Már napok teltek el azóta, hogy Luciana betette a lábát a Velarde házba. Kezdetben nehéz volt hozzá szoknia, hogy Juan, akit az elmúlt húsz esztendőben egyszer sem látott, most mindennapjai részévé vált. Úgy, ahogy Cristina és a házban lakók mindegyike. Nagyon megszerette őket, hiszen nagy kedvséggel fogadták, s bármikor fordulhatott hozzájuk. Imelda bevezette a ház szokásaiba, Nicolas pedig csupa jó kedvet hozott, amikor megjelent. Cristinát pedig szinte már lányaként szerette. Gyakran leültek a hallban, vagy kiültek a kertbe, ahol egy- egy csésze finom tea mellett jókat beszélgettek. Egészen otthon érezte magát. Egy személlyel viszont nem jött ki jól, Oféliával. Már első ránézésre tudta, hogy egy kétszínű, megátalkodott vipera, aki ahol csak tud belemar mindenkibe. Nyálas enyelgésével szinte körbe tekeri magát Juan de la Cruzon, és addig nem engedi, amíg ő nem akarja. Párszor már szemtanúja volt egy- egy által visszautasított hancur miatti veszekedésnek. Aminek gyakran az lett a vége, hogy Ofélia dühösen elrohant. Luciana ennek örült, hiszen távozásakor mindig úgy kitisztult a levegő. Az ilyenkor ideges férfi Luciana láttán mindig lecsillapodott és valami gyönyörű békesség öltözött a szívébe. Még, ha egymáshoz sem szóltak, akkor is egy rövid mosollyal és igéző pillantással fejezték ki örömüket.

Péntek reggel nagy volt a nyüzsgés. Mindenki Cristina és Victor Manuel esküvőjére készült. A menyasszonynál már csak a vőlegény lehetett izgatottabb.

-Nyugi Victor Manuel, minden simán fog menni, meglátod.- paskolta meg Ramiro a férfi vállát.

-Olyan rossz előérzetem van. Érzem, hogy valami nem stimmel.

-Csak izgulsz. Ez ilyenkor normális. De nézd!- mutatott a templom bejárata felé Ramiro.- Jön már az arád.

Cristina Juan de la Cruz oldalán lépett be. Juan boldogan, mégis nehezen vezette oltárhoz a lányát. Rossz volt belegondolnia abba, hogy hamarosan, órák múlva már nem az ő kislánya lesz. Nélküle a ház már nem olyan lesz, mint volt.

Miután átadta a vőlegénynek, Ofélia és Luciana közé állt. Gyorsan körülnézett, hátha meglátja valahol az édesanyját, de ahogy mondta, nem jött el.

A pap, Celorio atya intett, hogy üljenek le, majd belekezdett a ceremóniába.

-Azért gyűltünk itt össze….mert ugye az élet tele van kihívásokkal…..az egyik legcsodálatosabb….és ha egyszer egymásra találnak a lelkek….a szerelem érzése….- Luciana és Juan de la Cruz ennél a résznél önkétlenül egymásra néztek és szívük egy hatalmasat dobbant. Olyan érzés lett túrrá rajtuk, amit még sohasem éreztek. Még akkor sem, amikor együtt voltak a szenvedély pillanatában. Juan a legszívesebben magához húzta volna és gyengéden átölelte volna a nőt. Luciana ajka felforrósodott és a férfiét kívánta. Hosszúnak tűnő másodperceken keresztül le sem vették egymásról a tekintetüket. Imádták a másik arcát nézni. Luciana most döbben rá mit is szeretett annyira Juan de la Cruzban. A szemeit, amelyekkel ha rá pillantott már rabul ejtette. Az orrát, amellyel ha megérintette az övét, izgalom töltötte el. És amikor megcsókolta puha ajkát, forróság járta át a testét.

Juan sem tétovázott Lucianat jobban szemügyre venni. Fiatalon is csábítónak tartotta, de most valahogy sokkal szebbnek, sőt gyönyörűbbnek. Bár az arca már nem az egykori naiv kislányt tükrözte, akinek a szeméből az ártatlanság sugárzott. Ezek már egy érett asszonyé, aki sok mindent megélt, és akinek a szíve tele van fájdalommal. Mégis látni benne egy cseppnyi boldogságot, ami jobb kedvre deríti őt is. Az orrát ő sem hagyhatta ki, ez volt az egyik kedvenc testrésze. Imádta cirógatni a sajátjával és apró csókokat lehelni rá. A másik kedvence pedig a nő rózsaszín telt ajkait, amelyre már ha ránézett kívánta minden csókját.

-És most Isten színe előtt megkérdezlek benneteket. Először Crishez fordult.- Cristina Velarde elfogadod az itt megjelent Victor Manuel Duvalt? Kitartasz mellette jóban- rosszban, egészségeben-betegségben, gazdagságban- szegénységben míg a halál el nem választ?

-Igen atyám, elfogadom.- felelte.

- És te Victor Manuel Duval el fogadod a melletted álló Cristina Velardét. Kitartasz mellette jóban- rosszban, egészségeben-betegségben, gazdagságban- szegénységben míg a halál el nem választ?

-Igen atyám, elfogadom.

-Ha valakinek van valami kifogása, hogy ez a frigy ne jöjjön létre, az most szóljon, vagy hallgasson örökre.

A templomban mély csend lett.

-Ezennel…- folytatta Celorio.

-Nekem van.- állt fel Tamara, akire minden szem rászegeződött.- Victor Manuel nem veheti feleségül Cristinát- tette kezeit a hasára- mert gyereket várok tőle.

-Hogyan?- reagált sápadtan Cristina.- Magyarázatot követelek Victor Manuel! Igaz, hogy Tamara a te gyerekedet várja?

-Ezt nem tudtam.- sütötte le a szemét a férfi.- De be kell vallanom valamit. Tamara és én….szóval mi….

-Ne is folytasd!- állította le Cris, aki már zokogott.- Nem vagyok kíváncsi rátok! Hogy tehettetek ilyet velem? Te a vőlegényem és a legjobb barátnőm. Undorítóak vagytok!

Cristina letépte magáról a fátylat és sírva kirohant a templomból.

-Te gazember!- ugrott Juan Victornak.

-Ereszd el a fiam, Juan!- állt közéjük Andrés.- Ennek semmi értelem.

-És annak volt, hogy felszarvazta a lányomat, majd mindenki előtt megszégyenítette?- dühöngött.

-Juan, kérlek, menjünk.- lépett oda Luciana.- Cristinának most nagyobb szüksége van rád, mint valaha.

A férfi szó nélkül karon fogta a nőt, és vele együtt elhagyta a kápolnát.

-És én még azt gondoltam, hogy ez is egy unalmas esküvő lesz, mint a többi.- jegyezte meg csípősen Ofélia.

-Látod kedvesem, korántsem volt az.- lépett mögé Nicolas.

-Nem hát. De te mit keresel itt elől? A szolgálók hátul foglalnak helyet.- fordult hátra vigyorogva.

-Elől érdekesebb. Amúgy sem cseléd, hanem kertész vagyok.

-Egyre megy.- vont vállat Ofélia.

-Eszerint egy szolgálóval osztod meg a ágyad.- hümmögött.

-Már hiányzom?

-Ma úgy sem lesz rád szükségük. Várlak a szokott időben.

-Ott leszek.

-Remélem is.- küldött neki egy puszit, majd eltűnt.

A Velarde házban csend volt és csak itt –ott világított egy kis lámpa. Juan de la Cruz a lánya szobája előtt állt és az ajtót kémlelte, amely nemsokára már ki is nyílt. Luciana és Imelda lépett ki rajta egy tálcával, amelyen egy fecskendő volt.

-Kérem ezt vigye ki.- mutatott az injekcióra, majd Juanhoz ment.

-Hogy van?- érdeklődött a férfi.

-Most adtam neki egy nyugtatót, amelytől el is alszik. Szegénykém milyen fiatal és már megismerte a szenvedést.

-Esküszöm, hogy megfojtom azt a kölyköt.- tördelte az ujjait Juan.

Luciana nem tudott mit szólni, csak megsimogatta a férfi vállát, hogy éreztesse vele, hogy neki is épp oly annyira fáj mindez, mint neki.

-Köszönöm.- tette rá a kezét az asszonyéra.

-Mit köszönsz?

-Hogy itt vagy mellettem és törődsz Cristinával.

-Úgy szeretem, mintha a sajátom lenne.- mosolyodott el.

-Én is.

-Ezt nem értem.- csodálkozott el Luciana.

-Persze, hogy nem, hiszen nem tudod.

-Mégis mit?- Luciana egyre kíváncsibb lett.

-Hogy Cristina nem vérszerinti lányom, hanem örökbe fogadtam.

-Ó.- Lucianat teljesen ledöbbentette a férfi válasza. Meg sem fordult a fejében, hogy nem a lánya.- Ezt nem gondoltam volna. Még rá is akartam kérdezni, hogy az anyjával mi történt?

-Sosem nősültem meg. Kerestem a szerelmet, de nem találtam meg egyetlen nőben sem.

-Ofélia?

-Ő csak úgy van. Nincs köztünk semmi már régóta. Szerelem meg sosem volt.

-Akkor miért vagy vele?

-Nem én vagyok vele, hanem ő van velem.- nevette el magát Juan, ami Luciana arcára is mosolyt csalt.- Olyan jól áll neked, ha nevetsz. Miért nem teszed gyakrabban?- váltott témát a férfi.

-Mert nincs rá okom. Az életem nem olyan felhőtlen, mint gondolnád.

-A szemedben látok egy nagy titkot.

Luciana gyorsan lenézett az emeletről, majd vissza.

-Jobb lesz, ha mi is lepihenünk. Mindjárt hozom a gyógyszereidet.- Luciana magára hagyta a férfit.

Másnap Miriam és Luciana megbeszéltek egy találkozót Francóval a férfi házán.

-Olyan rég voltunk már így együtt.- mondta Franco.

-Ne haragudjatok rám, de mostanában nincs sok időm.- helyezkedett el a kanapén Luciana.- Ez az esküvő teljesen lefoglalt.

-Persze, ami befuccsolt.

-Na, de Franco!- emelte fel a hangját a Miriam.- Egy cseppnyi jóérzés sincs benned?

-Dehogy nincs kedves. De ismersz, nem köntörfalazom.- nevetett Franco.

-Szegény Juant is sajnálom.- folytatta Luciana.

-Álljunk csak meg! Ez az a Juan….a te Juanod igaz?- hadonászott a kezeivel a férfi.

-Az ő Juanja.- válaszolt Miriam Luciana helyett.

-Hogy-hogy az én Juanom? Csak volt, ne feledjétek. Egyetlen éjszakára.- javította ki őket a nő.

-Miért sajnálod ennyire?

-Hajh Miriam, ha látnád, hogy mennyire szenved a lánya miatt. A legszívesebben most is mellette lennék, hogy egy kis lelket öntsek belé és Cristinába.

-Nagyon a szívedhez nőt az a lány.- szólt közbe Franco..

-Igen nagyon megszerettem. Nem tudom miért, de valami különös érzés köt hozzá.

-Nem lehet, hogy a saját lányodat látod benne?- kérdezett rá Miriam.

-Lehetséges, és azt kívánom, hogy az lányom is ilyen legyen, mint ő. Magamra emlékeztet.- Luciana ekkor elhallgatott és lehajtotta fejét, hogy a barátai ne lássák az előbukkanó könnycseppjeit.

Miriam és Franco természetesen tudták, hogy mi a helyzet, de nem szóltak semmit.

Luciana később hazament és a szobájában időzött gondolatok tömkelegével. Annyi minden járt a fejében. A múlt, a jelen és a jövő. Vajon mit hoz majd a holnap? Amint azt kigondolta Imelda kopogtatott az ajtón.

-Asszonyom. Telefonon keresik.- kiáltott be.

-Köszönöm Imelda, majd itt felveszem.- válaszolt majd a telefonért nyúlt.- Tessék, itt Luciana.

-Szerbusz kedvesem, megismersz?- szólt bele egy alak.

Luciana hirtelen felpattant az ágyról és még a lélegzete is elállt. Volt egy sejtése, hogy ki az, de nem mert megszólalni, csak levágta a kagylót. „Istenem, ezt nem tudom elhinni. Ő volt az….Trujillo. De hogyan…?” kiment a szobából és a bejárat felé vette az irányt, ám ott belebotlott egy régi ismerősébe, aki szintúgy rémült arccal élte meg a nagy találkozást.

-Ana Joaquina.- nevezte meg idegesen.

-Luciana. Már vártam ezt a pillanatot.- vigyorgott megátalkodottan.

-Én kevésbé.

-Én sem azért, hogy puszival meg pacsival üdvözöljelek.

-Látom az öröm kölcsönös.- jegyezte meg ironikusan Luciana.

-Megint zaklatod a fiam. Csak tudnám, hogy miért vártál erre húsz évet.

-Juan de la Cruznak szüksége van rám.- válaszolta higgadtan.

-Ugyan miért? Nem véletlenül tanulsz te az én fiammal. Biztosan akarsz tőle valamit.- rohant neki Ana keményen.

-Hogy tanulok?- döbbent le a nő.- Mit kéne tanulnom tőle?

-Ne add itt az értetlent. Pontosan tudom, hogy újságírónak készülsz és Juan de la Cruznál vagy gyakorlaton. Ő mindent elmondott.

Luciana ekkor még nagyobb döbbenetbe esett. Hogy ő mint újságíró. Bármi is áll mögötte beszáll a játékba. Vajon Juan miért talált ki ilyen lehetetlenséget? Szeme már mosolygott, de vigyázott, hogy a száját ne húzza el. Nem csak azért, hogy Juan hülyeségét védje, hanem neki sincs ellenére szórakozni a nagyságával.

-Szóval Juan de la Cruz mindent elmondott.- sóhajtott.- Azért döntöttem mellette, mert már ismerem és tudom, hogy szívesen segít.

-Papként jobban boldogulna.- húzta el a száját Ana.

-De láthatja. A sors útjai kifürkészhetetlenek.- bazsalygott Luciana.

-Nocsak milyen erélyesek lettünk.

-Már nem az az ártatlan kislány vagyok, akit bármikor megüthet, megalázhat.- fordította komolyra a szót a nő.- Meg tudom védeni magam.

-Azt látom. Gondolom a porontyod sem különb nálad. Csak tudod mit furcsállok?- nézett sejtetően Ana Joaquina.- Hogy miért nem árultad el a fiamnak, hogy van egy gyereke?

-Mert…ehhez semmi köze.- fordult el.

-Nekem mindegy.- vonta meg a vállát a nő.- Ajánlom neked, hogy ez így is maradjon. Különben….

-Különben mi lesz?- fordult vissza Luciana.

-Anyám!- toppant be Juan de la Cruz.

-Szerbusz fiam! Éppen a tanoncoddal beszélgetek.

A férfi félve Lucianara pillantott.

-Arról az örömről, amit most érzünk, hogy ismét láthatjuk egymást.- vigyorgott rosszallóan Luciana.

-Gondolom.

-Én már megyek Juan de la Cruz. Csak azért jöttem, hogy lássalak és már megvolt.- adott egy puszit a fiának Ana és elment.

-Mit mondtál neki?- ragadta meg Juan Luciana kezét.

-Ne félj, vettem a lapot. Csak nem értem, hogy miért hazudunk neki?

-Inkább füllentünk. Tudod, nem akartam, hogy megtudja, hogy beteg vagyok.- érvelt Juan.

-Értem. Ez mindent megmagyaráz. Csak azt nem értem, hogy miért pont újságíró? Jobb nem jutott az eszedbe?

-Gyere, elmagyarázom.

Juan de la Cruz és Luciana visszamentek a házba, hogy a férfi mindent elmondjon neki.

Ana Joaquina idegesen érte haza. Fidencio látta az asszony állapotát és azonnal a gyógyszereiért rohant, de előtte beengedte Trujillot, aki rögtön az asszony után érkezett meg.

-Feladat teljesítve Dona Ana Joaquina.- lépett be bicegve.

-És?

-Ahogy gondoltam nagyon megijedt.- nevetett.

-Pedig nem láttam rajta, mert most jöttem tőle.- mondta csalódottan Ana.

-Csak rejtegeti. Elég jól ismerem őt.- Trujillo nem hátrált meg.

-Az jó. A gyerekén keresztül kezdjük a bosszút.

-Milyen gyerekről beszél?- nézett nagyot Pedro.

-Hát Luciana fattyáról.- kortyolt a teából Ana Joaquina.

-Nem is tudtam, hogy van egy gyereke.

-Ezzel azt akarja mondani, hogy azokon az éveken keresztül, amit önnel töltött, nem volt mellette a kölyök?- állt fel Ana.

-Isten bizony így van.

-Ááá- vigyorodott el a nő.- Most már értek mindent.

-Miről beszél?- Pedro ostoba képet vágott.

-Azért nem tudunk semmit arról a gyerekről, mert biztosan elhagyta.

-De kegyetlen.- borzongott el Pedro.- Nem gondoltam volna.

-Én mindent el tudok képzelni arról a nőről. Így viszont minden könnyebben megy majd. Előbb viszont az „A” tervet hajtjuk végre.

-Természetesen asszonyom. Hamarosan meg is látogatom.

-Nagyszerű! De ne feledd.- hegyezte mutatóujját Ana Joaquina.- A gyerekről egy szót sem.

-Értem. Én akkor már megyek is. További szép napot.- ment el Pedro.

Ana Joaquina hatalmas fegyvert érzett a kezeiben, amivel óvatosan kell bánnia, mert visszájáról is elsülhet. Főleg, ami Juan de la Cruzt illeti. A fia nagyon befolyásolható és, ha nem vigyáz még Luciana oldalára áll. Ezt pedig nem engedheti meg. Valahogy ellene kell fordítania. A gyerek viszont csak Luciana ellen alkalmas, Juan ezért nem gyűlölné meg őt. Sőt, amilyen jó szívű kiállna mellette. Ezzel viszont elvesztené a csatát, ami pedig a háború végéhez vezetne, ami ma kezdődött el. Trujilloban pedig remek cinkosra talált. Főleg, mert ő is utálja Lucianat.