől elmosolyodott. Jól esett neki férfi érintése, mely egyszerre volt gyengéd és szívszorító. Rég nem érzett szenvedélyt keltett benne, azt a tüzet, amit lány korában élt át a férfi karjaiban. Az ereiben szaporán lüktetette a vér, és érezte, amint egy verejtékcsepp végig fut a halántékán. Nem merte letörölni, mert félt, hogy az árulkodó jel lett volna a pap számára.

Mélyet sóhajtott és zaklatott mosollyal a szoba közepén fekvő kanapéra mutatott.

- Üljünk le, hogy kényelmesen tudjunk beszélgetni - mondta Luciana és a heverő felé vette az irányt. - Te nem jössz?- fordult meg, mivel észrevette, hogy Juan nem követi.

- Dehogynem, csak elgondolkodtam - felelte nyugodtan.

- És min?

- Semmi érdekesen, csak olyan általános dolgokon - hazudta, hiszen nem árulhatta el neki, hogy rá gondolt. - Már megyek is.

Szinte egyszerre ültek le, de biztos távolságba, hogy még időben blokkolni tudják az egymás iránt hirtelen kitörő érzelmeiket.

- Mostanában ritkán találkozunk - kezdte Juan. 

- De nem ritkábban, mint az elmúlt húsz évben.

- Ez igaz - a férfi elmosolyodott. - Andésszel kibékültetek?

- Nem, és nem is áll szándékomban neki megbocsátani.

Juan örült ennek a válasznak, annak ellenére, hogy tudta nem helyes, amit gondol.

- Egy férfi csalárdsága mély sebet ejt a női szívben. De ha szeretitek egymást, akkor…

-… már nem Juan. Ez az eset ráébresztett arra, hogy már nem szeretem Andrést. És lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy elhanyagoltam.

- Ne érezd magad bűnösnek, s ne áltasd magad hamis érzelmekkel.

- Persze, hogy nem vagyok bűnös, hiszen én mindenben segítette, mindig mellette álltam - Luciana hangjában hallatszott a düh, de nem a fájdalom dühe, hanem a csalódottságé.

- És mihez kezdesz most? - Juan még nagyobb érdeklődést mutatott.

- Elválok tőle, amint csak lehet - jelentette ki a nő természetes egyszerűséggel. - Lizbethen kívül nem köt össze minket semmi sem. Ő meg már elég nagy ahhoz, hogy el tudja fogadni a döntésem.

- Akkor ez végleges?

- Igen, végleges. De hagyjuk ezt a témát. Mesélj inkább a lányunkról. Tudsz valamit róla?

- Hogy a lányunkról? - Juan lélegzete elakadt. Nem gondolta volna, hogy ilyen válságban is rákérdezhet a lányukra. Már a nyelvén volt, hogy válaszoljon, de nem tehette, hiszen Luciana úgy hiszi, hogy Rosenda az. Cristina kilétét meg nem fedheti fel, hiszen köti a gyónási titok.

- Látom rajtad, hogy valamit titkolsz előlem - nézett sandán Luciana a papra.

- Nem titkolok semmit, csak meglepett, hogy Rosendat a lányunknak nevezed, amikor ez nem biztos - vágta ki magát Juan.

- Igazad van. Én sem hiszem, hogy ő lenne az. Valahogy nem érzem a sajátomnak - vallotta be őszintén Luciana és akaratlanul közelebb húzódott Juanhoz.

- Én is így vagyok ezzel, és egyszer úgy is megtudod az igazat.

- De mikor Juan, mikor? - Luciana kétségbeesetten nézett Juan szemeibe, és úgy fogta meg a kezét.

- Hamarosan lányom, hamarosan - nyugtatta meg, majd átölelte az asszonyt.

 Ismét közel kerültek egymáshoz, nagyon közel. Luciana biztonságban érezte magát a férfi karjaiban. Juan illata, tapintása teljesen rabul ejtette, és soha véget nem érő pillanatként élte át ezeket a perceket.

Már sötétedett, amikor hazaértek. Mindkettejük fejében a napi események jártak, és egyre csak ismétlődtek.

Juan nem tudta mire vélni a benne lejátszódó folyamatokat, amelyek egyfolytában Lucianához kötik. Csak rá tudott gondolni. Az ölelésére, az érzékenységére. A legszívesebben most is vele lett volna, hogy védelmezze, simogassa, s halkan szép szavakat suttoghasson neki.

Luciana is hasonlóképpen érzett. Egész éjszaka álmatlanság gyötörte. Fontos döntéseket kellett hozni a jövőjével kapcsolatban. Azt már biztosra tudta, hogy elválik Andréstől. De hogyan tovább? Akárhányszor erre gondolt, Juan jutott az eszébe. Azt kívánt, hogy bárcsak ott lenne vele, és bársonyos hangján szép szavakkal dédelgetné. De ez csak egy álom, amely sosem válhat valóra, mert ő pap. Ráadásul csak saját részről van szerelem. Egy olyan szerelem, amely valószínűleg sosem hunyt ki, csak elhalványodott a sok év alatt. De miért is foglalkoztatja ez? Csak önkínzás az egész. És ott a lány. A drága kicsi lánya, aki épp úgy hiányzik neki, mint Juan. Mennyire boldog lenne, ha megtalálná és megbocsátana neki. Együtt lennének hárman, mint egy igazi család. Titkok, hazugságok nélkül élnének csak a jelennek és egymásnak.

Az elkövetkezendő napokban Lucianának sikerült összeszednie magát. Andrésnek tovaintett, pedig a férfi mindent bevetett, hogy visszahódítsa a feleségét. Nap, mint nap virágokkal halmozta el, sőt még a színházáról is hajlandó volt lemondani. Luciana viszont nem hagyta magát és ridegséggel utasította vissza Andrés közeledését. Inkább a munkájába temetkezett, ahogy azt Miriam és Franco is ajánlotta. Ritkán volt otthon, az egész napot az irodában töltötte, hogy valami lefoglalja az elméjét. Mert ha otthon van, akkor csak a szobájában üldögél magányosan gondolatok tömkelegével. Így viszont kisebb az esélye annak, hogy összefusson Andrésszel, és hogy Juan körül járjon minden gondolata. Az ő drága Juan de la Cruza körül.

- Asszonyom, Senor Andrés van itt - jelentette be a titkárnő Lucianának a férfi megjelenését.

- Engedd csak be - a nő lassan felállt a székéből és összehúzott szemöldökkel a férfi felé lesett.

- Szerbusz Luciana! - üdvözölte.

- Minek jöttél ide? Úgy gondoltam már mindent megbeszéltünk.

- Magyarázattal tartozol nekem - Andrés feje elvörösödött dühében.

- Ugyan mit kéne neked megmagyaráznom?

- Miért dobtad ki a holmim a bejárat elé? - támaszkodott az asztalra.

- Hah, hogy miért? Azt mondtam neked, hogy három napod van a kiköltözésre. Tegnap letelt.

- De dolgoztam. Nem volt időm - mentegetőzött a férfi.

- Sajnálom - Luciana kinyitotta az ajtót és kitessékelte a férfit.

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így elhidegülünk egymástól.

- Karácsonyig ne lássalak.

- Miért pont addig? - Andrés nem értette az exe kijelentését.

- Gondolom Lizbethet csak meg fogod látogatni ünnepek alkalmával. És mivel a karácsony van a legközelebb, úgy gondoltam ez megfelelő pillanat lesz. Na, szia!

 Andrés idegesen, köszönés nélkül távozott a Duval divatházból.

Luciana az asztalához siette és felkapta a táskáját, majd ő is kiviharzott.

Nemsokára egy ismerős környékre hajtott be az autójával. Egy utcával arrébb parkolt le, ügyelve az óvatosságra. Nem akarta, hogy bárki is meglássa, hogy a parókiára jött. Óvatosan besomfordált, aztán a nyitott ajtónál megállt és belesett.

Juan ott ült az asztalánál és valamiféle papírokat rendezgetett. Arckifejezésén látszódott, hogy nagyon koncentrál. Olykor megnyálazta az ujjhegyét, hogy lapozni tudjon, és néha a mutatóujjával egy- egy sorra bökött, majd hangosan elnevette magát. Ezt így folytatta majdnem két percen keresztül, míg észre nem vette, hogy valaki áll az ajtóban.

- Luciana! - állt fel ijedtében a pap.

- Szervusz, Juan! - mosolygott a nő. - Min szórakozol ennyire jókedvűen? - lépett beljebb.

- Ööö… csak ezt- azt olvasgatok - Juan kilépett az asztal mögül, hogy kellőképpen üdvözölje Lucianát. - És te mit keresel itt?

- Látnom kellett téged.

- Gyónni szeretnél?

- Juan, miért hiszed mindig azt, amikor felkereslek, hogy gyónni szeretnék? - tette a derekára a kezét a nő. - Azért annyira rossz ember mégsem vagyok. Vagy másért nem is kereshetlek?

- Persze, hogy nem vagy az - az atya elmosolyodott Luciana hirtelen felindultságán. - És mindenben a szolgálatodra állok.

- Így már jobban tetszik - az asszony viszonozta Juan gesztusát. - Hadd lám, mit olvasgattál?

Luciana egy gyors mozdulattal az asztal mellett termett és felkapta a papírlapokat, amelyeket ott talált. Az egyikbe bele is olvasott.

- Hisz ezek azok a dolgozatok, amiket irattál velem - nézett fel Juanra.

- Igen, azok.

- Megőrizted őket? - csodálkozott el Luciana.

- Hogyne őriztem volna meg. Hogy tetszik? Remélem, már tudod, hogy mennyi 7x8.

- Hú, na, várjál, gondolkodom - vigyorgott sandán Luciana.

- Te semmit sem változtál. Még mindig ott él benned az a szende kislány, akit megismertem.

- Csak jó mélyen - a nő arcáról lefagyott a mosoly. Letette a papírokat és kinézett az ablakon.

 Juan látta, hogy Luciana elszomorodott és úgy érezte, hogy valamit tennie kell annak érdekében, hogy ezt örökre eltüntesse belőle. Csendben mögé sétált és a vállára tett a kezét, majd végig simította a karját. Nem is vette észre, hogy ezt nem önmagától teszi, hanem az ösztönei irányítják. Óvatosan hozzásimult, megmarkolta Luciana kezét, és az arcát az övéhez érintette, majd szorosan magához szorította.

 Mindkettejük szíve hevesebben vert, testüket melegség árasztotta el. Élvezték, hogy egymás karjában lehetnek. Behunyták a szemüket, hogy még jobban egymásénak érezzék a másikat. Fejükben számtalan emlékkép tört fel, csupa szép és kellemes emlék, amely még meghittebbé tette a pillanatnyi helyzetet. Az ösztrogén csak úgy gyülemlett bennük, s már- már alig tudtak parancsolni testüknek és lelküknek.

Luciana erőt véve magán fordulni kezdett, hogy kiszabadítsa magát a pap karjaiból. De amint megtette szemben találta magát a férfival. Tekintetük találkozott, amely csillogott a forróságtól. Az orrúk hegye majdnem összeért és egymás bőrén érezték, ahogyan zihálva kapkodják a levegőt. Lassan minden elsötétedett körülöttük és az egyik ajak megérintette a másikét. Ekkor viszont Luciana egy mozdulattal ellökte magától a Juant, és ijedten az ajtó felé sietett. Ott megállt, hogy visszanézzen. A pap meredten állt és még mindig az ablak felé volt fordulva. Nem tudták felfogni, hogy mi játszódik le bennük, ezekben a percekben, de abban biztosak voltak, hogy semmelyikőjük sem közömbös a másiknak.

Miután Luciana elment, Juan a kápolnába sietett, hogy letérdeljen az Úr előtt, s úgy kérje a bocsánatát az árulásáért, amit Luciana iránt érzett szenvedélye miatt követett el.

- Bocsáss meg Jó Uram! Kérlek! Nem tudom mi történt velem, ezért el sem tudom magyarázni. De valami felhőtlen érzés szőtte át a lelkemet, amit nem tudtam türtőztetni. Ahogy ott tartottam Lucianat a karjaimban éreztem minden szívdobbanását, levegővételét, bőre bársonyát, kellemes illatát. Olyan érzelmek lettek úrrá rajtam, amit már húsz éve mélyen elzártam magamban, és igyekeztem nem kinyitni. De amikor először megláttam, elvesztem. És most itt tartok. Istenem, én szeretem Lucianat, sosem szerettem ennyire, mint most. Tudom, vétkeztem, de én is csak emberből vagyok. Mi több, férfiból.

- Juan de la Cruz, fiam - jelent meg Ana Joaquina. - Mit történt, miért sírsz?

- Anyám, te itt? - Juan gyorsan megtörölte a szemét.

- Kérdeztem valamit - Ana Joaquina sejtette, hogy a fia valami vétséget követte el.

- Az hosszú.

- Megint az a nő zaklat, igaz? - morgott az asszony.

- Kire gondolsz? - Juan pontosan tudta, hogy az anyja Lucianára gondolt.

- Arra a gonosz nőre, a fattyad anyjára.

- Ne beszélj így róluk! - ordította le Ana Joaquinát. - Luciana egyáltalán nem gonosz, és Cristinát se nevezd fattyúnak! Ők ketten a legfontosabbak a számomra ezen a földön.

- Szemtelen! - vágta pofon a fiát - Hogy merészelsz így beszélni az anyáddal azzal, aki a világra hozott téged?

- De minek? Minek, ha csak kínzol engem? Elszakítasz a szeretteimtől.

- Csak én vagyok neked meg az Úr.

- Te önző vagy és rideg. Nem szeretsz te senkit sem. Engem is csak azért szültél, hogy az Úrnak ajánlj, mert bűnös a lelked.

- Fejezd be!

- Nem! Ezúttal nem hagyom magam! - Juan kitépte a nyakából a fehér nyakövet és elrohant.

- Juan! Most meg hova mész? Azonnal gyere vissza! - kiáltott utána Ana Joaquina, de hiába.     A pap már elhagyta a templomot, és az első arra jövő taxit leintette.

Luciana zaklatottan ment arra a helyre, ahol Juannal járt a múltkor. Egyedül itt érezte magát biztonságban, itt szabadon gondolhatott bármire. Úgy érezte, hogy mindent át kell gondolnia, ezért bement a fürdőbe, hogy egy jó hideg zuhany felfrissítse, és kitörölje a pár perce történt eseményeket a fejéből. De még ez sem segített neki.

- Hogy lehettem ilyen ostoba? – bosszankodott. - Juan elérhetetlen számomra és kész. Ezt el kell fogadnom. De hogyan? Mégis hogyan tegyem meg, ha szeretem?

 A nő az ágyra vetette magát és zokogni kezdett. Úgy érezte nincs értelme az életének. A reménytelenség vette hatalmába, amelyből nem tud szabadulni. E gondolatok közt szenvedett, amikor az ajtón kopogtattak. Luciana felpattant az ágyból, és az ajtóhoz ment, hogy megnézze, ki lehet az, de amikor kinyitotta, meglátta Juant.

- Hogy találtál rám?

- Gondoltam, hogy itt vagy.

- Nem szabadna itt lenned - motyogta Luciana.

Juan nem szólt semmit és kikerülve a nőt már a szobában volt. Luciana sejtette, hogy nem véletlenül jött ide, és idegesség fogta el. Biztos volt benne, hogy a férfi meg fogja vádolni, és örökre eltaszítja magától. Viszont szembe kellett nézni vele és önmagával, és pontot tenni a történetük végére.

- Juan, én… - fordult hozzá Luciana, de a mondatát már nem tudta befejezni, mert a férfi elkapta a karját és magához rántotta, majd szerelmesen megcsókolta. Ajkuk csak úgy izzott a szenvedélytől, testük felforrósodott s egyre erősebben szorították a másikat.

- Szeretlek Luciana, szeretlek - suttogta a pap miközben Luciana arcát simogatta.

- Édes egyetlenem, én is szeretlek teljes szívemből! - Luciana átölelte Juant és végig simította a fejét. - Ne hagyj el, kérlek!

- Soha, érted, soha! - csókolta meg ismét. - Senki sem állhat közénk.

- Még az anyád sem? - a nő szomorú kíváncsisággal nézett Juan két gyönyörű szemébe.

- Még ő sem. Erről kezeskedem. Szeretlek! - hangzott el ismét e szerelmes szó, amely mindkettejük szívébe örökre belevésődött.