Valéria úgy érezte, hogy készen áll arra, hogy mindent elmondjon Jaiménak. Erőt adott neki az is, hogy Javier végül megbocsátott neki és mellé állt. Most nagy szüksége volt a támogatására.

A vállalathoz indult, mert ott biztos megtalálja, mivel az apja halála után ő örökölt mindent, többek között a Suarez vállalatnál lévő részvényeket is. Most kivételesen nem taxival ment, hanem autóval. Amikor a vállalat parkolójához ért, látta, hogy az előtte kiforduló autó sebesen hagyja el a terepet. Bekanyarodott, és ekkor észre vette, hogy a földön fekszik egy alak. Sebtében leparkolt, majd miután kiszállt az autóból a férfihoz sietett.

-          Julio!- sikoltott fel, amikor már látta, hogy a vértócsában heverő ember a volt férje.- Istenem!- hajolt le hozzá, de félelmében megérinteni sem merte. Azonnal a telefonjához kapott és miután kihívta a mentőket, Javier számát tárcsázta.

-          Máris ott leszek.- fejezte be a mondatát a férfi. Kifele tartva az irodából Ricardoval találkozott, aki mosolyogva sétált felé.

-          Mi ez a savanyú kép barátom?- paskolta meg a férfi vállát Ricardo.- Te még nem is tudsz a legújabb hírről?

-          És te ennek örülsz?- húzta össze a szemöldökét Javier mérgesen.

-          Persze, hiszen szeretik egymást.

-          Te miről beszélsz?- Javier elvesztette a fonalat.

-          Hát arról, hogy Carmina és Julio kibékültek. Vagy van valami más is?- most Ricardo vágott kíváncsi pofát.

-          Ennél van egy frissebb hír is.

-          Ne csigázz!- Ricardo Javier gyászos képéből kikövetkeztette, hogy valami nincs rendben.

-          Valéria az imént hívott, hogy a parkolóban megtalálta Julio vérben fekvő testét.

-          Hogy mit mondtál?- Ricardo hirtelen elsápadt és csak tátogott a döbbenettől, amely tőrdöfésként érte.- Hol van most?

-          A mentők nem rég szállították be a kórházba.- indultak el.

-          Értesítenem kell Carminát.- tárcsázott Ricardo, miközben beszállt Javier autójába.

Carmina egy nagy szoba ágyán tért magához. A feje sajgott a fájdalomtól és a szédülés is kerülgette. Szertenézett, de nem találta ismerősnek a helyiséget. Fogalma sem volt róla, hogy hol lehet, legfőképpen, hogy hogyan került ide. Nem emlékezett semmire sem. Kiszállt az ágyból, hogy jobban szemügyre vegye a szobát, majd az ajtó felé indult, de azt bezárva találta. Rémület fogta el és egyre világosabb képek tűntek fel az emlékezetében.

A zár kattanása hallatszott, azután kinyílt az ajtó, amin át Benjamin lépett be. Szemtől szemben állt Carminával, aki most eszmélt fel, hogy ami történt az nem álom volt, hanem valóság. Benjamin elrabolta és Juliot pedig…Úristen, Julio! Kiáltott fel magában és a félelem lett úrrá rajta. Vajon mi történhetett vele?

-          Látom felébredtél.- szólt hozzá Benjamin bárgyú vigyorral a képén.

Carmina szótlanul és haraggal telin állt ott. Annyi mindent tudott volna a férfinak kiabálni, de egyszerűen a szavak a torkán akadtak. Kezei remegtek az idegességtől, szemeivel szúrósan nézett.

-          Szólni szeretnék, hogy kész a vacsora.

-          Nem vagyok éhes.- utasította vissza Carmina a férfi meghívását.

-          Pedig enned kéne valamit.- erőszakoskodott lágyan Benjamin.

-          Mondtam már, hogy nem vagyok éhes. Tőled meg végképp nem fogadok el semmit.

-          -Pedig én mindent megtennék érted szerelmem.- lépett közelebb a férfi mire a nő hátrálni kezdett, de a mögötte álló fotel megakadályozta, hogy tovább lépjen.

-          Engedj el.- rimánkodott Carmina.

-          Azt nem tehetem. Örökre mellettem fogsz maradni.- nevetett Benjamin.

-          Soha, érted, soha!- kiáltott Carmina.- Csakis Julio mellett tudok élni.

-          Hajaj.- sóhajtott a férfi- Az húzós lesz, mert egy halott ember nem sok mindent adhat, ellenben velem.- gúnyolódott.

-          Meghalt?- kérdezett vissza sírástól rekedt hangon Carmina.- Az nem lehet.- az arcát a tenyerébe fektette.- Hazudsz!- ugrott a férfinak és püfölni kezdte.- Mond, hogy nem igaz! Mond, hogy nem halt meg!

-          Ezen már nem változtathatok.- Benjamint egy cseppet sem érdekelte a nő kétségbeesése.

-          Carmina erejét veszítve a földre zuhant és ott zokogott tovább. A férfi szemében egy csepp szánalom sem látszott- elhúzta lábát a nő elől és kiment a szobából.

-          Miért Uram, miért?- tört ki Carmina.- Mit vétettem ellened?

Lassan felült és az ágynak támaszkodott. Fájt a szíve, hihetetlenül fájt. Még soha sem érzett ekkora keservet. Olyan érzés volt, mintha valami apró darabokra zúzná. Végleg elszakították tőle élete szerelmét. Egy kis reménysugár ott élt benne, hogy talán nem is halt meg, csak Benjamin hazudott neki. De ezt nehezen hitte el. Látta Juliot vérben feküdni, minden előtte történt. Hogyan is felejthetné el? Annyira szerette, de annyira. Könnyei csak úgy hullottak, sírt, irdalatlanul sírt, szíve majd megszakadt bánatában. A lelkét kínozta minden egyes emlék. Azok a pillanatok, amiket Julioval töltött, a szépek és a kevésbé szépek egyaránt. Bánta, hogy nem töltött vele több időt, a veszekedéseket, az elválásokat. Ha tudta volna, hogy ilyen kevés időt töltenek majd együtt, akkor bele sem kezdett volna ebbe a kapcsolatba. És most?  Szenved és utána akar menni a sírba. Legalább a másvilágon együtt lehetnének, ott még a Jóisten sem tudná szétszakítani őket. Az élete értelmetlenné vált nélküle.

Egy kispárnát vett a kezébe és azt magához ölelve szorongatta, s abba itatta könnyeit is, a mellyel a tenyerét és az arcát áztatta. Lefeküdt az ágyra, de aludni nem tudott. Egy folytában arra gondolt, hogy Julio nincs többé.

A kórházban Ricardo minden percben Carminát akarta elérni, de sehogysem sikerült neki. Consuelo Virginiával és Jaiméval érkezett meg, és tudatták Ricardoval, hogy Carmina nincs otthon.

-          Akkor viszont hol lehet?- mérgelődött a férfi- Hiszen még együtt távoztak.

-          És ha történt vele valami?- szólt közbe Jaime.- Biztos ezért nem válaszol.

-          Talán igazad van.- bólogatott Valéria.- Mi van, ha Carminának is baja esett?

-          Mégis micsoda, hiszen ő nem volt ott?- magyarázott Virginia.

-          Jó napot kívánok, Morales felügyelő vagyok- jelent meg egy rendőr.- Úgy tudom behoztak egy Julio Valadez nevű férfit lőtt sebekkel. Hol találom most?

-          Még a műtőben van.- lépett elé Ricardo.

-          Hozzátartozója?

-          A legjobb barátja vagyok. Ricardo Suarez szolgálatára.

-          Mi történt?- nézett körbe a felügyelő.- Ki talált rá?

-          Én voltam.- szipogott Valéria.- A Suarez vállalat parkolójában.

-          És egyedül volt az áldozat?

-          Igen, de amikor odaértem, egy nagy sötét autó hajtott el.

-          Emlékszik a rendszámára?

-          Nem figyeltem, mert nem gondoltam semmi rosszra.- vallotta.

-          Menekülést nem mutatott?

-          Senor Morales, a mai világban szinte minden második autó gyorsan hajt.- érvelt Valéria.

-          Ha senor Valadez felépül akkor tőle több információhoz jutunk.- hümmögött Morales.

-          Ha túléli.- csuklott el Valéria.

-          Olyan súlyos?

-          Kevés esélye van a túlélésre.- szólt Javier.- Ráadásul a kedvesét sem találjuk, Carminát.

-          Így van. Ő látta utoljára.- helyeselt Ricardo.

-          Ez megint más oldalról világítja meg az esetet.- gondolkodott el a felügyelő.- Milyen volt a kapcsolatuk?

-          Az utóbbi időben nagyon rossz, mivel Julio faképnél hagyta az anyámat az esküvőjük napján.- tördelte a kezeit Virginia.

-          De ma békültek ki!- csitította el a lányt Ricardo, mert tudta, hogy mi játszódik le Morales fejében ezekben a pillanatokban.

-          Ez nagyon érdekes és mindent megmagyaráz.- dörzsölte meg az állát a férfi.

-          Mit akar ezzel mondani?- kérdezte Consuelo, akinek ugyanúgy sejtése támadt.

-          Azt, hogy ez a Carmina lehet a tettes. A magyarázat pedig egyszerű.- szippantott egyet a felügyelő.- A bosszú. Úgy tesz mintha megbocsátana, aztán megöli. Ez a szokásos sztori.

-          Carmina nem olyan!- kelt ki magából Jaime.

-          Nyugodj le fiam.- ölelte át Valéria a fiát.

-          De ez az ember őt vádolja a merénylettel.- dühöngött.

-          Senor Morales.- nézett Ricardo mélyen a férfi szemébe.- Mi mindannyian biztosak vagyunk abban, hogy Carminának semmi köze az esethez.

-          Majd kiderül, ha előkerül.- állt ki állítása mellett a férfi.- Itt a névjegykártyám és kérem hívjanak, ha történik valami.

Morales felügyelő elhagyta a várótermet oly hirtelen, amilyen hirtelen megjelent.

-          Mi lesz most?- ült le Consuelo.- Julio haldoklik, Carmina meg eltűnt.

-          Bízzunk az Úrban.- ölelte át feleségét Rafael, aki nem okkal a felügyelő érkezése előtt jött Miguellel.- A lényeg, hogy mi itt vagyunk, és imádkozunk azért, hogy minden rendbe jöjjön.

Miguel féltékenyen figyelte ,amint Virginia Jaimeba burkolózva áll a fal mellett. Oda szeretett volna menni, de nem tette. Virginia számára elérhetetlen, akármennyire is szerette. Kapcsolatuk csak egy éjszakára szólt, nem többre.

A lány is észrevette, hogy Miguel le sem veszi róla a szemét, de nem törődött vele. Kedvelte a fiút, de csak mint jó barátot. Bánta is, hogy a múltkor egy gyenge pillanatában odaadta magát neki. Most viszont nem is gondolhat erre, mert van sokkal fontosabb problémai is, mint az ő szerelmi élete. Amint ez végig futott az agyán szédülés fogta el. Szerencséje volt, hogy Jaime karjaiban volt, mert még az ájulás előtt sikerült elkapnia.

-          Virginia!- ugrott oda Miguel.

-          Gyorsan egy orvost!- kiáltott Jaime.

-          Jól vagyok.- suttogta a lány gyengén.

-          Hozzák kérem.- intett egy nővér, aki egy orvosi szobába kísérte őket.

A két fiú kint várt Virginiára, míg azt bent vizsgálta az orvos. Egy negyed óra múlva ki is engedték a lányt, akinek az arca csak úgy sugárzott az örömtől.

-          Jobban vagy?- kérdezte Miguel.

-          Nem látod? Sokkal.- mosolygott a lány, de ezt a mosolyt Jaiménak intézte, aki csak egy szájrángatással válaszolt.

Az elkövetkezendő napok nagyon nehezek voltak. Annak ellenére, hogy Juliot sikeresen megműtötték, még nem volt túl az életveszélyen. Az orvosok sem fűztek sok reményt a túléléshez. A másik aggodalomra való okot pedig az adta, hogy még mindig nem került elő Carmina. Minden lehetséges helyet felkerestek, ahol megtalálhatnák, de semelyiken sem volt. A rendőrség közben körözést adott ki ellene, feltételezve, hogy ő a merénylő.

Benjamin kacagva olvasta a lapokat, de jól elrejtette őket, nehogy véletlenül egy is Carmina kezei közé kerüljön. A nő már elhagyhatta a szobáját, de a házat nem. Úgy volt bezárva, mint egy rab. Nem érintkezhetett a külvilággal. Benjamin még azt sem engedte, hogy tévét nézzen, mert az is veszélyes eszköz. A férfi igyekezett tiszteletben tartani a nőt, de olykor már nehezen fogta vissza magát, amiből Carminának nagyon elege lett. Rosszul viselte, hogy a férfi állandóan a szerelmével zaklatja és erőszakkal csókokat vált ki előle. Azért viszont hálát adott az Úrnak, hogy többet nem követelt tőle.  Biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb az a pillanat is el fog következni, de addig is húzza egy kicsit. Próbál erőt gyűjteni, hogy meg tudjon szökni erről az ominózus helyről.

Carmina éppen a szobájában ült és mélyen elgondolkodva leste az ablakot, amely kívülről sötétített volt, nehogy valaki meglássa, amikor Benjamin lépett be hozzá.

-          Jó estét drágám, nézd mit hoztam neked.- nyújtott át egy szép ruház.

-          Nincs rá szükségem.- utasította vissza ridegen Carmina.

-          Pedig olyan gyönyörű lennél benne.- kedveskedett tovább a férfi.

-          Vidd innen ezt a vackot!- hajította vissza neki a ruhát.

Benjamin feje elvörösödött a dühtől, és eddig sosem látott fenevaddá változott. Megragadta Carmina karját és a nyakát.

-          Azt teszed, amit mondok neked, megértetted?- ordított.- Egy óra múlva vacsora, és azt akarom, hogy ebben a ruhában jelenj meg. Ha nem jössz le, esküszöm, hogy megemlegeted!- fenyegette meg a férfi, majd ellökte magától és távozott.

Valéria Rosaval az oldalán jelent meg a kórházban Ricardo nagy meglepetésére. Nagyon boldog olt, hogy ismét láthatja szerelmét, akit ostobasága miatt veszített el. Először csak álltak egymással szemben, majd Rosa elindult a férfi felé és átölelte. Ricardo még jobban szorította magához, annyira örült, hogy itt van.

-          Szerelmem.- csókolta meg.- Visszajöttél?

-          Láthatod. Hogy van Julio?- érdeklődött Rosa.

-          Még mindig ugyanúgy.- válaszolt letörve a férfi.- Csak miatta vagy itt?

-          Részben.- mosolyodott el nő.- Úgy határoztam, hogy adunk magunknak még egy utolsó esélyt. Szeretlek Ricardo.

-          Én is Rosa, nagyon szeretlek. És köszönöm, hogy itt vagy.

Valéria Virginia után kezdett érdeklődni, mert biztos volt abban, hogy ott megtalálja azt a személyt, akit igazából keres, Jaimet. Itt volt az alkalom, hogy szint valljon a fiúnak.

-          Sziasztok!- köszönt nekik.- Jaime beszélhetnénk?

-          Én megyek és megnézem mi a helyzet Julioval.- hagyta őket magukra Virginia.

-          Üljön csak le. Kér valamit?- udvariaskodott a fiú.

-          Nem, köszönöm. Jaime,- szólította meg.- valami nagyon fontos dologról kell beszélnünk.

-          Mi lenne az?

-          Az édesanyádról lenne szó.- bökte ki Valéria.

-          Akkor az már nem is olyan fontos.- fordította el a fejét.- Az a nőszemély nem jelent számomra semmit.

-          És, ha most eléd állna és felvetné a kilétét, akkor mit tennél? Elutasítanád?- kérdezett rá.

-          Nem tudom.- csóválta a fejét Jaime.- Tudja, apám halálos ágyánál megígértem neki, hogyha felbukkanna megbocsátok neki. De…

-          De mi?- szakított félbe a fiút Valéria.

-          Nagyon megsebzett. Nehéz volt anya nélkül felnőni. Gyakran álmodtam arról, hogy mellettem van, de amikor felébredtem, nem találtam ott.

Valéria szemeibe könnyek gyűltek és szörnynek érezte magát, amiért magára hagyta egyetlen gyermekét. Sajnálta a fiút, hogy ekkora fájdalmat okozott neki.

-          Miért érdekli ennyire?- Jaiméból előtört a kíváncsiság.- Talán ismeri az anyámat?

-          Ismerem.- Valéria szíve hevesebben vert az izgalomtól.

-          Komolyan?- Jaimet látszólag nagyon meglepte, amit az imént hallott. Valéria tudja ki az anyja és eddig nem mondta el neki. Vajon miért hallgatott eddig?- Mondja el, kérem.

-          Tényleg szeretnéd tudni?- emelte fel a fejét a nő.- Az előbb azt mondtad, hogy nem vagy rá kíváncsi.

-          Ez így is van, de szeretném megismerni, aztán dönteni.

-          Rendben van.- egyezett bele a nő.- Most elmondom neked ki az az asszony, aki több évvel ezelőtt magadra hagyott.

A fiú mélyen Valéria szemébe nézett és türelmetlenül várta a vallomást.

-          Az édesanyád, Jaime, az édesanyád…..én vagyok.- nyögte ki végül.

Jaime tágra nyitotta szemeit a döbbenetségtől és hátravágódott a szék támlájának. Hogy Valéria lenne az anyja? Nem, ezt nem tudta elhinni. Ez a kedves nő, akit annyira megszeretett nem lehet az a borzadály, aki megszülte. Az lehetetlen. Értetlenül nézett az anyjára, aki várta a fia szóbeli reakcióját, de mindhiába, mert az köpni- nyelni sem tudott.

-          Kisfiam.- fogta meg a fiú kezét.

-          Ne szólítson így!- húzta el haragosan.- Sosem gondoltam, hogy maga az anyám.

-          Valéria sírásba tört ki.

-          Engedd meg, hogy megmagyarázzam.- rimánkodott.

-          Ugyan mit? Hogy megtagadta a saját fiát?- nevette ki a fiú, aztán észre vette Valéria szomorú tekintetét, s valahogy megsajnálta.- Jól van. Hallgatom a magyarázkodását, de amit mondani fog, az egy cseppet sem fog változtatni a történteken.

-          Köszönöm.- nyugodott meg a nő.- Még nagyon fiatal voltam, amikor megismerkedtem az apáddal. Egy napon teherbe estem, de nem mentem hozzá feleségül. Miután megszültelek, odaadtalak Marcelonak és elmentem. Akkoriban nagyon gőgös és nagyravágyó voltam. Mindenkinek ott ártottam, ahol csak tudtam.- sütötte le a szemét.- Mielőtt hozzá mentem volna Javierhez Julioval voltam.

-          Valadezzel?- döbbent le a fiú.

-          Igen. Én voltam az egyik személy, aki ártott nekik. Miattam nem lehettek együtt.- vallott őszintén.- Később Julio elhagyott, majd megismerkedtem Javierrel. Ő teljesen megváltoztatott.

-          Azzá, akit megismertem?

-          Azzá, aki most itt ül előtted.- szipogott.- Bocsáss meg édesem.

-          -Hm.- sóhajtott Jaime.- Egy napon megismertem egy asszonyt, aki nagyon kedves volt hozzám és azonnal megszerettem. Nem tudtam ki ő, de éreztem valami kötödést kettőnk között.

Valéria arcára mosoly ült, mert tudta, hogy róla beszél.

-          Engem nem érdekel ki volt az előtt, mert az már a múlt. Egy valami fontos a számomra, mégpedig az az, hogy hogyan bánt velem, miként közeledett felém.

-          Kisfiam!- állt fel Valéria.

-          Anya!- Jaime átölelte a nőt.- Úgy örülök neked.

-          Én még jobban.- sírt Valéria a boldogságtól, közben a fiát simogatta.- Ígérem többé nem hagylak magadra.