Hideg, nyirkos őszi este volt. A sötét felhőktől nem lehetett látni a csillagokat, s még a hold fénye sem tudta bevilágítani az éget. Az eddig csak szemerkélő eső egyre erősebben és sűrűbben kezdett hullani, míg végül zivatarrá változott.

Ilyen éjszakákon az ember nem szívesen megy ki az utcára. Inkább otthon marad a melegben, s a kandalló tűzénél piheni ki a napi fáradalmakat, amelyeket a munka során szerzett.

Egy fiatal nőt azonban nem állított meg ez a szélsőséges időjárás. Kisebb csomagokkal felpakolva és egy csecsemővel a karjaiban küzdött a vihar ellen. Az arcát rideg esőcseppek verték letörölve onnan szenvedő könnyeit. A gyermekét erősen szorította magához, hogy védelmezze és a teste melegével életben tartsa. De akármennyire is igyekezett, már nem bírta tovább. Mindketten beteg voltak és éheztek. Luciana tudta, hogy rajtuk már csak egy isteni csoda segíthet, amerre hiába vár már oly régóta. Valamit cselekednie kell, hogy legalább a kislánya életben maradjon. Megállt egy nagy ház kapujánál és egy gyáva gondolat jutott az eszébe, amivel megmentheti a gyermekét.

- Édesem - simogatta meg a síró kisbabát. - Remélem egyszer meg fogsz tudni nekem bocsátani.

Luciana egy nagy puszit adott a fejére, majd még utoljára szorosan magához ölelte, végül letette a kapu elé. Megnyomta a csengőt és egy bokor mögül leste, hogy mi fog történni. A szíve majd megszakadt a fájdalomtól. A száját befogta, nehogy egy kis hang is kiszűrődjön, miközben zokog. Egy pillanat múlva megjelent egy férfi, aki a kezeibe vette a csecsemőt és a házba vitte. Luciana nyugodtabb lett, mivel tudta, hogy a kislánya most már biztonságban van. Lassan távolodni kezdett a háztól, de még egy utolsó pillantást vetett rá.

- Visszajövök érted kicsim, ígérem - suttogta, majd eltűnt a nagy sötétségben.

Az évek gyorsan peregtek, és eltelt immár húsz esztendő.

- Apa, itt vagy? - lépett be Cristina a dolgozószobába.

- Igen lányom, itt - nézett fel Juan de la Cruz a papírokból. - Mi történt?

- Semmi, semmi. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy mikor közli le az újságod az esküvőmet Victor Manuellel?

- Még a héten benne lesztek - mosolyodott el a férfi, majd felállt, hogy átölelje a lányát. - El sem hiszem, hogy már férjhez mégy. Emlékszem, amikor először tartottalak a karjaimban. Milyen picike voltál, most meg már milyen nagy vagy. Kész hölgy lett belőled.

- Így van apa. Annyira szeretlek! - puszilta meg Juan arcát.

- Én is édesem, nagyon - a férfi hirtelen a fejéhez kapott az egyik kezével, a másikkal pedig az asztalnak támaszkodott.

- Apa rosszul érzed magad? Olyan sápadt lettél - ijedt meg a lány.

- Egy kicsit megszédültem, de semmi komoly.

- Mostanában egész sokszor történik meg. Jobb lenne, ha felkeresnéd az orvost.

- Felesleges, hiszen mindjárt elmúlik - a férfi látta, hogy milyen csúnyán néz rá a lánya. - Jól van. Elmegyek, de csak a te kedvedért - egyezett bele.

- Máris indulok  – Juan elköszönt Cristinától és az orvoshoz indult.

Dr. Duval a rendelőjében ült és soron kívül fogadta a férfit.

- Szerbusz, Juan! Na, halljam mi a panaszod - állt fel, hogy üdvözölje a barátját.

- Ne is kérdezd Andrés. Nincs nekem semmi bajom, csak Cristina nyúz mindig, hogy jöjjek el.

- Biztosan nem véletlenül - mutatta, hogy foglaljon helyet.

- Hát, ami igaz az igaz. Mostanában nem érzem túl jól maga - vallotta be őszintén a férfi.

- Na, látod, a lányod nem beszél hülyeségeket, csak aggódik érted. Mesélj mik a panaszok, közben meghallgatlak.

Juan gyorsan lekapta magáról a zakót és az inget, közben sorolni kezdte a problémáit.

- Gyakran fáj a fejem, szédülök és hamar fáradok.

- Hallani nem hallok semmit, de azt látom, hogy nagyon sápadt vagy. Mond csak, lázad szokott lenni, vagy esetleg fulladásod?

- Nem, szerencsére eddig még nem volt. Felöltözhetek?

- Persze. Figyelj, van egy sejtésem, de nem akarom elszólni magam feleslegesen, ha mégsem az lenne - ült vissza Andrés a helyére. - Írok néhány beutalót egyéb vizsgálatokra, amelyeket minél hamarabb el kell végezned.

- Remélhetőleg nincs nagy baj, de szükség van alaposabb kivizsgálásra.

- Értem. Most viszont mennem kell, mert el kell intéznem egyéb dolgot.

- Azért felírok még néhány gyógyszert a fejfájásodra.

Luciana használt fecskendővel tért vissza a nővérszobába.

- A tizenkettesben voltál?- kérdezte Miriam, aki a számítógép előtt ült és dokumentált.

- Igen, ott. Szegény Marta néninek megint fájdalmai támadtak. Kénytelen voltam beadni neki egy fájdalomcsillapító - válaszolta miközben a „Fertőzésveszélyes hulladékok” dobozba dobta az injekciót.

- Hát igen - fordult ki a székkel Miriam és levette a szemüvegét - Sokat szenved ugyan, de idővel biztosan rendbe jön majd.

- Szerbusztok! - toppant be Cristobal - Szerbusz, édesem!- csókolta meg Miriamot.

- Jó napot kívánok osztályvezető főorvos úr! Minek köszönhetjük a látogatását? - mosolygott a nő.

- Csak látni akartalak és persze kíváncsi vagyok, hogy Clotilde Riverának lement- e már a vérátömlesztése?

- Még tegnap este - válaszolta Luciana.

- Az jó, mert akkor holnap már haza is engedhetjük. Jaj! Majdnem elfelejtettem szólni, hogy este vacsorázni megyünk. Andrés is jön, és te is hivatalos vagy Luciana. Nem - folytatta tovább Cristobal, amikor látta, hogy Luciana már a száját nyitja - fogadok el nemleges választ. Este nyolcra érted megyünk.

- Most erre mit mondjak? - csóválta mosolyogva a fejét Luciana.

- Azt, hogy jól van. Na, megyek, mert még sok dolgom van. Puszi! - küldött egy szórt puszit a nők felé.

 Luciana nem nagyon várta az estét. Szívesen töltötte a barátaival, de amióta megtudta, hogy Andrés többet érez iránta, mint puszta barátság, már nem olyan volt, mint annak idején. Kerülni viszont nem tudta, hiszen ő a főnöke is. És aminek egyszer meg kell történnie, az meg is történik.

- Miért vagy ilyen feszült Luciana? - suttogat Miriam a nőnek, nehogy megzavarja a férfiakat a nagy nevetgélésben.

- Olyan furcsa érzés kerülget, és nem tudom, hogy ez jó vagy rossz- e.

- Mindenesetre próbálj jó képet vágni, mert ha a fiúk észreveszik, akkor, ha kell harapófogóval is kihúzzák belőled. Ismered őket - tanácsolta Miriam.

- És akkor elkezdi, na de doktor úr nekem nincs is olyanom! - mondta Andrés mire Cristobállal együtt hangosan elkezdtek hahotázni.

- Hahaha, nem tudom elhinni - nevetett Cristobal. - Gondolom milyen képet vágtál.

- Az jó, mert még egyszer megmutatni már nem tudnám megmutatni.

- Örülök, hogy ilyen jól elszórakoztok, de azért minket is beavathatnátok - szólt közbe Miriam.

- Jaj, bocs - emelte fel a kezét megadásképpen Andrés és Luciana felé küldött egy mosolyt.

Juan és Ofélia karon öltve léptek be az étterembe.

- Úristen itt van! Érzem - pattant fel Luciana és a mosdóba sietett.

- Ebbe meg mi ütött? - lepődött meg Cristobal, Andrés pedig fulladozásba kezdett egy korty pezsgőtől.

- Mindjárt jövök - sietett utána Miriam.

Luciana a mosdónak támaszkodva, lehajtott fejjel állt a tükör előtt.

- Mi van veled? Mostanában olyan furcsán viselkedsz.

- Miriam, itt van - fordult a nőhöz Luciana.

- Luciana, szerintem most jobb lesz, ha hazamegyünk és lepihensz egy kicsit. - kísérte ki Miriam- A héten ne is gyere be dolgozni. Ez a sok huszonnégyórázás kimerített téged.

A két férfi aggódó tekintettel nézett a két nő felé. Miriam a fejével biccentett nekik, hogy induljanak. Miután kitették Lucianát, Cristobál rákérdezett Miriamnál.

- Csak női problémák. Semmi egyéb.

- Ááá!- tátotta a száját a férfi - Biztosan menstruál - súgta oldalra Andrésnak, aki hasonló fejet vágott.

- Hogy ti milyen idióták vagytok. A nőknek ezen kívül egyéb gondjaik nem lehetnek? - szólt rájuk Miriam, akit látszólag ugyanúgy megmosolyogtatott a férje megjegyzése.

Luciana megfogadva a barátnője tanácsát nem ment be dolgozni, de egy hétnél nem bírta tovább.

- Tökéletesen Miriam. Igazad volt, csak kimerültem.

- Akkor jó. Andrés hívott, hogy menj be hozzá.

- Azt nem mondta, csak valami új munkáról beszélt.

Juan türelmetlenül ült Andrésszal szemben, aki idegesen szemlélte a férfi leleteit.

- Megvannak az eredmények, és sajnos az, amit sejtettem.

- Ha nem kezeljük, akkor az, amúgy meg gyógyítható - tette hozzá.

- Kialakult nálad a vérszegénység egyik fajtája, ami a B₁₂ – vitamin hiánya miatt történt.

- Van egy úgynevezett B₁₂ – injekció, de ezt az életed végéig kapnod kell. És bár havonta kell beadni, javaslom neked az otthoni ápolónőt, aki segít neked a kezdetekben, majd később nélküle is menni fog. Ráadásul eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, hogy a munkád miatt nem nagyon törődnél vele.

- Hát igen. De az a lényeg, hogy nem halok meg - sóhajtott Juan. - És csinos az ápolónő? - húzogatta a szemöldökét és sandán vigyorgott.

- Az. Már ki is választottam neked, mert tudtam, hogy bele fogsz egyezni. - kopogtatás hallatszott. - Már itt is van. Gyere be!

- Mit szeretnél? - lépett be Luciana, s miután Andrésra nézett, Juanon állt meg a szeme.

A férfi szintúgy reagált. Lassan felemelkedett a székből és a nő elé állt. Vonásai nagyon ismerősek voltak, és a tekintet, ami a nő szeméből sugárzott mindent elárult. Luciana is felismerte a férfit, még így húsz év után is. Ilyen zöld szemei csak neki lehetnek.

- Luciana, ő itt Juan de la Cruz Velarde, akinek otthoni ápolásra lesz szüksége, és te fogsz neki segíteni, amíg csak szükséges. - mutatta be őket egymásnak Andrés.