Consuelo, hogy kimozdítsa Carminát a mindennapos melankolikus állapotából úgy döntött, hogy felhasználja a nők körében legsikeresebb terápiát, a vásárlást.

Kora reggel neki is indultak és butikról butikra jártak, majd pihenésképpen betértek egy ávézóba.

-          Húh, de elfáradtam.- sóhajtozott Carmina.- Már rég vásároltam ennyit.

-          Hát én sem dübörgök az erőtől.- kacagott Consuelo.- De legalább egy darabig nem lesz szükségünk új holmikra.

Trrr! Trrr! Csörrent meg Carmina telefonja.

-          Halló…..szerbusz Cruz- köszönt a menyének-… és nagyon?...még ma indulok.- tette le a kagylót.

-          Valami baj van?- Consuelo látta, hogy a nő arcára az aggodalom ült ki.

-          A fiam, Valentino nagyon beteg. Szüksége van rám.- állt fel Carmina.

Consuelo intett a pincérnek h fizetni szeretne, majd miután állta számlát, hazaindultak.

Carmina gyorsan összepakolta a szükséges holmikat, majd tudatta a sofförrel, hogy hova indulnak. Elköszönt a gyermekeitől és Consuelotol, de előtte megkérte őket, hogy ha bárki keresné ne árulják el neki, hogy hol van. Elég annyit, hogy a fiához ment. Nem szerette volna, ha ott is zaklatják a férfiak. Bár Valentinohoz ment, de ezt az alkalmat ki tudja használni és pihenni egyet. Szellemileg megnyugodna, és miután visszatér legyen ereje tovább lépni.

Az út hosszú volt, így volt ideje átgondolni az eddigi életét. Alfrédoval töltött csodás éveit, majd a tőle való elválást. Rodrigo kegyetlenségét, a lánya visszaszerzését, Julioval való találkozást, és Ricardoval köttetett házasságát. Ezek az események mélyen megmaradtak a lelkében. Annyit szenvedett miattuk, bízva abban , hogy ennek a fájdalomnak meglesz a gyümölcse. Hitte, hogy rátalál a boldogságra. De nem így lett. Minden máshogy alakult. Virginiával való kapcsolata nagyon megromlott annak ellenére, hogy nagyon szerette a kislányát. Mindig azt akarta, hogy mellette legyen, és amikor eljött a pillanat hihetetlenül boldog volt. De a féltékenység tönkre tette a közöttük meglévő szeretetet. És Julio? A férfi, aki mellett megtalálta az igaz szerelmet, becsapta. Emlékszik találkozásuk minden egyes pillanatára. Már akkor érezte, hogy ez a férfi nem közömbös a számára. Aztán szép lassan beleszeretett. Imádta Juliot és az életét adta volna érte. A sok csalódás és tévedés viszont Ricardo karjaiba sodorta, ahol biztonságra lelt, de szerelmet nem tudott neki nyújtani. A szívét kitárta, de mélyre nem engedte.

Az autó sok óra múlva megállt egy nagy birtok kapujánál.

-          Megérkeztünk asszonyom!- nyitott ajtót a sofőr Carminának.

-          Köszönöm.- a nő kiszállt az autóból és bőröndöstül az ajtóhoz ment, amelyen bekopogott.

Az ajtót egy fekete, hosszú hajú nő nyitotta ki, aki azonnal átölelte az előtte álló Carminát, majd betessékelte.

-          Hogy érzi magát Valentino, Cruz?- kérdezte Carmina a menyét egy rövidebb beszélgetés után.

-          Az állapota nem javult a telefonbeszélgetésünk óta. Bent fekszik az ágyban és fáj mindene. Az előbb voltam nála, hogy megetessem, de nincs étvágya.- válaszolta Cruz szomorúan.

Ahogy Cruz állította Valentino legyengülve feküdt az ágyban. Carmina csendben besétált és leült az ágy szélére. Megsimogatta a fia fejét, majd puszit adott az arcára. Szemei benedvesedtek, miközben a beteg Valentinot figyelte. A fiú eddig aludt, de megérezte az anyja jelenlétét és motyogni kezdett.

-          Anya te vagy az?- a szeme még mindig hunyva volt.

-          Igen, kisfiam. Én vagyok.- válaszolt lágy hangon a nő.

-          Úgy örülök neked. Valentino Carmina kezét kezdte keresni. Az anyja ezt észre vette, s megkönnyítve a dolgát odahúzta az övét.

-          Siettem, ahogy csak tudtam.- simogatta.- Meglátod nemsokára jobban leszel.

-          Biztosan, hisz már itt vagy velem.

-          Nem hagylak magadra édesem.- Carmina kivette a rongyot az éjjeliszekrényen lévő tál vízből és Valentino arcát és homlokát törölgette.- Így már jobb?

-          Igen, sokkal jobb.

Ahogyan azt Carmina gondolta, a férfiak nap mint nap keresték. Consuelo nem győzte őket elzavarni, és egyre nehezebb volt visszafognia magát, hogy ne mondjon nekik semmit. Főleg Julio esetében, aki nem adta fel a „Hódítsuk vissza Carminát” című projektet. És bár Javier nem tartozott a nő hódolói közé, még neki sem mondta meg a hollétét, hiába kérlelte. Pedig fontos dologról szeretett volna vele beszélni. Ez pedig Valéria volt. Nem tagadta, hogy nagyon féltékeny volt, hiszen a felesége egy jó ideje elég későn jár haza, ráadásul kevesebb időt is szán rá, mint annak idején. Szinte biztos volt abban, hogy szeretőt tart.

A hálószobában volt és az ablakon kinézve gondolkodott, amikor Valéria betoppant.

-          Szerbusz édesem!- köszönt- Te még felvagy?

-          Hol jártál?- fordult meg idegesen.

-          Én…csak a barátnőimmel találkoztam.- füllentett.

-          Ne hazudj te szégyentelen!- ragadta meg a férfi Valéria karját.- Egy férfival voltál!

-          Na de Javier! Hogy gondolhatsz ilyet?- háborodott fel a nő.

-          Egyszerűen tudom és kész. Ki az az ember?- egyre erőseben szorította.

-          Eressz el, ez fáj.- nyögdécselt Valéria.

-          Addig nem, amíg nem beszélsz!

Az asszony nem tehetett mást és eldöntötte, hogy elárulja merre járt. Még ha az előző állításának egészében ellentmond.

-          A mai napot tényleg egy férfival töltöttem.- Javier gyilkos pillantást vetette a nő felé.- Jaiméval.

Javier ellökte magától Valériát.

-          Hogy Jaiméval?- nem tudta elhinni, hogy ez igaz.- Azt mondod, hogy amiatt a kisfiú miatta hanyagoltál?- dühödt fel.- A szeretőd?

Valéria idegesen állt a férjével szemben. Szeme csak úgy járt jobbra-balra és értelmetlen szavakat ejtett ki a száján. Inkább hallatszott erősebb levegővételnek. Vége, már nem hazudozhat tovább. Meg kell védenie a tisztességét, még ha ezzel a becsületét el is veszti.

-          Válaszolj Valéria!- türelmetlenkedett Javier.

-          Valamit be kell vallanom.- a nő hangja elcsuklott, a sírás pedig már a torkán volt.

-          Akkor igaz. Az a gyerek a szeretőd! De mondd! Hogy lehetsz ennyire pedofil?

-          Hallgass már el!- kiabált Valéria- Teljesen más dologról van szó. Jaime nem a szeretőm és sose néztem rá úgy , mint egy férfira.

-          Nem értelek, magyarázd meg miről beszélsz.

-          Javier- Valéria mély levegőt vett, hogy legyen ereje a vallomáshoz.- Sok- sok évvel ezelőtt együtt éltem egy férfival, akitől született egy fiam, akit elhagytam.

-          Istenem!- a férfi az arcát kezdte markolászni.- Jól értettem, hogy képes voltál elhagyni a saját gyermeked?

Valéria zokogva az ágyra roggyant.

-          Hogyan? Mégis hogy tehettél ilyet?- rángatta fel nejét.

A nő nem szólt semmit, csak szenvedő szemeivel figyelte Javier arcizmait, amelyekről harag és csalódottság tükröződött.

-          Ki az a fiú?- a férfi ekkor elengedte Valériát.- Jaime az, igaz?

Valéria egy bólintással helyeselt.

-          Ha tudtam volna, hogy ilyen szörnyeteg vagy sosem vettelek volna el!- Javier kirohant az ajtón, amit becsapott maga után.

-          Bocsáss meg.- suttogta Valéria.

A következő napok egész lassan teltek mind Carmina és mind Julio számára. Carmina minden erejét Valentino ápolásába fektette, és éjszakákon át virrasztott mellette, a hogy az egy jó anyához illik. Ilyenkor próbált egy kicsit kikapcsolódni, de amint leült a fotelbe azonnal Julio jutott az eszébe. Hiányzott neki, nagyon hiányzott. Még mindig szerette teljes szívéből. Nem tudja feledni az arcát, a hangját, az érintését, ami teljesen elvarázsolta, amikor vele volt. Mellette meg volt minden boldogsága, még a nyomorúságos időkben is. Bár rövid ideig tartott, mégis élete legszebb napjait töltötte Julioval.

Amikor már Valentino jobban érezte magát, Carmina már az unokájával is tudott foglalkozni. Gyakran kisétáltak a közeli parkba, ahol együtt játszottak, fagylaltoztak és jókat beszélgettek. Egy ilyen alkalomkor arra utazott Julio is, aki azonnal észre vette a nőt.  Hirtelen nagy öröm fogta el, hogy ismét láthatja szerelmét. Oda szeretett volna menni, de ennél jobb ötlete támadt. Megvárta, amíg haza indulnak és követte őket. A ház előtt egy darabig időzött, hogy elég bátorságot gyűjtsön ahhoz, hogy Carmina elé álljon. Amikor már úgy érezte, hogy itt az idő, kiszállt az autóból és becsengetett az ajtón. Nagy meglepetésére Valentino nyitott neki ajtót.

-          Szia!- köszönt rá kedvesen.

-          Szerbusz Julio, hát te?- engedte be Valentino.

-          Carminához jöttem.- tért a tárgyra a férfi.

-          Nincs itt.- felelte nemes egyszerűséggel a férfi.

-          Kérlek, ne hazudj Valentino. Láttam, amikor bejött.

-          A férjem nem hazudik.- jelent meg Cruz.- Carmina valóban nincs itt, mert kilovagolt.

-          Cruz, de rég láttalak. Hogy vagy?- üdvözölte a nőt.

-          Jól. Halljam mi járatban erre?- karolta át a férjét.

-          Az anyámat keresi.- felelte Valentino.

-          Julio, nekünk nincs sok beleszólásunka dolgotokba, de abban biztos vagyok, hogy Carmina nem akar látni.- mondta Cruz.

-          Tudom, de kérlek engedjétek meg, hogy beszéljek vele. Nagyon fontos lenne.

-          Nem is tudom.- tétlenkedett Julio.

-          Szeretem Carminát és egy utolsó próbát szeretnék tenni nála.

Cruz a férjére nézett és összebólintottak, hiszen tudták, hogy Carmina szereti Juliot, és talán tényleg ez az utolsó esély a békülésre.

-          Gyere, felnyergelek neked egy lovat.- hívta Valentino mosolyogva.

-          Annyira köszönöm nektek.- Julio reményteljesen nevetett.

-          De aztán sikerüljön.- paskolta meg a Valentino a férfi vállát.

-          Ez csak anyádtól függ. Na gyerünk!

Carmina leszállt a lováról és a közelben álló fa árnyékában keresett menedéket. A jobb kezével a fának támaszkodott és a távolba nézett. Még mindig rendetlen volt belül. Szomorú volt, nagyon szomorú. Egyfolytában csak Juliora tudott gondolni. Valentino betegsége egy kicsit lefoglalta, és nem járt az esze állandóan a múlton. De nemsokára haza kell mennie és nagy valószínűséggel ismét találkozik majd a férfival. Ha nem otthon, akkor a vállalatnál, és az elkerülhetetlen. Megfordult már a fejében, hogy nem megy vissza a céghez, de ezt nem teheti meg Ricardoval. Majd valahogy megoldja ezt a Julios ügyet. Az érzéseit ő irányítja, vagyis csak próbálja irányítani több-kevesebb sikerrel.

A távolból egy ló nyerítése és paták dobogása hallatszott, mely egyre közelebb és közelebb jött.

Carmina a zaj felé fordult s meglátta, amint Julio az állaton feszítve őt bámulja. Szólni nem tudott a döbbenettől, csak állt ott, mint a cövek. A férfi megemelte a lábát és leugrott a lóról, majd a nő felé kezdett sétálni.

-          Szia!- köszöntötte.

-          Szia!- Carmina sem mondott többet.

-          Beszélhetünk?

-          Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Consuelo mondta el, igaz?

-          Nem. Ma délelőtt láttalak a közeli parkban és…

-          ….követtél.- Carmina összehúzta a szemöldökét, jelezve, hogy ez nem tetszik neki.- ÉS miért?

-          Tudom, hogy nem a legjobb a viszonyunk.

-          Hogy nem a legjobb?- nevette el magát Carmina keservesen.- Sőt, egész pocséknak lehet nevezni.

-          Én nem mondanám ezt. Ez csak egy pillanatnyi állapot, amely már egy jó ideje tart. De tehetünk ellene.

-          Valóban? És mégis hogyan?

-          Beszéljük meg hányadán állunk.- javasolta Julio és egyre közelebb lépett Carminához.

-          Én már lezártam mindent, s nem akarok róla beszélni. Julio, nagyon megsebeztél. El sem tudod képzelni, hogy miken mentem át az elmúlt időszakban.

-          Dehogynem tudom, hiszen hasonlóan érzek én is.

-          Nem. Te nem érezhetsz ilyet. Sosem néztem rá melletted egy férfira sem, mert szerettelek.

-          Ne beszélj múlt időben, hiszen még mindig szeretsz.

-          Ez nem igaz!- tagadta érzéseit a nő.

-          Látom rajtad Carmina, hogy még mindig nem felejtettél el.

-          Így nehéz is, hiszen mindig a közelemben vagy.

-          Ezért kerülsz?- mosolyodott el a férfi- Akkor még jó, hogy nem adtam fel.

-          Micsodát?- Carmina értetlenül meredt rá.

-          Hogy visszahódítsalak.

-          Hm…sajnálom, de ez nem fog menni. Még egyszer nem dőlök be neked. Eleget szenvedtem a csalárdságod miatt.

-          Feleslegesen, mert nem csaltalak meg. Magam sem tudom, hogy Amparo hogy került hozzám. Csak arra emlékszem, hogy reggel már ott volt.

-          És azt várod tőlem, hogy higgyem is el? Azért ne nézz ennyire ostobának.

-          Eszemben sincs téged annak nézni. Sosem gondoltam rólad rosszat. Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy te nem olyan vagy, mint a többi nő. Emlékszel az első találkozásunkra?

-          Minek felhánytorgatni a múltat?- fordított hátat a férfinak.

-          Már akkor megigéztél, és olyat kezdtem érezni, amit eddig sohasem. Akkoriban még nem mondhattam, hogy beléd szerettem, mert nem voltam benne biztos, hogy szerelem-e, amit érzek. De most már az vagyok. Szerelem volt első látásra.

-          Hallgass el!- fordult vissza Carmina.- Nem akarom ezt tovább hallgatni. Azt gondolod, hogy a szép szavak megenyhítik a szívem és megbocsátok? Hát nagyon is tévedsz. Engem már egy cseppet sem érdekelsz. Menj vissza a kis Amparodhoz, s legyetek boldogok!- ordította fájdalmas hangon Carmina. Nem bírta nézni, sem hallgatni az előtte álló férfit, akit még mindig nagyon szeretett.

-          Hát legyen, ahogy akarod.- egyezett bele Julio.- Ha azt szeretnéd, hogy elmenjek, akkor megteszem. Csak kérlek, hogy őszintén és szívből válaszolj a kérdésre, amit most felteszek neked.- a férfi mélyen Carmina szemébe nézett- Szeretsz még?

Carmina valahogy számított erre a kérdésre és már előre megírta magában a választ. Sőt még a testét is felkészítette, hogy az se árulkodjon valódi érzéseiről.

-          Már mondtam, hogy nem. Talán süket vagy?

-          Jól van. Most már hiszek neked. Még ma elutazom és soha többé nem zaklatlak.- Julio szeme megnedvesedett úgy, ahogy Carmináé is.- Mindenesetre tudnod kell, hogy mindig is csak téged foglak szeretni, mert a szívem mindörökké a tied.- a férfi megfordult és visszaindult a lovához.

A nő a mellkasához szorította kezét, hogy enyhíteni tudja szíve fájdalmát, de nem ment neki. Csak figyelte, ahogyan eltávozik az egyetlen szerelme, akit most lát utoljára. Vajon jól cselekedett, amikor azt mondta, hogy nem szereti? Boldog lesz- e valaha is nélküle? Erre egyértelmű választ tudott csak adni. Nem. Julio neki a mindene, nem engedheti el. Nélküle meghalna. Nem tudta visszatartani a könnyeit, sem az érzéseit.

-          Julio!- kiáltott utána, amire a férfi megfordult.- Ne menj el, szeretlek.

-          Tudom.- mosolyodott el Julio és kitárta a karját, hogy kedvesét az ölébe fogadhassa.- Mindig is tudtam.

-          Akkor miért hagytál volna el?- kérdezte Carmina, miközben erősen szorította a férfit.

-          Csak próbára tettelek. És meg volt az eredménye.- Julio lágyan megcsókolta a nőt.

A nagy békülés után kéz a kézben mentek be a házba. Valentinoék már tudták, hogy minek köszönhetik ezt a nagy örömöt, ezért csak egy mosollyal és egy „gratulálok” -kal köszöntötték őket.

-          Annyira örülök, hogy minden rendbe jött közöttetek.- mondta Valentino.

-          Még hogy te, de én mit mondjak? Majd kicsattanok az örömtől.- nevetett Julio és ölbe kapta Carminát, hogy megpördüljenek, majd mielőtt letette volna egy csókot adott neki.- Már alig várom, hogy mindenkinek elmondhassam.

-          Julio várj egy pillanatra.- szólt közbe Carmina és az eddig vidám arca komolyra változott.

-          Mi az kedvesem?

-          Egyelőre még ne mondjunk senkinek semmit.

-          De miért? Nem értelek.

-          Félek, hogy megint közénk akarnak majd állni.- a nő aggódva tekintett Juliora.

-          Ennél jobban?- nyitotta tágra szemeit a férfit.

-          Igen. Kérlek érts meg és egyezz bele.

-          Mást nem is tehetek.- somolygott el.

-          Köszönöm.- Carmina átölelte Juliot.

Az elkövetkezendő napokat lent töltötték, hogy legalább egy kis ideig együtt lehessenek. Minden idejüket a romantikának szentelték, amely már annyira hiányzott az életüknek abból a szakaszából, amit külön töltöttek. Viszont elérkezett az az idő is, amikor haza kell térniük. Valentino tanácsára külön-külön tértek haza, hogy ne keltsenek nagy feltűnést.

Kezdetben titokban találkozgattak, s olykor Julio Rómeónak képzelve magát meglepte Carminát az erkélyen. Egy napon viszont már nem tudtak megálljt parancsolni maguknak és a vállalatnál Carmina irodájában egymásnak estek.

-          Hogyne, majd mindjárt megmondom neki, csak előtte beszélek Julioval.- mondta hátra Ricardo a titkárnőjének miközben Juliohoz igyekezett,

Az irodában a szerelmespár éppen ölelkezve csókolózott, amikor a kilincs lenyomódott és az ajtón belépett Ricardo.

-          Hát ez?- nézett nagyot.

-          Ricardo.- toppant be Jaime is, akit ugyanúgy letaglózott a látvány.

-          Drágám, szerintem ezt már nem tudjuk tovább tagadni.- mondta Julio Carminának.

-          Nem bizony.

-          Szóval?- fonta körbe a karjait Ricardo.- Hallgatunk benneteket.

Carmina és Julio egymásra néztek, majd nevetve az ajtóban álló két férfira pillantottak, akik szintúgy bazsalyogtak.

Miután elmesélték egymásra találásuk történetét, úgy döntöttek, hogy tovább már nem is titkolják. Kézen fogva haza indultak, hogy otthon is mindent elmondjanak, de Benjamin útjukat állta a parkolóban.

-          Hova- hova?

-          Szia Benjamin!- köszönt boldogan Carmina, míg Julio csak bólintott.

-          Csak nem?- húzogatta a szemöldökét a férfi.

-          De igen. Julio és én kibékültünk.- kuncogott a nő.

-          Nagyon örülök neki. Engedd meg, hogy gratuláljak.- tárta ölelésre a karját Benjamin, majd az egyik pillanatról a másikra magához ragadta az asszonyt és fegyvert rántott, amit Juliora szegezett.

-          Ez meg mit jelentsen?- ijedt meg Julio.- Azonnal ereszd el!

-          Nem, dehogyis. Nem leszek olyan szerencsétlen, mint a fivérem Rodrigo. Ugye emlékszel rá Carmina?

-          Rodrigo az öcséd volt?- nézett fel rá.

-          Így van. Az én testvérem, akit a te drágalátos Juliod megölt.

-          Csak önvédelem volt.- próbálta menteni Carmina.

-          Tedd le azt a fegyvert Benjamin.- közeledett Julio.

-          Ott maradsz! Eddig vártam, de most már nem fogok. Rodrigo után küldelek.- élesítette ki a pisztolyt.

-          Ne!- kiáltott Carmina.

-          Édesem te nyugodj meg. Neked nem esik bántódásod- adott egy csókot az arcára- Te velem jössz.

-          Benjamin, kérlek.- zokogott Carmina.

-          Búcsúzz el a szerelmedtől!

Benjamin meghúzta a ravaszt és vigyorogva nézte, amint az előtte álló férfi összecsuklik. Carmina torkából nem jött ki egy kis hang sem a shock következtében.

-          Menjünk!- kapta fel Benjamin a nőt és betuszkolta az autójába, majd elhajtottak.