Juan izgatottan állt a hallban Lucianat várva, hogy elinduljanak a díjátadóra. Egy fekete öltönyt viselt egy hozzá illő nyakkendővel, amit félpercenként igazgatott. A haját kis fésűvel fésülte hátra és a tükörben nézte, hogy jól áll-e.

-Még sosem láttalak ennyire izgatottnak apa. Csak azt nem tudom miért? A díj vagy Luciana miatt?- célozgatott Cristina.

A férfi nem szólt semmit, csak megköszörülte a torkát és a lépcsőre nézett, ahonnan Luciana igyekezett le. Egy gyönyörű ezüst színű estélyi ruhát viselt, amely tökéletesen kiadta karcsú alakját és gömbölyded idomait. Juannak a lélegzete is elállt a lenyűgöző látványtól. Egyszerűen gyönyörűnek találta a nőt, és egy cseppet sem bánta meg, hogy őt hívta magával.

Luciana is alaposan szemügyre vette a férfit, aki hátranyalt hajjal feszített a nappali közepén. Juan mosolya annyira édes volt, hogy nem lehetett nem viszonozni.

Cristina érezte, hogy forr közöttük a levegő. Már jól ismerte az apját ahhoz, hogy tudja mit érezhet most. Luciana szeme is csillogott a boldogságtól.

-Elképesztően szép vagy ma este Luciana.- bókolt Juan és a karját nyújtotta.

Luciana csak egyet bólintott és belekarolt a férfiba.

Az estén nemcsak újságírók, lapok és az ezzel foglalkozó emberek vettek részt, hanem egyéb fontosabb személyek is, akik amellett, hogy szórakoztatták a közönséget, el is társalogtak a vendégekkel. A meghívottak elegánsabbnál elegánsabb öltözékben jelentek meg. Volt, aki szelíd ruházatot viselt, de akadt olyan is, aki a merészebb öltözetet helyezte előnybe.

De egy pár sem mutatott olyan szépen, mint a Luciana- Juan páros. Amint beléptek a fogadóterembe minden szem rájuk szegeződött. Annyira elegánsak voltak, hogy az „este legjobban öltözött párja” díjat is elvihették volna. A férfiak úton útfélen megállították Juant, hogy Luciana szépségét dicsőítsék. A férfit büszkeség töltötte el a nő oldalán. Luciana is örült, hogy egy ilyen vonzó ember mellett állhat. Egy pillanatra sem engedték el egymás kezét, és nem is akarták. Tánc közben végig egymás szemébe néztek és olyan közel álltak egymáshoz, amennyire csak lehetett. Juan gyengéden karolta át Lucianat, aki a férfi széles vállaira tette a kezeit, közel a nyakához. Ezekben a percekben hatalmas boldogságot éreztek. A szívük szaporábban vert és egy csodálatos érzés haladt át a lelkükön. Még a fiatalkori emóciótól is nagyobb volt. Testüket forróság töltötte el és folyton a másik imádatán járt az eszük. Szólni nem szóltak egymáshoz, mert minden egyes arcizom megnyilvánulása elárulta a gondolataikat. A kellemes zene az örökkévalóságba repítette őket, és azt kívánták, hogy sose érjen véget ez a pillanat.

Amikor elhallgatott a muzsika, egy ember lépett fel a felállított színpadra, hogy felkonferálja az est szervezőjét, és a díjazottak is megkapják a kitüntetéseiket.

A vendégek leültek a számukra kijelölt asztalhoz, és onnan figyelték az esemény lezajlását. Rengetek díjat adtak át, többek között Juan de la Cruz szerkesztőségének az idei év „Legjobb újság”- jának járó díjat is.

-Még egyszer gratulálok neked Juan!- ujjongott Luciana és két puszit követve átölelte a férfit.

-Köszönöm. Nekem is nagy boldogság, hiszen ez az első jutalmunk fennállásunk óta. S bár többször is jelöltek, mégsem értünk el hasonlót. Meg hát őszintén bevallva sikeres évet tudhatunk magunk után.

-Meglátod, ez is az lesz.- bíztatta a nő.

-Ha már így indult, akkor nem is mehet máshogy.

-Jó estét kívánok senor Velarde, fogadja gratulációmat.- hallatszott egy ismerős hang Luciana háta mögül. A nő felismerte Trujillo hangját és idegesség fogta el, majd megfordult.

Pedro Lucianara nézett széles vigyorral és élvezettel nézte a nő rémült arcát.

-Mi az Luciana, te már nem is üdvözölsz?- kérdezett rá.

-Kérlek Juan, menjünk.- fogta karon a férfit, aki megérezte, hogy Luciana remeg. Nem kérdezett vissza, hogy mi történt, csak elindult. Ekkor Trujillo megragadta az asszony karját és visszarántotta.

-Nem mégy te innen sehova!- kiáltott rá.- Még egyszer nem menekülsz el előlem.

-Nem halotta mit mondott?! Azonnal engedje el, ehhez semmi joga!- állt közéjük Juan.

-Dehogy nincs senor Velarde, ez a nő itt a feleségem.

Juan de la Cruz meghátrált és kérdőn tekintett Lucianara, aki lehajtott fejjel jelezte, hogy így igaz.

-Így már világos.- Juan hangjában a csalódottság hallatszott.

-Ne Juan, kérlek!- ugrott mellé a nő.- Ne hagyd, hogy elvigyen ez a gazember.- Luciana szeméből megeredtek a könnyek.

-Ugye hallotta senor Trujillo? A hölgy nem akar magával tartani.- állt ki Luciana mellett.

-Én akkor is magammal viszem, ha tetszik, ha nem.- kelt ki magából a férfi.

-Azt nem fogom engedni. Luciana velem van és nem hagyom, hogy egy ilyen alak zaklassa.- hősieskedett Juan.

Pedro egy fenyegető pillantást küldött feléjük, majd mérgesen elhagyta a terepet.

-Juan de la Cruz.- sírta a nevét Luciana,

-Mellettem biztonságban vagy.- ölelte magához Juan a nőt.- Megvédelek ettől az alaktól.

Luciana szipogva és még mindig reszketve dőlt Juan vállára. Érezte, hogy tényleg biztonságban van. Luciana lassan felnézett, Juan pedig le, amely következtében az orruk hegye összeért, s ajkukat is csak milliméterek választották el egymástól. Szemeiket behunyták, hogy még inkább átadják magukat az élvezetnek.

Egyszercsak vakuk villogására lettek figyelmesek, amelyek megakadályozták, hogy megcsókolhassák egymást.

Juan arcát sápadtság fogta el, és hirtelen verejtékezni kezdett.

-Szédülök Luciana.- Juan már alig állta a lábán.

-Bevetted a gyógyszereidet?- támasztotta meg a nő.

-Már napok óta nem szedem, mert jól vagyok.

-Juan, az Isten szerelmére, azt mindig be kell venned.- Luciana megtapintotta a férfi nyakát és a homlokát.- Nagyon gyorsan felszökött a lázad. Most azonnal haza kell mennünk.

Luciana elkérte Juantól a kocsikulcsot és hazafele ő vezetett. Felkísérte a szobájába, majd a gyógyszereiért és az injekcióért rohant. Juan az ágy szélén ült most már piros arccal. Luciana levette a zakóját, kivette a nyakkendőjét és egy kicsit kigombolta az ingjét, majd az ágyba fektette. Beadta neki az injekciót és felfeküdt mellé, hogy nedves ronggyal törölgesse a férfi homlokát és arcát, hogy hamarabb lemenjen a láza.

-Luciana.- nyögte Juan és megfogta a nő kezét.

-Ne aggódj, itt vagyok melletted.- suttogta Luciana és egy percre sem vette le a szemét Juanról. Még így betegen is vonzónak találta. Eszébe jutott, hogy néhány perccel ezelőtt majdnem megcsókolták egymást. Szerette Juan de la Cruzt teljes szívéből még annyi év után is.

Másnap reggel a férfi már jobban érezte magát és első útja Lucianahoz vezetett. Meg akarta köszönni neki, hogy az este ápolta. De legmélyebben arra volt kíváncsi, hogy mi történt közötte és Trujillo között, amiért tegnap este az a nagy balhé volt. A folyosón sétálva össze is hozta őket a sors.

-Jobban érzed magad?- érdeklődött Luciana és egy pohár vizet meg a gyógyszereket nyújtotta át.

-Hála neked már sokkal jobban.- vette át a bogyókat.- És megígérem, hogy ezentúl betartom a parancsaidat.

-Be is fogod, mert mától kezdve személyesen felügyelem, hogy szeded- e az orvosságot.- kacsintott Luciana.

-Jól van.- Juan bekapta a tablettákat.- Még valami.

Luciana kérdőn tekintett a férfira, pedig pontosan tudta, hogy miről is lesz szó. Biztosan Trujillora fog rákérdezni.

-Pedro nem a férjem. Vagyis törvényesen az, de sosem tartottam annak.

-Mégis mi történt?- tette le Juan de la Cruz a poharat és a nőhöz fordult, aki felkészült, hogy válaszoljon.

-Miután édesanyád kidobott nem volt hová mennem.- kezdett bele Luciana, de Juan megállította.

-Hogy- hogy kidobott? Nekem azt mondta, hogy önszántadból mentél el.

-hazudott, úgy ahogy más dolgokban is. De ez más napra tartozik.- mellőzte a témát Luciana. Ana Joaquina sosem tartozott a kedvenc témái közé. Se munkám, se szállásom nem volt. Egy napon találkoztam Pedroval, akinek elég vagyona volt, hogy eltartson anélkül, hogy dolgoznom kéne.- Luciana egy pillanatra elhallgatott és levette a szemét Juanról, mert tudta, hogy kényes téma jön.- Kezdetben csak a szeretője voltam, majd hozzá mentem feleségül. Tévedsz, ah azt hiszed, hogy szerettem. Egyáltalán nem is vonzódtam hozzá, sőt undorodtam tőle. És szeretnéd tudni, hogy mégis miért voltam vele hosszú éveken keresztül?- nézett vissza a nő Juan de la Cruzra, akit látszólag megdöbbentettek a hallottak.- A szükség vezérelt. Szegény voltam, éheztem és az utcán napról napra éltem. Ő volt az egyetlen kiút a nyomorból. Eladtam magam.

-Egy idő után megelégeltem és a fejembe vettem, hogy elhagyom. Megmondani nem tudtam, mert úgysem engedett volna el. Volt félretett pénzem, ami jó megélhetést biztosított. Messzire szöktem, közben elvégeztem egy ápolónői képzést. Röviden ennyi.

-Istenem Luciana, ez szörnyű. Én mindig abban bíztam, hogy te boldogan élsz.

-Sosem voltam az, és addig nem is leszek, amíg…- Luciana elharapta a mondat végét. Még mindig nem volt hajlandó elárulni Juannak, hogy van egy lányuk.- ez a nyomorult a közelemben lesz.

-Segítek neked.- mondta Juan és megfogta Luciana kezét.- Ezentúl bármiben számíthatsz rám, és igyekszem jóvá tenni a bűnt, amit elkövettem ellened.- fejezte ki magát megbánóan.

-Te mindig jó voltál hozzám.- Luciana nem szerette volna, ha a férfi rosszul érezné magát miatta.

-De bűntudatom van. Engedd meg kérlek, hogy segítsek neked.- kérlelte.

-Annak nagyon örülnék, de ne sajnálatból tedd.

-Szeretetből.- mosolygott Juan és látta, hogy Luciana szívét megérintette. Nem merte elmondani neki, hogy ez nem pusztán szeretet, hanem több. Ez szerelem. Ő is ugyanúgy szerette az asszonyt, de ez csak msot bizonyosodott meg benne. És most jött csak rá arra is, hogy a többi nőben is őt kereste. Az első éjszaka pusztán a szenvedély miatt következhetett be, nem is érzett iránta semmit. De, ami most történik vele, az maga a csoda.

Ofélia, aki ezekben a percekben érkezett meg, hogy tisztázzák a kapcsolatukat Juannal, megtorpant a lépcsőn, s onnan leste a társalgásukat. Ezt remek alkalomnak találta arra, hogy végrehajtsa Ana Joaquina utasítását. Nem mondat meg pontosan, hogy mit is kell keresnie Luciana szobájában, csak annyit tudott, hogy a múltjával kapcsolatban lehet ott valami.

Besettenkedett a nő szobájában és szétnézett, hogy merre mi van, majd elkezdte a felfedezést. Először a szekrényekhez rohant, hátha a ruhák között rejlik valami, de nem talált semmit. Megnézte az éjjeliszekrényeket, de csalódnia kellett ebben az esetben is. Az ágy alatt is szétnézett, de semmi. Az utolsó hely, ahol lehetséges, hogy talál valamit, az a fésülködőasztal fiókja volt. Ott már érdekesebb dolgok, mint például személyes iratok és egyéb holmik dossziéba foglalva. Ofélia idegesen lapozgatta a lapokat.

-Ez az Ana Joaquina nem normális!- csapkodott.- Mi a fenét kéne találnom? Legalább valamit mondott volna, vagy utalt volna a keresendő dologra.- zárta be morogva az aktákat, majd visszacsapta a fiókba, ami következtében egy pár rózsaszín kisbaba cipőcske lökődött előre.- Hát ez?- vette a kezeibe.

-Te mit keresel itt Ofélia?- jelent meg az ajtóban Luciana.- Azonnal add vissza azokat.- nyúlt a cipőcskékért a nő, mire Ofélia elrántotta onnan a kezét.

-Hát ezek?- a nő vicsorgott Lucianara és látta rajta, hogy fontos neki ez a ruhadarab.

-Semmi közöd hozzá!- tépte ki a kezei közül.- Azonnal hagyd el a szobámat.

-Addig nem, amíg el nem árulod, hogy kié az a cipő.- maradt helyben Ofélia.

-Az nem tartozik rád.- Luciana haragosan nézett rá.

-Jól van.- adta meg magát a nő.- Akkor megkérdem Juan de la Cruzt. Neki biztosan elmondtad, hiszen olyan jóban vagytok.- indult az ajtó felé.

Luciana háttal állt neki, mintha nem érdekelné, de amikor meghallotta, hogy a kilincs lenyomódik, azonnal megfordult.

-Ofélia, kérlek ne mondj semmit Juannak.

-Akkor?- fordult meg széles vigyorral a nő.- Elmondod?

-Ez a cipő a lányomé.- vallotta be.

-Neked van egy lányod?- döbbent le Ofélia.

-És miért nem akarod, hogy Juan tudjon róla? Talán titkolsz előle valamit?- célozgatott.

Luciana nem találta tanácsosnak bevallani neki, hogy elhagyta a gyermekét. Főleg azt nem, hogy Juan az apja.

-Nincs mit eltitkolnom. Azért nem szeretném, hogy megtudja, mert….- Luciana nem tudta befejezni a mondatát, mert Cristina lépett be az ajtón.

-Nem, dehogy. Ofélia úgy is menni készült. Nem igaz?- tekintett rá felhúzott szemöldökkel.

-Majd még folytatjuk.- söpörte meg a haját a nő és kiment.

Cristina furcsán nézett utána, majd Luciana feszült arcát pillantotta meg.

-Nem is tudod milyen jókor érkeztél.- fújta ki magát Luciana.

-Történt valami?- lépett oda hozzá a lány.

-Remélem még semmi- az asszony hangja még mindig kétségbe ejtő volt.

-Tudom Cristina, de most erről nem akarok beszélni.- karolta át a lányt.- Amúgy miért kerestél?

-Ja igen. Milyen volt a tegnap este?- kérdezte Cristina a díjátadóra visszatérve.

-Nagyon jól telt.- válaszolt boldogan Luciana.- Annyira büszke voltam az apádra. De nem maradtunk sokáig, mert Juan rosszul lett.

-De ugye jobban van már?- Crist aggodalom fogta el.

Ofélia Ana Joaquinához tartott a megbeszélt találkozóra.

-Megtudtál valamit?- Ana figyelmesen ült a nővel szemben, és türelmetlenül várta a választ.

-Lehet, hogy csalódást fogok okozni önnek, de csak annyit tudtam meg róla, hogy van egy lánya.

-Egy lánya?- nevette el magát örömében az asszony.

Végre megtudta, hogy kit kell keresnie. Ennél nagyobb hírt nem is hozhatott volna magával Ofélia. Egyszerűen tökéletes.

-Az úgy volt Ana,- kezdte a magyarázatot Ofélia.- hogy Luciana rajtakapott, amint a kisbaba cipőjét szemlélem. Nem akarta megmondani nekem, hogy kié. Ezért Juanhoz igyekeztem, de Luciana megállított. Már majdnem elmondta, hogy miért titkolja a lány kilétét, amikor az az idióta Cristina betoppant.- mesélte lelkesedéssel.

-Á, értem- emelte fel a fejét Ana Joaquina.- Ez így van jól. A fiam nem tudhat meg semmit arról a lányról. Megértetted?

-De miért?- Ofélia nem értett semmit.

-Mert én azt mondom.- jelentette ki határozottan Ana.

Juan de la Cruzt, aki épphogy beért a vállalthoz, egy férfi várta.

-Maga mit keres itt?- tette le az aktatáskáját az asztalra.

-Jó reggelt kívánok senor Velarde.- üdvözölte az alak.