Este Jaime átment Virginiához, hogy együtt töltsék az éjszakát. A lány, már mindent előkészített a nagy estére. Boldog volt, hiszen a fiú szó nélkül átjött, és nem is keresett kifogásokat az elmulasztásra. Jaime hamarosan meg is érkezett. Virginia a hálójában várta, így az egyik szobalány kíséretében ment fel.

-Szia!- üdvözölte egy csókkal a lány.

-Helló!

-Gyere csak beljebb.- húzta be a szobába Jaimét.

-Anyukád?- érdeklődött Carmina felől.

-Biztosan alszik, de mit érdekel az téged?

-Csak úgy kérdeztem. Nem kell felkapni a vizet.

-Jól van, na. Gyere ide.- Virginia magához húzta Jaimét és megcsókolta. A fiú viszonozta, s közben átölelte, amely ellen a lány nem tiltakozott. Az ágyra huppantak, és ott -folytatták a szerelmeskedést.

-Szeretlek, Jaime.- sugdosta a lány.

-Én is szeretlek Carmina.- mondta véletlenül a fiú, ami következtében Virginia ellökte magától.

-Én nem Carmina vagyok!- kiabálta le.

-Ne haragudj, csak…

-Csak mi? Tisztában vagyok azzal, hogy őt szereted.- fakadt sírva Virginia.- Mond, mit kell tennem, hogy elfelejtsd végre?! Ha?

-Akkor segíts, kérlek.- Jaime megfogta a lány kezét, s mélyen a szemébe nézett.- Segíts elfelednem őt.

-Én igyekszem, de ha te nem akarod, akkor nem fog menni.

-De akarom, s ígérem, hogy mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy elszakadjak tőle.- egy kis hallgatás után Virginia átölelte a fiút, amellyel jelezte, hogy számíthat rá.

Jaime később lement a konyhába, hogy megigyon egy pohár vizet. Útközben kínozta a vágy, hogy benézzen Carminához, de nem mert. Ráadásul megígérte Virginiának is, hogy nem foglalkozik vele többet. Visszafele viszont már nem bírta ki anélkül, hogy lássa, ezért halkan benyitott a nőhöz, aki mélyen aludva feküdt az ágyában. Óvatosan lépkedett felé, nehogy felébressze. Letérdelt az ágya mellé, és percekig figyelte Carminát.

Virginia már türelmetlenül várta, és valahogy megérezte, hogy Jaime bement az anyjához, mert felállt és egyből a szobája felé ment, ahol meglátta a fiút. Nem szólt semmit, inkább csendben maradt, s úgy szemlélte az eseményeket az ajtóból.

-Carmina, drága szerelmem.- mondta halkan a fiú.- Itt vagyok veled, s nem hagylak el sosem. Még sosem szerettem ennyire senkit sem, és nem is fogok.- Jaime megpuszilta a nő kézfejét, majd felállt és lágyan adott az ajkára is egy csókot, amire a nő megmozdult, de nem ébredt fel.

Virginia féltékenyen nézte és hallgatta végig az egészet. Egyre jobban utálta az anyját, mert elvette tőle Jaime szerelmét. Visszasietett a szobájába, s úgy tett, mintha nem tudna semmiről.

Másnap reggel Carmina Javierrel bement Juliohoz, hogy biztosítsák afelől, hogy már nem sokáig kell itt lennie.

-Akkor most már minden rendben lesz, nem igaz?- örült Javier.

-Valamilyen szinten.- mondta Julio, aki Carminát átkarolva beszélgetett a férfival.

-Ezt meg miért mondod, hiszen már nem áll közöttetek senki sem.

-Kivéve Amparot.- szólt Carmina.- Tudod, ő beteg, és nem hagyhatja el.

-Tényleg.- Javiernek eszébe jutott, amit a múltkor Benjamin mondott neki Amparo betegségéről.- De van, amit nem tudtok.

-Miről kéne tudnunk?

-Arról kedves Juliom, hogy Amparonak semmi baja sincs, csak megjátssza, hogy beteg azért, mert meg akar tartani.

-Ezt meg honnan veszed?- mozdult egyet Julio Javier irányába.

-Biztos forrásból tudom. Ne kérdezd honnan, mert úgysem mondom el.

-Ha ez igaz, akkor nagyon megbánja.- szorította ökölbe a kezét a férfi.

-Ne foglalkozz vele, mert nem éri meg a fáradtságot. De minél előbb tisztázd vele az ügyet.

-Ezt fogom tenni.

Nem sokkal Carmina és Javier távozása után Amparo látogatta meg Juliot, aki nem túl nagy örömmel fogadta a nőt. Ez neki is feltűnt, de nem vélte komolynak, s csak a bezártságra fogta, de Julio megvető pillantásai másról árulkodtak. Lassan felé közeledett, hogy üdvözölje, ám a férfi egy mozdulttal kitért előle.

-Mi a baj édesem?

-Jó, hogy bejöttél, mert beszélnem kell veled egy komoly dologról.

-Hallgatlak.- Amparo arcán mosoly jelent meg, mert úgy hitte, hogy az esküvőről szeretne mondani valamit.

-Miért hazudtad azt, hogy halálos beteg vagy?

Amparo hirtelen köpni- nyelni sem tudott a lepődöttségtől.

-Honnan veszed ezt az ostobaságot?

-Az nem érdekes. Válaszolj a kérdésemre.

-De én nem…

-Ne hazudj!- kelt ki magából a férfi.- Mindent tudok. Ne add itt nekem a tudatlant.

-Julio, megmagyarázom.

-Nem kell semmit sem megmagyaráznod. El akartál választani Carminától, de nem jött össze, mert minket senki sem szakíthat el egymástól. És most takarodj innen, soha többé nem akarlak látni!

Julio megragadta a nő karját és kidobta a cellából, aki azonnal Benjaminhoz sietett, és elmesélte neki a történteket. A férfi nagyon dühös lett, mert ez a terve is befuccsolt, de még volt egy utolsó lapja, amit be fog majd vetni a közel jövőben.

Valéria a Jaimevel megbeszélt találkozóra indult, amelyen bemutatja az apjának, mint leendő alkalmazottat. Nem kis meglepetés érte, amikor meglátta, hogy Jaime apja nem más, mint Marcelo. A férfi is hasonlóan reagált, mert nem tudta, hogy az, akit be akar mutatni a fia. Valéria illetődötten nézett a fiúra, hiszen akkor ő a fia, akit réges rég elhagyott, s akiről semmit sem akart tudni. Nem volt ereje bevallani neki az igazat, mert nagyon megkedvelte a fiút, s tudta, hogy az igazság pillanata még nem érkezett el. Marceloval egymásra néztek, s a szempillantásaikkal jelezték, hogy a titok, ami végig kísérte őket egész életükben, még nem derülhet ki.

Valéria később Jaime kíséretében elment, de az utca végén elváltak egymástól, hiszen a fiú az irodába indult. Elgondolkodott azon, hogy előbb Virginiát kellene meglátogatnia, de a szíve mást súgott. Egyre inkább húzta Carmina felé, s engedett a csábításnak.

A nő az asztalánál ült, amikor Jaime bement hozzá.

-Helló!- köszönt neki.

-Jaime, milyen kedves meglepetés.- állt fel Carmina, hogy üdvözölje a fiút.

-Erre jártam, s gondoltam benézek.

Jaime szíve hevesen vert miközben a nő felé közeledett, aki gyengéden átölelve köszöntette, amire a fiú erős szorítással ölelte át. Carminának nem volt nagy ínyérre ez a közeledés, s el akarta tolni magától Jaimét úgy, hogy az ne vegyen észre belőle semmit sem, de a terve nem jött össze. A fiú égve a vágytól még erősebben szorította, s elfeledkezve mindenről, s mindenkiről megcsókolta a nőt. Egészen a mennyországban érezte magát, hiszen már régóta várt erre a felemelő pillanatra, s annyi boldogsághormon szabadult fel benne, ami még a halála pillanatában sem történne meg.

A számára szép perceket az ajtókilincs nyikorgása zavarta meg. Az ajtón Virginia lépett meg, meg letaglózódott a látványtól. Nem akart hinni a szemének, amikor meglátta az anyját a szerelme kezében, ahogy az simogatja, miközben csókolóznak.

-Anya!- kiáltott idegesen, amire Jaime elengedte a nőt.

-Virginia.- Carmina zaklatottan mondta ki a lány nevét. Tudta, hogy akármit is mondana, ő nem hinne neki, mégis meg kell magyaráznia ezt a kínos helyzetet, amibe Jaime keverte.

Virginia dühében kiviharzott becsapva maga után az ajtót.

-Most mi legyen?- fordult Jaime Carminához.- Utána menjek?

-Majd én.- indult el a nő.- Te jobb, ha itt maradsz. Veled még később számolok.- gyorsan a lány után sietett, aki már a lépcsőnél tartott.- Virginia!

-Hagyj békén!- meg sem fordult úgy válaszolt.

-Hallgass meg kérlek! Minden elmagyarázok.- kapta el Carmina Virginia karját.

-Mit akarsz megmagyarázni?!- kelt ki magából a lány, s feje már vörös volt a dühtől.- Azt, hogy mindenkit tönkre teszel és becsapsz? Szerinted hülye vagyok?

-Nem értem miről beszélsz?

-Tudod, félre ismertelek. Amikor ismét együtt lehettünk nagyon örültem, s boldog voltam, hogy te vagy az anyám, de most már szégyellek.

-Ne mondj ilyet édesem.- Carminának fájtak Virginia szavai.

-Miért ne?- gúnyolódott a lány, miközben a könnyeit törölgette a szemeiből.- Szerinted nincs miért szégyenkeznem miattad? Hiszen összeállsz mindenféle férfival. Először ott volt az apám, aztán Rodrigo, már azt sem tudom elhinni, hogy kényszeríttet rá. Aztán hozzá mentél Ricardohoz, közben csaltad Julioval.- Virginia szavai akadoztak- Most meg rajta kaplak Jaiméval, aki ráadásul sokkal fiatalabb tőled. Nem vagy más, mint egy ribanc.

Carmina erre a kijelentésre felemelte a kezét s pofon vágta a lányt. Nagyon rosszul esett neki Virginia szidalmazása. Már ő is könnyezett az idegességtől, s az arca is kipirosodott.

-Nincs jogod megütni!

-Neked meg nincs jogod így beszélni az anyáddal!

-Nekem már nincs többé anyám.- Virginia megfordult és elrohant.

A nő nem szólt utána, mert nem látta értelmét, hiszen úgysem fordulna vissza, sőt még nagyobb vita támadna közöttük. Lassan visszafele sétált az irodájához, aminek az ajtajában ott állt Jaime, aki végig nézte az egész eseményt. Nagyon bántotta az egész, hiszen ő szított tüzet anyja és a lány között helytelen érzéseivel. Carmina már a titkárnője asztalánál járt, amikor hirtelen felnyögött és az asztalra támaszkodott az egyik kezével, a másikkal pedig a hasát fogta meg. Félig begörnyedve sziszegett a fájdalomtól, s arca is elsápadt olyan rosszul érezte magát.

- Carmina, jöjjön, had segítsek.- nyújtott a karját Jaime.

- Majd én.- lépett oda Ricardo, aki mindent látott.- Te hívj egy orvost, de gyorsan!- utasított a fiút.

Ricardo az ölébe vette Carminát, és az orvos érkezéséig vele volt, aki azonnal kórházba szállítatta. Az orvos, aki kivizsgálta szomorú arckifejezéssel közölte Carminával a rossz hírt, miszerint elvetélt. Ekkor a nőben minden szép és jó szertefoszlott. Nem elég, hogy elvesztette a még meg sem született gyermekét, de Virginia is ellene fordult, Julio pedig börtönben van. Egyetlen vigaszt csak a mindig mellette álló Ricardo, Consuelo és a legkisebbik fia, Abraham nyújtott, aki értesülve anyja és nővére vitájáról, azonnal haza sietett a kórházból.

Virginia a hallban ült az egyik fotelben és egy újságot olvasgatott, de látni lehetett rajta, hogy csak tetteti magát, mert csak is a délelőtti incidens járt a fejében, s az emlékképek üldözték őt. Mind a csók, s mind a bántalom, amit Carminához intézett. Egy cseppnyi megbánás sem volt benne, hiszen dühe nagy volt.

-Virginia!- rontott be idegesen Abraham.

-Mit akarsz?- Virginia tudta, hogy az öccse nem véletlenül keresi, hanem prédikációt akar taratani.

-Tudod te azt jól. Hogy mondhattál olyat anyánknak, hogy…

-… ribanc?- Virginia felállt.- Ha egyszerűen ez az igazság.

-Nem, te egy ostoba liba vagy, aki nem képes felnőtt fejjel gondolkodni a korához képest!- ordította le.

-Ne mondj ilyet, mert ez nem igaz!

-De az. Tudod mit tettél? Tudod?

-Nem, de nem is érdekel.- fordított hátat a fiúnak Virginia, mintha nem hidegen hagyná minden.

-Anyánk kórházba került.

-Hogyan?- a lány erre a kijelentésre azonnal megfordult, s az eddig rideg arcán az aggodalom jelente meg.- Mi történt?

-Elvetélt, aminek te vagy az oka. Nem értelek téged. Annyi mindent tett érted, annyit szenvedett miattad, s te így hálálod meg?

-De hiszen rajtakaptam Jaiméval.- sírt Virginia.

-Az nem fordult meg abban a piciny fejedben, hogy netalántán az az idióta Jaime esett neki, hiszen te is jól tudod, hogy szerelmes belé.

Virginia igyekezett belelátni bátyja igazát, de még mindig ott volt benne a harag, s bár sajnálta, ami történt, mégsem tudott megbocsátani az anyjának.

Ricardo később bement Juliohoz a börtönbe, hogy elmondja neki a történteket, aki azonnal felhívta Carminát, mert személyesen nem volt esélye találkozni vele.

-Hogy érzed magad kedvesem?- szólt bele a kagylóba férfi.

-Julio, de jó hallani a hangod. Annyira sajnálom.

-Nem te vagy a hibás.- Julio igyekezett megnyugtatni Carminát, aki zaklatottan beszélt a telefonba.- Én akkor is szeretlek.

-Én is téged. Olyan jó lenne, ha itt lennél most mellettem, annyira magányos vagyok, és hiányzol is.

-Te is hiányzol nekem, de tudod, hogy addig bent kell maradnom, míg el nem simul az ügy.

-Reméljük hamar meglesz.

-Reméljük. Most le kell tennem, mert lejárt az időm. Majd még hívlak. Szia, és épülj fel mihamarabb.

-Szia!- Carmina miután letett a kagylót, hátra dőlt az ágyban és megtörölte a szemeit.

Napok múlva kiengedték a kórházból, de otthoni pihenésre utasították, hogy egészsége ne vesszen kárba. Virginiával nem is találkozott, mert az kerülte őt, de a többiek gyakorta felkeresték őt.

Az egyik nap már úgy érezte, hogy itt az ideje a felkelésnek, mert már eléggé kipihent volt ahhoz, hogy naphosszakat az ágyban feküdjön. Amikor leért a nappaliba Ricardot látta meg az egyik fotelben üldögélve Consueloval beszélgetni.

-Sziasztok!- üdvözölte őket.

-Carmina, jobban vagy már?- állt fel Ricardo és letessékelte a nőt.

-Igen, köszönöm. És veled minden rendben van?

-Persze. Minden jól megy.

-Ennek örülök. Hamarosan visszamegyek, nem hagyom elhanyagolni a munkám.- mosolyodott el, miközben töltött magának egy csésze teát.

-Előbb épülj fel. Nem sürgős.

-Tudsz valamit Julioról?

-Egyelőre még semmit sem.- Ricardo egy kicsit elmosolyodott, de ezt Carmina nem vette észre, csak annyit, hogy fél szemmel Consuelora nézett.

-Mi az? Valami titkoltok előlem?

-Megjöttem!- lépett be hirtelen Javier.- Á! Carmina, te is itt vagy?

-Most már elég legyen!- állt fel mérgesen.- Történt valami Julioval?- fordult Ricardohoz, majd Consuelohoz.

-Carmina, valamit tudnod kell.- Javier lehajtotta a fejét, s hangja is elkeseredett volt.

-Javier, kérlek ne játssz az idegeimmel, áruld el, hogy mi van Julioval!- Carmina szinte már sírt az idegességtől és a félelemtől.

-Julio… szóval Julio…

-Szerbusz édesem.

-Julio!- Carmina a szája elé kapta a kezeit, majd a belépő Julio karjába ugrott boldogan.- --Istenem, de jó, hogy itt vagy.

Megcsókolták egymást, majd a férfi szorosan magához ölelte kedvesét.

-Hajh, de megijesztettetek.- mondta többieknek Carmina mosolyogva.

-Nem a mi ötletünk volt.- mondta Ricardo Javier felé sandítva.

-Oké, de megérte nem?

-Ez mindent megér.- válaszolt Julio, s egy puszit adott Carmina fejbúbjára.

A következő napok lassan teltek el. Jaime kerülte Carminát, annak ellenére, hogy legszívesebben vele lenne. Igyekezett minél több időt tölteni az apja vállalatánál. Ráadásul Julioval sem akart összefutni.

- Mi a baj fiam? Olyan szótlan vagy mostanában.- mondta Marcelo.

- Semmi lényeges, csak fáradt vagyok.

- Biztos?- Marcelo valahogy nem hitt Jaiménak. Az apai megérzései másról árulkodtak.

- Ige, biztos. Ne segítsek valamiben?

- Köszönöm, de egyedül is boldogulok, csak ezeket a könyveléseket kell átnéznem. Áh!

- Rosszul érzed magad?- Jaime gyorsan felpattant és az apja mellé állt.

- Csak a szokásos rosszullét.- mentegetőzött Marcelo, majd az asztalra rogyott.

- Valéria! Valéria!- kiáltott ki a nőnek, aki hamarosan ott termett.

- Mit történt?

- Azonnal hívd a mentőket!

Azok nemsokára ki is értek, és beszállították Marcelot a kórházba. A váróteremben Jaime és Valéria is aggódva várták a híreket. A nő előtt leperegtek azok az évek, amelyeket a férfi társaságában töltött, s közben a fiát szemlélte. Eltöprengett azon is, hogy mi lesz vele, ha Marcelo meghal. Lassan eljön az idő, hogy bevallja neki az igazat, hogy ő az anyja. De előbb meg kell szerettetnie magát vele, mert az nem elég, hogy ő szereti. Bizony, ő szereti a fiát. Még azelőtt megszerette, hogy a fia megtudta, hogy ő az. A lelkiismeret furdalás nap mint nap kínozta, de csak mostanában, mert eddig elzárta még maga elől is az igazságot. Csakis a sors, nem pedig a véletlen műve lehet az, hogy ismét találkozhatott Marceloval, s Jaiméval.

-Jaime, az apja beszélni szeretne önnel.- lépett ki az orvos a szobából.

-Hogy van doktor úr?- a fiú elkeseredetten nézett a férfira.

-Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de valószínű, hogy a reggelt nem éli meg.

-Mégis mi a baja?- Jaime szemébe könnyek szöktek, s rekedt hangon kérdezősködött. Valéria ott állt mellette, s gyengéden magához ölelte a fiát.

-Az édesapja már régóta szívelégtelenségben szenved.

-És nem tudnak semmit sem tenni?- kérdezte Valéria, aki ugyancsak aggódott a férfiért.

-Nem, mert már az utolsó stádiumba érkezett. Menjen be az apjához.- fogta meg Jaime karját, hogy betessékelje a szobába.

Marcelo szemét behunyva az ágyban feküdt. Körülötte gépek álltak, amelyek különböző grafikonokat s egyéb méréseket mutattak. Jaime halkan odasétált az apja ágya mellé, majd leült a mellette álló székre.

-Apa!- szólította meg.

-Fiam.- nyitotta ki a szemét Marcelo.- Hát itt vagy?

-Miért ne lennék itt.- a fiú alig tudta elrejteni az arcán megjelenő fájdalmat.- Meglátod, hamarosan kiengednek.

-Hm.- mosolyodott el a férfi.- Tisztában vagyok az igazsággal kisfiam, de köszönöm.

-Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz magamra!

-Mindig melletted leszek, az égből foglak figyelni.

-Én egészben akarom, hogy velem legyél.

-Jaime, édes fiam, egyszer mindennek vége, de a halálommal a te életed ugyanúgy folytatódik tovább.

-Tudom, de nélküled. Mi lesz velem? Árva maradok.

-Nem maradsz az, hiszen itt van még az anyád is.

-Igen, de hol? Lehet, hogy már ő sem él. Ha igen, akkor sem tudom ki az, s messze is lehet.

-Az édesanyád a közeledben van, nem is gondolnád mennyire közel. Én csak arra kérlek, hogy ha találkozol vele, akkor bocsáss meg neki, s ne gyűlöld.

-Én eddig sem gyűlöltem, de ha tudod ki az, akkor áruld el nekem.- kérlelte Jaime.

-Ez az ő dolga, én nem akarom tőle elvenni ezt a feladatot. Az ő lelki megnyugvását szolgálja.

-Megígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy megszeressem.

-Köszönöm.- mosolyodott el Marcelo.

-Akarsz beszélni Valériával?- váltott hirtelen témát a fiú, amikor eszébe jutott, hogy a nő kint várakozik.

-Ő is itt van?- Marcelo megilletődötten nézett.

-Igen, ő is nagyon aggódik érted. Szóljak neki?

-Légy szíves.

Jaime miután elköszönt az apjától, kiment a szobából, hogy szóljon Valériának, aki fel- alá sétálgatott a váróteremben, ölbe tett kézzel, idegesen.

-Valéria! Az apám beszélni akar önnel.

-Velem? Máris megyek.

Valéria félénken ment be. Úgy érezte, mintha a levegő egyre jobban fogyna körülötte.

-Marcelo, itt vagyok.- foglalt helyet Jaime akkori helyén.

-Dolores.

-Hogy érzed magad?- fogta meg a férfi kezét.

-Meg fogok halni.- Valéria lehajtotta a fejét.

-Kérlek, bocsáss meg nekem.- kérte a nő sírva.

-Én már megbocsátottam. Már csak a fiadnak kell megbocsátania. Ezért is kérnék tőled valamit.

-Tessék. Bármit megteszek.

-Viseld gondját a fiunknak, s szeresd őt.

-Erre meg sem kell kérned, mert anélkül is megtettem volna.- mosolyodott el Valéria.

-Ennek örülök.- Marcelo mélyet sóhajtott, majd behunyta a szemeit. A gépek szabályos pityegéséből folytonos hang lett, melyek az életjelek megszűnését jelezte.

Jaime már türelmetlenül várta Valériát, hogy hírekkel szolgáljon az apja hogy léte felől. Amikor a nő kilépett, valamiféle rossz érzés fogta el, ráadásul látta rajta azt szomorúságot, amit ő érzett. Gyorsan feléje közeledett, de nem szólt semmit, csak mélyen Valéria szemébe nézett, amely mindent elárult. Már agy is alig látott a könnyeitől, de az a tudat, hogy az apja már nem él, még többet követelt. Valéria szorosan magához ölelte zokogó fiát, s simogatásával igyekezett nyugtatni.

A temetésre másnap délután került sor. Mindenki ott volt, aki szerette Marcelot. Jaime egy percre sem hagyta el a ravatalt. Nem tudott megnyugodni, hogy az édesapja ott fekszik a koporsóban élettelenül. Senkit sem engedett magához közel, még Virginiát sem, aki ezt zokon vette, de elfogadta.

Nemsokára megérkeztek Carmináék is, akik lerótták kegyeletüket, majd a nő Jaiméhoz ment részvétet nyilvánítani.

-Nagyon sajnálom Jaime.

-Carmina.- a fiú átölelte a nőt.- Olyan jó, hogy itt van.

-Bármiben számíthatsz rám.

-Köszönöm. És ne haragudjon.

-Miért?- Carmina nem értette, hogy miért kellene haragudnia.

-Azért, mert a múltkor… szóval a múltkor megcsókoltam. Nem tehettem róla, csak az érzelmeim vezéreltek.

-Az érzelmeid?

-Carmina, én szeretem, amióta csak ismerem.- a nő csodálkozva nézett a fiúra.

-Nem tudom, hogy mit mondjak. Én nem tudtam, hogy te így tekintesz rám. Most már értem, hogy Virginiának mi baja.- Carmina egy percre elgondolkodott, miközben a fiú kezét fogta. Ez Virginiának szemet is ütött, de tudta, hogy most nem tehet semmit sem, mert tiszteletben kell tartania a gyászt, pedig legszívesebben az anyjának esett volna.- Ne aggódj, nem haragszom, de máskor ne tégy ilyet.

-Esküszöm, hogy többé nem fordul elő.

Virginia az egyedül álldogáló Juliohoz lépett, hogy felvilágosítsa a férfit Carmina és Jaime kapcsolatáról, mert biztosra vette, hogy nem tud Jaime érzéseiről, sem arról, hogy a múltkor megcsókolta.

-Julio!

-Tessék Virginia?- fordult felé.

-Nem zavar, hogy az anyám Jaiméval időzik?

-Nem. Miért kéne, hogy zavarjon?

-Ezek szerint nem tudod.

-Mit?- Julio egyre kíváncsibb lett.

-Azt, hogy Jaime szerelmes az anyámba.

-Hogy mondtad? Szerelmes? Butaságokat beszélsz.- a férfi nem akart hinni neki, és elfordult.

-Pedig így igaz. A múltkor rajta kaptam őket az irodában, amint épp csókolóztak.

-Hazudsz!- fordult vissza nagy iramban a dühtől fellángolva.

-Kérdezd csak meg Ricardot, ő is ott volt. Csak fel akarom nyitni a szemed, hogy kivel álltál össze.

Julio azonnyomban neki iramodott, s Carminához sietett, majd megragadva a kezét magával ráncigálta egy távolabbi helyre, ahol senki sem láthatja, s hallhatja őket.

• Miért nem mondtad el nekem, hogy az a fiú szerelmes beléd?- ordította le.

-Ezt meg honnan veszed?- Carmina nem tudta, hogy honnan tudja ezt Julio.

-Tudom és kész! Várom a magyarázatod!

-Nekem csak most árulta el, hogy mit érez, de esküszöm, hogy nem tudtam róla.

-Ah, persze. Akkor miért csókoltad meg?- Julio féltékenységében szinte kiáltozott.

-Csendesebben!- csitította el Carmina.- Virginia elmondta igaz?

-Ez nem érdekes. A szeretőd?

-Hogy mondhatsz ilyen butaságot? Persze, hogy nem, és semmi közöm hozzá. Azt a csókot sem én akartam. Az érzéseinket nem lehet befolyásolni. Vagy te tudod?

Carmina ezzel befejezve a vitát ott hagyta Juliot, aki az idegesség már szanaszét tépet. Egész temetési idő alatt nem szóltak egymáshoz, s kerülték a másikat. Julio tudta, hogy hevesen bánt Carminával, ez bántotta is, ráadásul félt, hogy elveszítheti egy ilyen ostoba vita miatt, amelyben biztosan Carminának van igaza. A szertartás végeztével lenyugodva odament hozzá, hogy bocsánatát kérje kitöréséért.

-Kedvesem, ne haragudj. Ostoba voltam.

-Tudod milyen rosszul esett?

-Kérlek, ne kelts bennem még nagyobb bűntudatot, így is szenvedek.- Julio megfogta Carmina kezét.- Ne hagyj el édesem.

-Eszem ágában sincs elhagyni téged, hiszen szeretlek.- Julio közelebb hajolt és egy kis csókot adott szerelme ajkára.

-Mi lenne, ha ma este elmennék táncolni? Békülésképpen.

-Rendben. Nekem is tetszik az ötlet.

Julio este kilenc fele érkezett meg. Carmina még készülődőben volt, ezért a nappaliban kellett várakoznia. A konyha felől Jaime és Virginia jött. Az ajtóban hirtelen megtorpantak, amikor meglátták Juliot a kanapén ülni.

-Sziasztok!- köszönt oda, majd felállt és puszit adott Virginiának, Jaiméval pedig udvariasan kezet fogott.

-Julio, te meg mit keresel itt?- kérdezte Virginia.

-Carmináért jöttem, mert táncolni megyünk.

-Az jó. Kibékültetek?- Virginia facsarodott képet vágott.

-Nem is vesztünk össze, csak egy kicsit összekaptunk, de az nem ugyanaz.

-És most hol van Carmina?- érdeklődött Jaime.

-Készülődik.- amint ezt kimondta Julio, meg is jelent a nő.

-Itt vagyok édesem.

Carmina egy fekete színű ruhát viselt, mely jól kiemelte csinos alakját. Haja az alakalomhoz illően fel volt tűzve, s csak úgy sugárzott belőle a nőiesség. Julio és Jaime is teljesen el volt varázsolva a látványtól.

-Nahát, hogy te milyen gyönyörű vagy.- dicsérte Julio, akiből áradt a büszkeség.

-Köszönöm. Mentek valahova?- intézte a kérdést Virginiának.

-Úgy nézünk ki?

-Virginia, ne légy tiszteletlen az anyáddal.- szólt rá Jaime.

-Hagyd csak, már megszoktam.

-Most, hogy együtt vagyunk, szerintem itt az ideje, hogy mindent tisztázzunk.

-Mit akarsz tisztázni Jaime?- fordult Carmina a fiú felé.

-Először is önhöz szólnék Carmina. Amit a temetésen mondtam, hogy szeretem, igaz. De az is, hogy nem akarok semmit sem öntől. Julio,- fordult a férfihez- biztos vagyok benne, hogy nagyon szereti Carminát, s ő is önt. Ne gondoljon róla semmi rosszat sem, mert ő egy igazán szép lelkű asszony.

-Tudom.- mosolyodott el Julio.

-Virginia,- fordult a lány elé - amikor megismertelek nagyon aranyos lánynak tartottalak. És persze most is az vagy, de nem tetszik, ahogyan viselkedsz. Carminát még azelőtt ismertem meg, és szerettem meg, mielőtt találkoztam volna veled. Nem érdemli meg, hogy alaptalanul megvádol, s elhord mindennek, mint ahogyan a múltkor tetted. Az én érzelmeimről nem ő tehet, mint ahogy már hallottad is, most tudta csak meg valójában mit is érzek iránta.

-Én csak… én nem tudom, hogy mit mondjak.- sütötte le a szemét Virginia, mert nagyon szégyellte magát ebben a helyzetben, főleg azért, mert igaza volt Jaiménak.- Én nem akartam senkinek sem ártani, a féltékenység vezérelt.

-Pedig sikerült, hiszen nemcsak anyádat bántottad meg, Juliot is belekeverted, hogy szakítsanak, ráadásul engem is bántottál.

-És miattam vesztetted el a kistestvérem.- a lány sírva nézett Carminára.- Bocsáss meg kérlek, tiszta hülye voltam. Megértem, ha utálsz.

-Kislányom,- Carmina átölelte a lányát- én mindig is szerettelek.

-Én is szeretlek anya.

-Jaime,- sétált Julio a fiúhoz.- te egy hős vagy.- szorította meg a vállát.

-Vigyázz nagyon Carminára.

-Megígérhetem. Akkor mehetünk kedvesem?- fordult Carminához.

-Menjünk. Majd holnap találkozunk- köszönte el a nő.

-Jó szórakozást!- Jaime és Virginia egyszerre kívánták nekik.

-Köszönöm Jaime, hogy felnyitottad a szemem. Olyan ostoba voltam. Miért nem szóltál rám?

-Nem tudom, de most már minden rendben van, s ígérem mindent megteszek azért, hogy megszeresselek.