Ha a szívek egymásra találnak, és tiszta szerelmet éreznek egymás iránt akkor még az Isten sem állhat közéjük. Minden csoda, minden egyes tett eredménye. Olyan tettek, amelyekről tehetünk és olyanok, amelyek véletlenek következtében következnek be. Mindezt viszont az érzések zöme árasztja ránk, amelyek ellepik a lelkünket, testünket és nem tehetünk az ellen, hogy megállítsuk, mert azzal még nagyobb kárt okozunk magunknak. Hiszen a szeretet visszafojtása az egyik legnagyobb súly, ami megterhel minket, a mindennapjainkat. Kimutatni oly egyszerű, de elrejteni már kevésbé. Megtagadni és hamisnak vélni viszont a legkeményebb feladat.

Luciana ezek a gondolatok sorai között ébredt fel a Juannal töltött este után. Kimondhatatlanul boldog volt, mert újra szabadon szerethetett határok és gátlások nélkül. Ez az éjszaka volt élete egyik legszebb történése, hiszen élete szerelme karjaiban tudhatta magát és felemelő érzések közepette adhatta oda neki a testét és a legfontosabbat, a szívét. Elterült az ágyon kinyújtózkodva és lassan kinyitotta a szemeit, hogy megcsodálhassa kedvese gyönyörűen nyugvó arcát, amelyet még a reggeli nap sütése sem tudta megváltoztatni.

-Juan de la Cruz.- nyújtotta karját Luciana mosollyal az arcán, de csak egy párnát tudott megérinteni.- Juan.- pattant ki a nő szeme, amikor látta a férfi hűlt helyét.

Tekintetében az ijedség és a harag köztese jelent meg. Nincs itt. Akkor hol van? Gyorsan magára kapta köntösét és a konyhába sietett, ahol az borozgatás és fagyizgatás maradványain kívül mást nem talált. A fürdőbe is benézett, de ott sem volt senki. Juan ruhái is eltűntek.

-Elment.- Luciana arcán lekonyult a mosoly.- Megint megtette.

Juan szörnyen érezte magát, amiért megint a nő gyengeségét használta ki. Szereti, de ezt akkor sem vélte helyesnek. Luciana…Luciana nem ezt érdemli. Megint csak a szenvedély rabja lett. Nem tehetett róla, hiszen egyetlen férfi sem tudott volna ellenállni az asszony bájainak. Egy gerinctelen alaknak nevezte magát, amiért csak úgy szó nélkül ott hagyta. Megfordult a fejében, hogy vajon most mit gondolhat róla. Biztosan, hogy megint csak játszott vele. De ez nem igaz. Ahhoz viszont gyáva, hogy szerelmet valljon a nőnek. Nem, azt soha. El kell felejtenie. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a közelébe ment.

Egy templom előtt hajtott el, ami igencsak megdobbantotta a szívét. Emlékszik, amikor még papnak készült.  Mennyire más idők jártak akkoriban.

Ana Joaquina izgatottan várta Pedro Trujillot, hogy megérkezzen a vérvizsgálat eredményeivel. A férfi nemsokára meg is érkezett és vigyorogva nyújtotta át a borítékot az izgatott asszonynak, aki idegességében nem kímélve a papírt tépte azt. Pillanatokon belül fel is tárta a rejtelmes borítékot, amely lehet, hogy számukra egy igen fontos dolgot tartalmazhat.

A nagysága lassan olvasni kezdte és arcára egyszerre ült ki a ravaszság és a félelem.

-Trujillo.- emelte fel a fejét Ana.- Luciana a kezemben van.

-Mit akar, mit tegyek?- csillant fel a férfi szeme.

-Most nagyon figyelj ide, mert elérkezett a te időd.- hajolt közelebb, hogy elmondja Trujillonak a tervét, majd szabadjára engedte az alakot.- Tönkre teszlek te átkozott.- szidta magában tovább Lucianat Ana Joaquina, majd a leletet jól elzárta a fiókjába.

Ofélia megelégelve Juan indokolatlannak tűnő viselkedését vele szemben, és a tényt, hogy egyáltalán nem olyan szent ember, mint amilyennek vallja magát, egy igen fontos lépésre szánta el magát. Ezáltal megkezdheti hadjáratát Juan de la Cruz Velarde ellen, nem félve tőle, sem az anyjától, akiben biztos ellenséget lát, hiszen egyetlen fia ellen cselekszik. De a bosszú nem ismer határokat.

Egy épület előtt parkolt le, majd szó nélkül besétált a „Hola” című pletykalap szerkesztőségéhez. Megállt a főszerkesztő mellett és rámosolygott.

-Már vártam kedves Ofélia.- állt fel és üdvözölte a nőt.

-Amint ígértem Bajaras, itt vagyok, hogy megünnepeljük a lapja sikerét. Ezzel a cikkel, amit ma sikeresen megjelentetett nagy lavinát indított el Velarde újsága és magánélete ellen.- vigyorgott Ofélia.

-De ez a maga segítsége nélkül sosem sikerült volna.- bókolt a férfi.

-Na látja, ez így igaz. Kíváncsi vagyok mit lép majd az a félnótás. Még nem tudja, hogy ki vagyok.

Juan de la Cruz miután lezuhanyzott hozzálátott az otthoni teendőkhöz. Nem volt kedve bemenni a vállalathoz, nem volt hozzá elég ereje. Lelkileg igen strapált volt. Valami fizikai aktivitásra vágyott, ezért kiment Nicolashoz, hogy segítsen neki a kertészkedésben.

-Mi ez a nagy mozgásigény uram?- kérdezett rá a kertész miközben leste, ahogyan Juan kapálja a kiskertet.

-Kikapcsolódom egy kicsit.- pihent meg a férfi és a kapára támaszkodott.- Nincs is jobb a szellemi kimerültség ellen egy kis fizikai munkánál. Az aktív pihenés. Ráadásul, most belsőleg sem vagyok a toppon.

-Azt látom.- mosolyodott el Nicolas.- Én sem lennék, ha ilyen cikkek jelenének meg rólam az újságban.

-Milyen cikkről beszél?- Juan összehúzta a szemöldökét.

-Erről.- Nicolas előhúzta a farzsebéből az újságot és átnyújtotta a férfinak.

Juan gondosan olvasni kezdte és idegesség kapta el.

„Juan de la Cruz Velarde-t letérítették

A „Manana” című neves hetilap kiadójának tulajdonosáról és főszerkesztőjéről Juan de la Cruz Velarderől, aki nem mellesleg megnyerte az idei legjobb újságnak járó díjat, furcsa dolgok derültek ki és láttak napvilágot…- Juan morogva olvasta tovább-… Még fiatalkorában Isten szolgájának készülő férfi a vágyak rabjává vált, és a bevonulása előtti éjszakát egy nő társaságában töltötte. Ezt nem vet túl jó fényt Juan eddigi karrierjére, hiszen egy ilyen cselekedet bizarr helyzetbe hozza az embert. Valószínűleg ez a pillanat volt az oka annak, hogy nem lett pap. A nők nagy kedvence nem is veti véka alá döntésképtelenségét és sármát, hiszen a díjkiosztón is egy eddig ismeretlen hölgy társaságában jelent meg, aki mellesleg nem volt túl közömbös a számára. Egy ismerősük nyilatkozata által azt is megtudtuk, hogy az a nő volt az húsz évvel ezelőtti csábító. Vajon most milyen kapcsolat kötheti össze őket?.....”

-Az áldóját!- gyűrte össze az újságot Juan.- Ki tehette ezt?

-Érdekes cikk igaz?- vigyorgott Nicolas.

-Most be kell mennem.- hajította el a kapát a férfi és elviharzott.

Befele sétálva végig azon gondolkodott, hogy ki árulhatta el. Az édesanyja biztosan nem, hiszen miért ártana neki. Egyetlen személy van rajta kívül, aki még beszélhetett.

-Luciana.- amint kimondta az eszébe jutó nevet az ajtó felé nézett, ahol az emlegetett személy lépett be.

-Szia.- köszöntötte a nő.

-Szia.

-Beszélnem kell veled.

-Nekem is. Nagyon sok mindent meg kéne beszélnünk. Menjünk az irodába.- Juan elindult, Luciana pedig utána.

-Juan, ami tegnap este történt köztünk…- kezdte Luciana.

-Az egy nagy tévedés volt.- vágta rá haragosan a férfi.- Sikerült megint elcsábítanod.

-Na de Juan.- Luciananak rosszul estek a férfi szavai.- Miért mondod ezt?

-Talán nem igaz?- cinikuskodott a férfi és levágat az asztalra az újságot.- Kihasználtál úgy, mint az első alkalomkor. Nem kell tagadnod. Már azon sem lepődnék meg, ha holnap mindez világsajtót látna „Juan de la Cruz Velarde és az egykori szerető” címen.- mutogatott a férfi.

-Elmondanád, hogy most mi a bajod?- Luciana ideges lett.

-Tudod te azt jól, ne add itt az ostobát. Beszámoltál az riválislapnak a múltbéli dolgunkról. Ez nem volt szép tőled. Hátba támadtál.

-Hogy én?- mutatott magára a nő.- Te meg vagy zakkanva. Senkinek sem beszéltem róla.

-Akkor ez itt micsoda?- dobta elé az újságot.

Luciana figyelmesen végig olvasta a cikket és hasonló reakciót váltott ki, mint Juanból, de hangos indulatok nélkül.

-Esküszöm, hogy nem én voltam.

-Nem hiszek neked. Életem tévedése vagy.- vágta oda keményen.

-Kár, hogy ezt nem mondtad hamarabb. Akkor nem is jöttem volna el.- a nő hangja elrekedt.

-Én nem is bánom, mert így a szemedbe mondhatom, hogy többé nem akarlak látni és nyugodtan elfelejthetjük a kettőnk között történteket.

-A viszont soha nem látásra.- Luciana könnyek között vágta Juanra az ajtót és hagyta el a házat, most már véglegesen.

Hogy lehetett ennyire ostoba, hogy ismét a férfinek adta magát. Nagyobb lett a hozzávaló kötődése, mint valaha. Most már biztos benne, hogy sosem fogja elfelejteni, annak ellenére, ahogy bánt vele az elmúlt néhány percben.

A kapun kilépve egy mostanában igencsak szokványos jelenség fogadta.

-Mit keresel itt Trujillo?

-Láttam, hogy idejöttél és megvártam míg végzel.

-Íme. Végeztem.- Luciana elsuhant a férfi mellett, de az visszarántotta.

-Arról volt szó, hogy nem találkozol többet vele.

-Semmi közöd hozzá, hogy kivel, mikor mit csinálok.- kiabált a nő.

-A férjed vagyok Luciana.- érvelt a férfi.

-Az ostobaságom miatt, de nem sokáig, mert beadtam a válópert.

-Az a te bajod, mert miután kimondják mindent kitálalok a drága Juanodnak.- fenyegette meg az asszonyt.

-Tégy csak, amit akarsz.- Luciana kiszabadította magát Pedro szorításából.- Nem érdekel sem ő, sem más.

-Még a lányod sem?- húzogatta a szemöldökét a férfi.

-Honnan tudsz a lányomról?- Luciana arcára kiült a meglepődöttség.

-Még azt is tudom, hogy ki az.

-Nem hiszek neked.- a nő rázta a fejét, de valahogy érezte, hogy Pedro igazat beszél.

-Ha nem, akkor nem. Nem erősködöm tovább. Ha nem érdekel a lányod kiléte, akkor nem árulom el.

-Esküdj meg, hogy igazat mondasz Trujillo!- rángatta meg az öltönyét Luciana.

-Esküszöm.

-Ki az?

-Milyen gyönyörű vagy, amikor ilyen kétségbeesetten könyörögsz.- vigyorgott.

-Válaszolj!

-Ez nem megy ilyen könnyen Luciana. Cserébe kérnék tőled valamit.

-Tudtam, hogy nem adod könnyen.- eresztette el.

-Ismersz, nem?

-Mit kérsz a lányomért cserébe?

-Jöjj vissza hozzám, mint feleségem.

Luciana szaporán vette a levegőt. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy mit cselekedjen. Most a lánya a legfontosabb neki, és érte bármit megtenne. Csak félt, hogy két pad között a földre fog esni. De kockáztatnia kell. Kinyitotta a száját a válaszadásra és remegő hangon szólalt meg.

-Menj a pokolba Trujillo!

Juan szörnyen érezte magát, amiért így beszélt Lucianaval, de nagy haragra gerjedt és nem tudta türtőztetni magát.

-Talán tévedtem és semmi köze hozzá.- gondolkodott el magában.- De más nem tud róla. Más senki.

Megcsörrent a férfi mobilja, amit hosszas csörgés után vett csak fel.

-Tessék, Juan.- szólt bele.

-Szia, Andrés vagyok. Csak azért kereslek, hogy tudsz- e valamit Lucianaról. Jártál nála?

-Igen, találkoztam vele, de győzhetetlen.- hazudott.

-Nagy kár.- keseredett el Andrés.- Valahogy vissza kéne tartani.

-Hidd el, felesleges. Nem érdemes ezért a nőért epekedni.

-Ilyet ne is mondj Juan. Luciana a legjobb ember, akivel valaha is találkoztam.

-Elég régóta ismerem.

-Alig csak pár hónapja barátom. Én viszont már három éve, amikor odakerült hozzám friss ápolói oklevéllel.

-Azt mondod, hogy Luciana még csak három éve kezdete?- Juan letaglózott. Neki azt mondta a nő, hogy már több mint tizenöt éve egészségügyben dolgozik.

-Így van. De ez miért olyan meglepő?

-Csak érdekesnek tartom, de ne is törődj vele. Most mennem kell, majd később visszahívlak. Szia.

Juan de la Cruz letette a telefont és hunyorítva gondolkozni kezdett. Még csak három éve. Akkor miért hazudott neki? Valamit biztosan titkol előle, de vajon mit? Mit tehetett az elmúlt húsz év tizenhét évében, amiről nem beszél? Ezt csak tőle tudhatja meg.

-Nem Juan!- csapta meg a fejét.- Felejtsd el azt a nőt! Semmi közöd hozzá, végleg elment.

A férfi felállt és szomorú képet vágott.

-Végleg.