Lucianat lassan már egy hete kínozta Trujillo levele. Nem tudta mit tévő legyen ebben a kínos esetben. Kilátástalannak tűnt minden. Azért szökött meg előle, hogy többé ne láthassa és valahol végre nyugodtan élhessen. Eddig a pillanatig ment is neki, de Pedro felbukkanása mindent tönkre tett. Ismeri annyira, hogy tudja képes lenne ártani neki. Ráadásul biztos benne, hogy Juan de la Cruz lenne az első, akinek beszámolna múltja két sötét dolgáról. A lánya elhagyásáról és a….Luciana nem tudta befejezni a gondolatmenetét. Jobban mondva nem akarta befejezni, mert szörnyű volt még rágondolni is, nem hogy még szóval illetni. Juan sosem tudhatja meg mi tett azalatt az idő alatt, amíg Trujillo szeretője volt. Nem. Arról sosem szerezhet tudomást, mert akkor végleg elítélné.

A nő felpattant a kanapéról és a szekrényéhez rohant, ahonnan kirámolta a ruháit és egy bőröndbe gyömöszölte őket. „El kell hagynom ezt a házat. Sosem szabadott volna idejönnöm.”

Kipakolt a bejárathoz, majd visszafordult, hogy elköszönjön Juantól. Csak tőle akart elbúcsúzni, nem akarta, hogy a többiek is lássák rajta a szomorúságot, amiért el kell mennie. Mert ő ugyan nem akart elmenni, de a sors így osztotta neki a lapot.

Juan de la Cruz a dolgozószobájában volt és szőlőt majszolgatott miközben a papírokat nézte át. A kopogtatásra felütötte a fejét és mosoly szökkent az arcára, amikor meglátta ki keresi.

A nő is elmosolyodott a férfit látván, ahogyan ott áll előtte, mint egy szeleburdi kisfiú szőlőszemekkel a kezében.

Ezt Juan is észrevette és elvörösödött, majd megkínálta Lucianat.

-Köszönöm, de nem.- utasította vissza udvariasan.

-Meg van mosva, csak leszemeztem….- kezdte a magyarázkodást Juan de la Cruz.

-Elhiszem.- nevette el magát Luciana. „Istenem, de nehéz lesz itt hagynom ezt a férfit.”

Luciana arckifejezése búskomorrá változott.

-Mondanom kell neked valami nagyon fontosat. Most azonnal elhagyom a házat.- Luciana nem várta meg, hogy a férfi reagáljon, hanem folytatta.- Jobb álláslehetőséget kaptam.

-Én ezt nem értem. Itt akarsz hagyni engem? Vagyis minket?- rázta meg a fejét.- Mégis miért?

-Már említettem, hogy találtam másik állást.- hazudta tovább.

-De én azt hittem, mindig velem leszel, hogy te mindig az én ápolónőm maradsz.

-Nem Juan de la Cruz. Nem maradhatok. Köszönök mindent, amit értem tettél, de most már mennem kell.

Luciana megfordult és az ajtó felé indult. Juan de la Cruz letörten támaszkodott az asztalának és nézte a távozó nőt. Nem, nem engedheti el, szereti. Igen, most már biztos benne, hogy szereti.

-Ne menj el!- ragadta meg a nőt és maga felé fordította.

Testük összeütközött és tekintetük találkozott. Juan erősen szorította magához, ami Lucianara gyengéden hatott. Érezték a másik szívdobbanását, hallottak minden levegővételt.

-Kérlek Juan, ne tedd nehezebbé ezt a pillanatot.

-Neked is nehéz?- Juan szeme nem rebbent.

-Juan, egy dolgot kérnék tőled. Engedj elmennem.- Luciana szemei könnybe lábadtak.

-Jól van. Ahogy akarod. Menj.- Juan távozásra intette Lucianat, aki szót fogadva el is ment.

Az ablakból még figyelte, ahogyan a nő kilép a kapun, majd a konyha felé vette az irányt, hogy megigyon egy csésze teát, vagy mégjobb, legurítson egy pohár wiskyt a bárszekrényből.

Amikor kiért a konyhába meglátta, amint Imelda, Chepa és Nicolas kártyáznak az asztalnál.

-Fuccs!- dobta be a lapjait Chepa.

-21!- csapta le az asztalra Nicolas a kártyáit.- Háhá! Nyertem! Mondtam, hogy megverlek titeket.

-Hát ti meg?- kérdezett rá Juan de la Cruz.

-Jaj, Úrfi, észre sem vettük, hogy bejött.- állt fel Chepa.- Mi csak huszonegyeztünk.

-Azt látom. Mond csak az anyám is itt van?

-Cristinával beszélget a szobájában.- felelte a nő.

Amint ezt kimondta már ott is teremtek mindketten.

-Édesem!- adott két puszit a fiának Ana Joaquina.- Hogy vagy?

-Éppen most mondtam Cristinának, hogy elkísérem a doktorhoz, de szeretném, ha te is jönnél.

-Hogy te elkíséred?- húzta fel a szemöldökét a döbbenettől Juan. Köztudott tény, hogy az anyja nem szívleli a lányát. De sosem tudott kiigazodni rajta.

-Akkor te is jössz apa? Kérlek.- fogat meg az apja kezét Cris.- Úgy szeretném.

-A te kérésednek sosem tudtam ellenállni kicsim.

Megérkeztek a megadott időpontra, így elkerülték a sorban állást.

-Mondja Cristina van valamilyen betegsége?- érdeklődött az orvos.

-Komolyabb betegségem nincs, csak allergiám.- felelte.

-Csokoládé allergia.- kuncogott egyet, amikor ezt kimondta.

-Ez nagyon ritka allergia.- mondta az orvos.

-Úgy veszem észre ön mindenből a legritkábbat kapja.- mosolyodott el a doki.

-Én is.- Ana Joaquina rekedtesen suttogta. Ez nagyon furcsa. Raymundonak is csokoládé allergiája volt, ráadásul a vércsoportja egyezik a Juanéval.

-Annak ellenére, hogy nem a vérszerinti lányom van, már annak is tekinthetnélek vércsoportot illetően.- szólt közbe Juan is.

-Doktor úr! Kérhetném, hogy vegyenek vért az unokámtól és Juan de la Cruztól is.

-Tőlem miért anya?- mutatott magára a férfi.

-Kihasználva az alkalmat szeretnélek téged is jobbnak tudni.

-Máris Dona.- egyezett bele a doktor.- Kérem fáradjanak a vizsgálóba. Ott Raquel leveszi a vért.

Juan és Cristina átsétáltak, míg Ana Joaquina kettesben maradt az orvossal.

 -Dr. Munoz.- kezdte.- Szeretném, ha DNS- vizsgálatot is végezne. Jól megfizetem érte.

-Még valami. Ők nem tudhatnak róla. A leleteket saját kezűleg szeretném átvenni. Értette?

Luciana nem tudta hova menjen. Vissza a nővérszállóra, vagy vegyen ki egy szobát valamelyik panzióban? Túl sok pénze nem volt, csak annyi amennyit félre tud tenni, amíg új állást nem talál. A kórházba sem mehet vissza, mert ott összefuthat Juannal akaratán kívül is. Abban viszont biztos volt, hogy el kell hagynia a várost. Az egész élete a menekülésről és a nyomorúságról szól. Vajon mi lett volna, ha azon az éjszakán nem hagyja a kapuban a kislányát. Vagy ha Juan de la Cruz tudott volna a várandósságáról. Vajon feleségül vette volna? Lehetetlen dolgok jártak a fejében miközben beköltözött ideiglenes lakásába.

Egy valakit értesítenie kell a honlétéről, főleg arról, hogy ott hagy mindent. Andrést. Miután lepakolt azonnal a kórházba ment, hogy beszélhessen vele. A férfi furcsállóan fogadta a nő döntését.

-Igen, az. Nem akarok tovább itt maradni.

-Velünk mi lesz Luciana?- fogta meg a kezét Andrés.- Velünk, akik szeretnek téged. Minket is el akarsz hagyni?

-Te ezt nem értheted. Én csak bajt hozhatok rátok.- Luciana lesütötte a szemét.

-Sosem tudnál ártani nekem.- Andrés megérintette Luciana állát és az övével egy magasságba emelte.- Érted bármire képes lennék, szeretlek Luciana.

Andrés lágy csókot lehelt a nő ajkára, majd egyre erősebben csókolta. Luciana lebénulva tűrte a férfi érintését, majd megszakította a pillanatot.

-Kérlek Andrés, tudod, hogy közöttünk nem lehet semmi, mert nem érzek irántad puszta barátságon kívül mást.

-De a remény még ott él bennem, hogy egyszer majd az enyém leszel.

-Mennem kell.- Luciana elengedte a férfi kezét.

-Legalább a címed add meg, ahol most szálltál meg, hogy el tudjalak érni, ha muszáj.

-Persze.- Luciana elővett egy papírt és egy tollat, hogy leírj.- Tessék. Ez az ideiglenes lakhelyem.- nyújtotta át a papírt.- Én most megyek. Szia.- köszönt el, majd elment.

Luciana távozására rá két perccel megjelent Juan Andrés szobájában, aki még mindig ledermedve támasztotta az asztal, kezében a cetlivel.

-Szerbusz barátom, mi újság?- fogott kezet Juan a férfivel.

-Itt járt?- ugrott fel Juan.- Mikor ment el, talán még utolérhetem.- a férfi az ajtóhoz ment és kinézett. Először jobbra, majd balra, aztán visszafordult.- Mit mondott? Hol van most?

-El fog menni, nem akar maradni. Nagyon furcsa volt. Nem értem mi történhetett vele. Mintha valamit titkolna.- vetette fel Andrés.

-Igen, igazad lehet. Nekem is így jött le.- bólogatott összehúzott szemöldökkel Juan de la Cruz, mint amikor az ember elgondolkozik.

-A címét azért elkértem.- mutatta a papírost Andrés barátjának.

-Ezt jól tetted. Azonnal felkeresem.

-Talán rád hallgat. Én nem tudtam meggyőzni.- sóhajtott a férfi.

-Reméljük barátom, majd értesítelek a fejleményekről. Szia!- Juan gyorsan elviharzott.

Ofélia a hallban várt Ana Joaquinára. Chepa hozott neki egy csésze teát. Miközben töltötte ki fél szemmel az asszonyt leste, hogy mit tapogatózik Juan de la Cruz képei körül.

-Mondd csak Chepa, Juan miért van beöltözve papnak? Csak nem farsangon volt?- emelte le a képet Ofélia.

-A fiatalúr nincs beöltözve.- vette el tőle a képet és visszatette a helyére.- Ő Isten szolgájának készült mindig is.

-Volt egy lány, aki belépett az életébe és az egy éjszaka…

-Elég legyen Chepa!- toppant be Ana Joaquina, aki megakadályozta, hogy a pletykás cseléd még többet eláruljon a fia múltjáról.- Inkább menj a dolgodra, csak rontod itt a levegőt.

Chepa lehajtotta a fejét és elment.

Ofélia fejében a cseléd imént be nem fejezett mondta járt. Egyből vette a lapot, hogy egy nő miatt hagyta ott a papi hivatását, aki nagy bizonyossággal még most is hatással van rá, hiszen akkor Ana Joaquina nem csitította volna el.

-Mi járatban erre Ofélia?- kérdezte Ana.

-Van egy jó hírem.- vigyorgott, mint a tejbetök.- Luciana elment örökre.

-Ezt nem mondod komolyan.- Ana Joaquina eddig mérges képe fellazult és boldogság ült ki rá.- Ismét sikerült eltüntetni a fiam életéből.- nevetett.

-Ismét.- mondta a nagysága után Ofélia, aki előtt megvilágosodott minden. Luciana volt az a nő, aki annak ideje előtt letérítette Juant, és Ana Joaquina ezért gyűlöli. Ez az ő dolgát is megkönnyíti. Most már az ő kezében is megnyíltak a lapok, és van mit felhasználnia Juan de la Cruz ellen. A bosszú édes jelmondattal megkezdheti a megtorlást, amiért csak úgy kidobta őt.

Juan de la Cruz közel járt ahhoz az épülethez ahova eredetileg is tartott. Csakis az a tudat járt a fejében, hogy ha az Isten is úgy akarja, akkor láthatja őt. Lassan és izgatottan vette a panzió lépcsőit, ahol Luciana megszállt. Alig várta, hogy ismét láthassa szerelmét. Ahogy egyre közeledett a szíve egyre hevesebben vert. Megállt az a folyosón, ahonnan két út vezetett, majd az egyiken elindult. Megállt az ajtó előtt. Annyira hajtotta a vágy, hogy láthassa, ha még csak egy pillanatra is, de látni akarja. Bekopogott az ajtón, majd elfordult.

A kilincs lassan lenyomódott és az ajtóban Luciana jelent meg és meglátta a neki hátal álló férfit, aki szép lassan felé fordult drága mosolyával.  A nő szíve ekkor egy hatalmasat dobbant. Levegőt nem kapott, kezei remegtek az idegességtől, érezte, hogy elönti a forróság. Egyszerre játszódott le benne a boldogság és a kín érzése. Ő volt az. Ő, akiért mindent megadna, már oly régóta. Ott állt előtte és édesen mosolygott rá.

Juan hirtelen azt is elfelejtette miért is jött ide, annyira le volt nyűgözve. Ismét találkozhatott az ő Lucianajával.

A nő le sem tudta venni róla a szemét. Csakis őt tudta nézni. A gyönyörű szép szemeit, a kedves mosolyát, arcának rezdületlen izmait, a gyönyörűen hátrafésült haját. A legszívesebben a karjaiba vetette volna magát, hogy szorosan magához ölelhesse, és érezhesse finom illatát.

Csak úgy lüktetett a vér az ereikben. Ez a pillanat mélységesen meghatározza titkos érzelmeiket.

-Szia.- viszonozta Luciana.- Hogy találtál rám?

-Az nem lényeges. Látni szerettelek volna és ha szükséges a föld alól is előkerítelek.

Lucianat ez a mondata mosolygásra késztette és nem tudott haragudni a férfira, főleg úgy, hogy ő is boldog volt, hogy itt van.

-Bejössz?- tárta ki az ajtót Luciana, amin át Juan de la Cruz szó nélkül besétált.

-Hm.- szippantott egyet.- Milyen pompás illatok. Csak nem?

-De igen Juan, az. Megkínálhatlak belőle?

-Amióta elköltöztem otthonról nem ettem mandulás csirkét. Szívesen elfogadnám a meghívást.

Luciana kiszedett egy tányérral és kedvesen nézte, amint a szeretett férfi ízletesen falatozik. Miután befejezte a vacsorát Juan de la Cruz, elővett egy tasakot, amit magával hozott.

-Én is hoztam valamit.- elővett belőle egy doboz jégkrémet és egy palack bort.- Jöhetnek?

-Hogyne.- Luciana előszedett két poharat és két kiskanalat.- Ne haragudj, de nincs fagylaltkelyhem.

-Az a legkevesebb probléma. Gyere ülj mellém.- Juan lehúzta magához a földre Lucianat, majd kitöltötte a bort.- A boldogságra.

-A boldogságra!- ismételte a nő Juan után.

A férfi kiemelt egy falatot a fagylaltból és Luciana szájába adta.

-Isteni.- mondta miközben hümmögött egyet.- Hogyhogy emlékszel még arra, hogy mi a kedvencem?

-Minden egyes veled töltött percre emlékszem. Élénken élnek bennem az emlékképek. A közös játékok, az ebédek, a matekórák.- itt Juan kuncogott egyet.

-Imádtam veled lenni.- nevetett a nő.- Mindig annyi erőt adtál nekem, reményt, kitartást.

-Akkor miért Luciana? Miért mentél el?- tért komoly vizekre Juan de la Cruz.- Miért hagytál el? Azt mondtad szeretsz.

-Ezt kellett tennem Juan. Te elmentél papnak én meg egyedül maradtam. Nem akartam tönkre tenni az álmaidat a szerelmemmel. Nem is értem volna vele semmit sem, hiszen te nem így éreztél irántam.- Luciana legurította a pohár bort és töltött magának mégegyet.

-És, ha megkértelek volna, akkor maradtál volna?

-Igen. Érted bármire képes voltam, annyira szerettelek.- Luciana szívéből mély sebek szakadtak fel.

-És most mit érzel Luciana?- Juan közelebb húzódott a nőhöz és megfogta a kezét.- Képes lennél úgy szeretni, mint annak idején? Itt maradnál velem?

Luciana nem tudta mit feleljen ezekre a kérdésekre, annyira váratlanul jöttek. Hogy kérdezhet olyat, hogy tudná- e úgy szeretni. Még szép, hogy tudná. Sőt, most is szereti, imádja.

-Ezt most miért kérded?- Luciana remegő hangon kérdezett vissza.- Miért kéne téged szeretnem?

-Luciana, én sosem tudtalak elfeledni. Minden nőben téged kerestelek, de nem találtalak. És, amikor ismét találkoztunk leírhatatlan érzések törtek fel belőlem. Örültem neked. El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog voltam.- lelkendezett Juan és most ő töltött magának újra a borból.

-Nem Luciana. Addig az éjszakáig nem éreztem irántad semmit puszta vágyon kívül. De miután elmentél hiányoztál.

-Nem értelek Juan de la Cruz, úgy összezavarsz. Akkor miért kérded, hogy szeretnélek- e, ha te nem szeretsz.

-Ne a múlton járjon az eszed, hanem a jelenen. Azon, hogy most mit érzünk egymás iránt.

Juan de la Cruz megsimította Luciana arcát, miközben minden porcikájával az asszonyt kívánta. Pillantásával végigmérte, kezével pedig a nyakát érintette, hogy magához húzhassa.

Luciana tűrte a férfi érintését, hiszen már oly régóta vágyott rá. Szerette volna megcsókolni, és engedte, hogy a vágy rabul ejtse.

A férfi magához ölelte a nőt és a nyakába csókolt. Luciana testében tombolt a tűz Juan érzéki harapása miatt. Behunyta a szemét, hogy élvezetesebb legyen minden egyes pillanat. Átkarolta Juan de la Cruzt és a hajába túrt. Jobban kívánták egymást, mint az első alkalomkor.

-Kívánlak édesem.- a férfi egy hatalmas puszit nyomott Luciana arcára és az ajkai felé vette az irányt.- Luciana…-suttogta és leterítette a földre.- Gyönyörű vagy.- nézett mélyen a nő szemébe.

-Ezt nem szabad Juan de la Cruz.- utasította vissza.

-Nem Luciana, nem akarlak elengedni. Te az enyém vagy. Szeretlek.- vallotta be őszintén Juan és a nő reakcióját várta.

-Oh Juan, én is szeretlek.- Luciana szemeibe könnyek szöktek és hagyta, hogy a férfi megcsókolja.

Juan lehámozta Lucianaról a ruhát és átadták magukat a bennük élő elfojtott szenvedélynek. Minden egyes csók és érintés, amit egymásnak adtak többet jelentett, mint bármelyik szó. Erősen ölelkeztek és hagyták, hogy a másik elrepítse az öröm mezejére. A testük kinedvesedett és a verejtékcseppjeik is eggyé olvadtak, miközben egymásnak adták magukat. Már nem csak lelkileg, hanem testileg is egyek lettek.