-Megfelel ez a szoba Luciana?- nyitott be Juan de la Cruz az egyik vendégszobába.

-Persze, tökéletesen.- nézett körül a nő.

-Ennek örülök. Egy óra múlva vacsorázunk, addig rendezkedj be.- mosolyodott el Juan és kiment.

Lucianaban tömérdek érzés játszódott le. Az öröm és a kétségbeesés váltakozott benne. Boldog volt, hogy ismét láthatta Juant, aki vonzóbb és jóképűbb, mint valaha. Annyi mindent el kell mondania, de eddig valahogy nem ment neki. Hozzá szólni is nehezére esik, hiszen haraggal van teli a szíve, amit a férfi iránt érez. Nem elég, hogy hazudott neki, miszerint papnak áll, még őt sem kereste fel, annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy állapotos. Luciana tudta, hogy most még erősebbnek kell lennie, és biztos volt abban is, hogy az Úr nem véletlenül sodorta Juan de la Cruzt az útjába. A bosszú ideje most jött el, már csak ki kell dolgoznia a részleteket. És közben….közben keresheti a kislányát is, akit annak idején elhagyott.

Miután végzett a pakolással, lement a konyhába, hogy megismerkedjen a személyzettel is.

-Jó, hogy itt van közöttünk Luciana.- üdvözölte Imelda.- Az úr egészsége veszélyben van.

- Hogyne aggódnék, hiszen egy áldott jó ember.- dicsérte.

Ekkor hangos dalolászásra lettek figyelmesek.

-Ó én drága virágszálam, egyetlen kis muskotályam, itt van a te édes párod, akinek a csókját várod….lálálálá …..hmhmhmhm – lépett be Nicolas táncolva virágokkal a kezében, de amikor meglátta, hogy más is van a konyhában, azonnal elhallgatott.

- Ő itt a kertészünk, Nicolas Obregon.- mosolygott Imelda.- Igazi művészlélek, színésznek is beállhatna.

-Meghajlok lábaid előtt kegye hölgy. Ilyen gyönyörű teremtést még nem láttam mióta élek.- bókolt a férfi.

-Örülök, hogy megismerhettelek. Luciana vagyok.- mutatkozott be a zavarban lévő nő.

-Még a neved is csodaszép.- Nicolas alig tudta levenni róla a szemét.- Bármiben a szolgálatodra állok.

- Nagyon kedves. -Köszöntésképpen fogadd el ezt a csokor virágot.- nyújtotta át neki.- Egy pillanat.- kapott ki egy szál margarétát- Ez az én Imeldámé.

-Nicolas inkább siess Senora Oféliához, mert már vagy huszadjára kiáltja a neved.

-Repülök. Ez az asszony!- viharzott ki.

-Ki ez az Ofélia?- tekintett kérdően Luciana Imeldára.

-A felesége?- lepődött meg Luciana.

-Hála Istennek nem, de úgy viselkedik.

A vacsora után Luciana Juan hálója felé vette az irányt. Lassan és kimérten lépkedett, nehogy látszódjon rajta az izgatottság. Juan az ágyon ülve próbálgatta, hogy mit mondjon a nőnek, ha megérkezik. Mivel kezdje, milyen pozícióban helyezkedjen el. Ő is ugyanolyan izgatott volt, mint Luciana. Amikor kopogtatást hallott az ajtón, azonnal felpattant, megigazította a haját és ajtót nyitott.

-Szia!- köszöntötte az előtte álló Lucianat, akinek az arca kifejezéstelen volt.- Gyere beljebb.

A nő még mindig nem szólalt meg. Az éjjeliszekrényhez ment és elővette az előkészített fecskendőt.

-Kérlek, ülj le ide és add ide az egyik karod.- mondta Luciana és spriccelt egyet.

A férfi szófogadóan megtette, amit kért. Amíg Luciana lassan adagolta neki a gyógyszert, Juan egy percre sem vette le róla a szemét. Még mindig gyönyörűnek és vonzónak találta a nőt. Ezekben a percekben átkozta magát, hogy annak idején miért nem kereste fel. Ráadásul zavarta Luciana feltűnő távolságtartása is. Nem tudta mire vélni, de rákérdezni sem mert.

-Készen vagyunk.- nézett fel a nő, amikor a férfi elkapta a tekintetét. Igyekezett szabadulni tőle, de valamiféle mágikus erő nem engedte. Egyenesen odatapasztotta minden pálcikáját és csapját. Az idő mintha megállt volna és a múltba repítette őket. A régi szempárok ismét találkoztak.

- Köszönöm.- szakította félbe az elmélkedést Juan de la Cruz.

-A gyógyszereket kikészítettem. Ezeket estére vedd be. Reggel megkapod a következő adagot. Jó éjszakát!

- Jó éjt Luciana!- köszönt el a férfi is.

Az éjszaka egyikük számára sem ígért megnyugvást. Ez a találkozás felkavarta bennük az emlékeket, de legfőképpen azt az éjszakát, amit együtt töltöttek. Az a szenvedély, az a láng ismét erőre kapott. Luciana a legszívesebben Juan karjaiba vetett volna magát, megfeledkezve a múltról s csak a jelennek élni. Újra átérezni a férfi csókjait, öleléseit, simogatásait, gyengéd érintéseit. A bosszú vágya viszont hatalmasabb volt a szenvedélynél. A hadjáratot elkezdte, de többet kell bevetnie ahhoz, hogy győzelemre vigye. Eltökélt szándéka, hogy tönkre teszi és eltapossa Juan de la Cruzt úgy, ahogy ő azt annak idején tette vele az anyjával, Ana Joaquinával együtt.

Reggel Juant nem nagy meglepetésére Ofélia várta a hallban.

-Jó reggelt édesem! Jól aludtál?- csókolta meg.

- Ne mond, hogy elfelejtetted, hogy ma együtt reggelizünk?- sértődött meg a nő.

-Ne haragudj Ofélia, ma nem fog menni.

-És miért nem?

-Mert…- nézett szerte szét Juan, amikor meglátta a közeledő Lucianat. -mert Lucianaval kell megbeszélnem pár dolgot.

-Velem?- torpant meg a nő.

-Pontosan.- állt mellé a féri.                               

-Már megszoktam, hogy nálam mindenki fontosabb- sajnáltatta magát.- Majd találok magamnak valakit.- viharzott el köszönés nélkül.

- Miről szeretnél beszélni?- kérdezte Luciana.

-Kérlek ne viselkedj úgy, mintha csak két napja ismernénk egymást. Tudni akarom mi történt veled azután….azután az ominózus éjszaka után.

-Ominózus?- nevetett fájdalmasan Luciana.- Én cseppet sem tartom annak életem egyik legfontosabb eseményét.

-Én sem így gondoltam.- mentegetőzött Juan.

-Miért maradtam volna? Ki védett volna meg anyádtól minket? Talán Chepa?

-Nem értelek miért kellett volna megvédeni és miért beszélsz többes számban?

-Ne add itt az ártatlant Juan de la Cruz! Pontosan tudod miről beszélek.- kelt ki magából a nő, mert dühítette, hogy Juan ostobán próbál tagadni.

-Esküszöm, hogy fogalmam sincs miről beszélsz. Miután bevonultam nem hallottam rólad semmit sem.

Luciana egy pillanatra elgondolkodott, mert érezte, hogy a férfi igazat mond. Talán nem is tudja, hogy teherbe esett. Főleg azt nem, hogy elhagyta a lányukat. Ana Joaquina nem mondott neki semmit sem. Ekkor egy új fordultatott vett benne a bosszúállás kereke. Nem Juan az, aki vétett ellene, de bűne alól akkor sem oldozza fel.

-A szerelmünket kellett volna megvédeni! Miért nem álltál ki mellette?

-Luciana, az csak egy éjszakára szólt.

-Ez hülyeség Juan. Én nagyon szerettelek, különben nem adtam volna oda magam csak úgy. Minek nézel te engem?

-Igazad van.- sütötte le a szemét a férfi.- Az már a múlt, amely nincs hatással a jelenre.

-Igy van.- „Ha tudnád, hogy van egy lányunk.” Gondolta magában a nő.- De mondd, hogyhogy nem lettél pap?

-Mielőtt felavattak volna számot vetettem a lelkiismeretemmel, és rájöttem, hogy nem lenne tisztességes Isten szolgájának állnom.

-Ezzel azt akarod mondani, hogy miattam nem lettél pap?- kapta fel a vizet Luciana.

-Inkább ne is mondj semmit! Nem érdekelnek a mentegetőzéseid. Majd este találkozunk.

Luciana dühösen elrohant, magára hagyva Juant. Teljesen felbosszantotta a féri kijelentése. Már maga sem tudta mit akar valójában. Megbüntesse vagy érezzen iránta pusztán szánalmat? Abban biztos volt, hogy az egyik főbűnös az Ana Joaquina. A másik pedig önmaga, mert elhagyta a lányát. Ennél nagyobb bűn pedig nincs a világon. Egyetlen vágya van csak, az hogy megtalálja és magához ölelhesse. Ez viszont a gyermeke megbocsátásától függ. Örülni fog- e neki, vagy elítéli és kizárja az életéből? Ez még nagyobb szenvedést ígérne neki.

Juan az irodájában ült és a következő havi számot próbálta összedobni, de valahogy sehogysem ment neki. Végig a reggeli beszélgetése Lucianaval járt a fejében. Még mindig nehezen hitte el, hogy ismét találkoztak és itt van vele. Örült neki, mert sohasem tudta elfelejteni élete első asszonyát, aki akkoriban igencsak kislány volt. Azt viszont sajnálta, hogy teljesen megváltozott. Hideg lett, és úgy érezte, hogy gyűlölettel van teli a szíve. Csak azt nem tudja, hogy miért. Ezt pedig ki fogja deríteni bármi áron.

Elmélkedését egy ismerős hang zavarta meg.

-Kisfiam!- toppant be az ajtón Ana Joaquina Velarde feltupírozott hajával és egy napszemüveggel a szemén.

-Anyám, hát visszatértél.- állt fel Juan és két nagy cuppanós puszit adott az asszonynak.

-Amint láthatod vissza. Már nem bírtam tovább, hogy ne lássalak Juan de la Cruz.- simogatta meg a férfi arcát és levette a szemüvegét.

-Ülj le kérlek.- húzta ki neki a széket.- Parancsolsz egy kávét vagy teát?

-Máris hozatok.- Juan hozatott két csésze teát és szürcsölgetve hozzá láttak a beszélgetéshez.

-Nagyszerű volt. Ha láttad volna azokat a csodálatos templomokat. Celorio atya pedig érdekes bibliai történeteket mesélt a buszon. Ha te is…

-Ne is folytasd, mert nem akarok már rögtön az elején összeveszni veled. A papi téma végére pontot tettünk és kész. Rendben?- nézett beleegyezően Juan.

- Rendben. De akkor is.- mérgelődött Ana Joaquina és belekortyolt a teájába.

-Képzeld találkoztam Lucianaval!- jelentette be boldogan, mire Ana rohamokba jelentkező köhécselésbe fogott.- Anyám jól vagy?- pattant fel ijedten Juan de la Cruz és megpaskolta fuldokló édesanyja hátát.

-Elég fiam, meg akarsz ölni?- törölgette a száját.

- Dehogy is, hogy gondolhatsz ilyet?

-Csak egy kicsit beszélgettünk még eddig.- ült vissza.

-Az idegeimmel játszol Juan de la Cruz.- Ana Joaquina elsápadt.- Hajh.- legyezte magát.

 -Inkább papot és egy temetkezési vállalatot.- morogta.

Juan ekkor hirtelen elhallgatott. Látva édesanyja állapotát nem lenne tanácsos elmondani neki, hogy súlyos beteg, és háziápolóként van nála. A kerekei gyorsan forogtak, szinte kattogtak, hogy mit válaszoljon, de valahogy semmi sem jutott az eszébe. Egyszercsak valami kis fény villant meg az agyában.

- Újságírónak tanul és nálam van gyakorlaton. Mivel messze lakik felajánlottam neki, hogy lakjon nálam.

-Ez nagy hiba volt! Mi van, ha újra be akar keríteni?

-Nem hiszem. Akkoriban sem csak az ő hibája volt.

-Ne merd nekem itt védeni. Ha ő nem lett volna, akkor te most már pap lennél.

-Lehet, de az már elmúlt. Most boldogabb vagyok, mert van egy saját cégem és egy kislányom.

-Aki mellesleg nem is a tied, hiszen csak örökbe fogadtad.

-De sajátomként szeretem. Ja és szólni szeretnék, hogy a hónap végén férjhez megy.

-Te semmit sem változtál.- csóválta meg a fejét Juan.

-És nem is fogok. Most viszont mennem kell, csak egy pillanatra ugrottam be, hogy lássalak.

Elköszönt a fiától és kisétált az ajtón. Nem gondolta volna, hogy a fia ilyen hírrel fogadja majd. Tisztában volt azzal, hogy most nagy veszélyben van. Ha Luciana elmondja, hogy van egy közös gyermekük, akkor Juan nem habozna visszamenni hozzá. A fia szavaiból kivéve bizonyára még nem tud semmiről sem. Nem akar a nővel találkozni, de a fia érdekében meg kell tennie.

Amikor leért az autóhoz, egy nagydarab ember várta.

-Szükségem van magára Trujillo. Fidencio indulhatunk. – utasította az inast Ana Joaquina.

Cristina a legjobb barátnőjével, Tamarával elment az esküvői ruháért, majd beugrottak a meghívókért is.

-Igen Tamara. Apa azt mondta, hogy akkora esküvőt rendez nekem, amekkorát csak akarok.

-Egyszer kölcsönadhatnád nekem is az apádat. Az enyém egyfolytában azt hajtogatja, hogy majd a férjem áll mindent. Ezért kell kerítenem egy gazdag faszit.

-Na és van már valaki kilátásban?- mosolygott Cristina.

-De még mennyire.- bazsalygott a nő és eltette a neki szóló meghívót.- Ezt már most megtartom.

-Ahogy gondolod. És köszönök mindent. Annyira jó barátnő vagy.- ölelte át boldogan Cristina.

Victor Manuel és Ramiro egy- egy pohár martinival a kezükben ültek a kedvenc bárjuk pultjánál. Felváltva kortyolgatták az italt és közben előre néztek, mintha mind a ketten mélyen el lennének gondolkodva és robotként emelgették a poharat.

- Még egy italt uraim?- zavarta meg őket a pultos.

-Jöhet.- válaszolt Ramiro.- Neked Victor Manuel? Victor?- bökdöste meg a még mindig máshol járó barátját.

-Neki is még egyet.- rendelte Ramiro. Már régóta ismeri Victor Manuelt, hogy tudja ilyenkor mire van szüksége.- Mi a bajod?

-Ramiro, nem hagy nyugodni az a múltkori eset. Napok múlva feleségül veszem Cristinát, s közben eltitkolok előle egy ilyen fontos dolgot. Szemétnek érzem magam.- csapott az asztalra a férfi.

- Az tény, hogy ami egyszer megtörtént azon nem tudsz választani. De a jövődet befolyásolhatod a döntéseiddel. Ha elmondod Crisnek, hogy mi történt, akkor valószínűleg felbontja az eljegyzést és lemondja az esküvőt. Ismervén a női gondolkodást. Ha viszont nem árulsz el neki semmit, akkor nem fogja megtudni.

-Bármelyiket választod is, furdalni fog.- érvelt Ramiro.

-Mogyorót?- nyújtott egy tál mogyit Ramiro Victor Manuelnek, mire az csak a fejet csóvált.