Juan sosem szerette a reggeleket, mert csak gondot okoztak a számára. Korai kelések, nyomott hangulat és a tükörben sem szívesen nézegette az arcát. Mostanában a munkahelyére sem volt nagy kedve bemenni, hiszen tudta, hogy ott találkozik Trujilloval. Persze mindezt a jó áldást az édesanyja jóvoltából kapta meg. Minek kellett neki odaadnia a részvényei felét? Már az is megfordult a fejében, hogy valami érdek fűzi őket egymáshoz, vagy talán másról van szó. Az utóbbiba bele sem mert gondolni. Hogy Pedro meg az anyja…nem, az képtelenség. Ananak mindig is volt érzéke a férfiakhoz. Még az kéne, hogy egy ilyen alakkal álljon össze. Bár nem szólhat bele az édesanyja életébe, de ezt nem engedheti meg. Azok után, amit Lucianaval tett. Nem! Már megint Luciananal kötött ki. Ez nem lehet igaz. Egy nap sem múlik el úgy, hogy ne gondolna rá?

-Áú!- ordított fel Juan de la Cruz.- A fene ebbe a borotvába is.- dobta el az eszközt, majd letörölte a vérző arcát.

Felkapta magára a zakóját, majd a vállalathoz indult. Még egy falat reggelit sem kapott be, mostanában valahogy nem volt éhes.

-Igen Rosenda, ma este elmegyek hozzád. De aztán lepj meg valamivel.- röhögött Trujillo, miközben Juan irodájában és a férfi székéből telefonálgatott.- Nem édesem …ma viszem a pénzt….hogy Fresco?

Juan lassan érkezett meg. Az eddig egy tizenöt perces utat most egy félóra alatt tette meg. Bárki szólt is hozzá, csak bólogatott meg egy köszönést intézett oda. Teljesen máshol járt az esze. Még arra sem reagált, hogy Luz María szólt neki, hogy Trujillo betelepedett az irodájába. Csak akkor eszmélt fel, amikor meglátta a férfit az asztalánál.

-Maga meg mi a Jóistent keres itt?- dühödt fel.

-Majd visszahívlak. Puszi.- tette le a kagylót.- Nahát Juan de la Cruz, nem illik egy expapnövendéknek így emlegetnie az Urat.

-Takarodjon az irodámból. Attól még, hogy az anyám támogatását élvezi nem jelenti azt, hogy az enyémet is.

-Látja Juan, ezt valahogy sejtettem- tápászkodott fel szép lassan.- Sosem leszünk barátok?

-Barátok?- kacagott fel gúnyosan a férfi.- Magával sosem. És most menjen el.- mutatott az ajtóra.

-Ne feledje Juan de la Cruz, ha nem barát akkor ellenség.- ment el Trujillo Juan mellett.

-Ezt most vegyem fenyegetésnek?- fordult utána a férfi.

-Vegye annak, aminek akarja.- intett egyet Pedro, majd elsietett.

Átkozott! Csapott az asztalra Juan. Mit képzel ez magáról?

Ana Joaquina gonosz mosollyal lépte át a Velarde ház küszöbét.

-Nagyi- jelent meg Cristina a lépcsőn.

-Szerbusz.- nézett fel rá és köszönt neki.

-Apa nincs itthon.- ért le a lány.

-Nem is hozzá jöttem, hanem veled szeretnék beszélni.- tárta ki a karját Ana.- Már meg sem ölelsz?

-Dehogynem.- Cris furcsállotta a nagyanyja kitörését, mert eddig még hozzá sem tudott érni.- És miről szeretnél beszélni velem?

-Hallottam, hogy kibékültetek azzal a fiúval, hogy is hívják…- gondolkodott el.

-Victor Manuel.- fejezte be a mondatát Cris.

-Igen, igen. Na szóval, hallottam azt is, hogy nem akarsz hozzá menni. Igaz ez lányom?

-Így van nagyi.- karolt belé Cristina és leültette az egyik szófára.- Nem merem megkockáztatni a boldogságunkat.

-Ne butáskodj, -intette le az asszony.- a házasság szent kötelék. Semmi sem választhat el egymástól, ha megkötitek az Isten előtt.

-Nem voltál ott amikor….- kezdte a lány az előzőeset sorolását, de Ana megakadályozta.

-De az más szituáció volt. Ez meg egy új. Adok neked egy tanácsot unokám. Menj hozzá és menjetek el innen jó messzire. Költözzetek el egy más vidékre, egy másik országba, másik földrészre vagy bolygóra. De legyetek távol ettől a helytől.- bíztatta a lányt.

-Mert így biztosra mehetsz, hogy senki nem áll közétek.- kacsintott Ana Joaquina.- Segítek nektek.

-Még egy kérdés. Miért akarod, hogy boldog legyek, hiszen eddig ki sem állhattál?

-Én sosem utáltalak, csak nem mutattam ki szeretetem. Én már csak ilyen vagyok. Na mennem kell, mert várnak a templomban. Csak beugrottam útközben.- állt fel és adott egy puszit Crisnek.

-Köszönöm nagyi. Olyan jó vagy.- ölelte át.

- Hmhm.- mosolyodott el Ana, majd elment.

Nicolas a kertben gyomlálta a gazt, miközben a kedvenc nótáját fütyörészte. „Amikor a rózsaszirom lehull a földre felkaplak én ölbe és eltáncolunk az öbölbe….”

-És most a refrén!- pattant fel és a kiskapát a magasba emelte.-„Jöjj galambom fogd meg kezem és szárnyalj velem a végtelenbe…

-Nicolas kérlek ne ilyen hangosan!- jelent meg Ofélia.

-Nem arról volt szó, hogy majd te keresel?

-Nem. Rossz a memóriád kedvesem.- simogatta meg a férfi arcát Ofi.

-Mert te elveszed az eszem.- kapta ölbe Nicolas.

-Aj Nico eressze el, még valaki meglát minket.

-Az nem számít.- csókolta meg, majd a nő kérésére letette.- Szóval?

-Mit szóval?- igazgatta meg a haját Ofélia.

-Minek kerestél fel? Mert gondolom valami szándék vezérelt ide. Vagy tán hiányoztam?

-Én nem ismerem a hiány fogalmát.- nevetett fel.

-Majd este, mert most egy fontos dolog miatt jöttem, ahogy azt sejtetted.- lépett közelebb.- Beszéltél már Lucianaval?

-Hát keríts rá de gyorsan mert fogytán az időnk. Érzem, hogy Juan már beleszeretett. Igaz, hogy most nagy a harag közöttük, de enyhülni fog, ha az exem felveszi a hősszerelmes szerepét.

-Ne aggódj cicám, mindent elintézek. Azonnal felkeresem Lucianat.- dobta el a kesztyűjét.

-Egyáltalán tudod hol keresd?- állította meg.

-Én mindig mindent tudok, főleg arról, aki érdekel.- bazsalygott a nőre.

-Ezt most vegyem úgy, hogy érdeklődsz azután a nőszemély után?- Ofélia szemében a féltékenység jelei jelentek meg.

-Értsd, ahogy akarod.- Nicolas küldött felé egy puszit, majd elsuhant magára hagyva a dühös asszonyt.

Miért van az, hogy sosem alakulnak úgy a dolgok, ahogy akarja az ember? Igyekszik úgy intézni, hogy minden szépen menjen, de valahogy rosszra fordul minden. Az elmúlt hónapok eseményei még inkább a hazugságok hálójába sodorták. Az egyikbe kapaszkodik, majd onnan a másikba. Miért nem tud megbízni senkiben sem? Juannak is elmondhatta volna az igazat és most más lenne minden. Mindenkit becsapott, akit szeret. Ráadásul most Miriamot sem zavarhatja a bajával, hiszen gyermeket vár. Legalább neki sikerült megtalálnia a boldogságot. Andrés közeledése mindig is gondot jelentett neki, mert annak ellenére, hogy kedves és vonzónak találja, sosem tudna rá férfiként tekintetni. Na és Franco. Ő is más tészta. Egyedül kell megoldania a gondjait. Már csak napok kérdése és végleg elhagyja a várost. Messze Trujillotól, Ana Joaquinától és Juantól.  Nem is kellett volna visszajönnie. Ostoba volt. Nagyon ostoba.

Luciana megállt az egyik gyümölcsös bódé előtt és az almákat nézegette.

-Ajánlom magának azokat a szép piros almákat. Nagyon finomak, főleg a sütemények elkészítéséhez javaslom.- kínálgatta az idős kofa.

-És milyen árban vannak?- érdeklődött Luciana.

-Százötven kilója. Mondom sütikhez nagyon jó. Édes zamatú. Amikor az unokáim meglátogatnak mindig almás rétest szeretnének enni. Állandóan kérdem tőlük, hogy nem unják- e már? Erre azt felelik. „Jaj nagyi, hogy is unhatnánk, hiszen a te főztöd a legjobb a világon.” Ilyenkor persze mindig megbazsalyogtatnak és nem tudok ellent mondani. Főleg, ha bablevesről van szó. Azt imádják.- nevetett a néni.- A múltkor meg paprikás krumplit készítettem nekik jó kis uborkasalátával. Vittek is haza belőle….

-….egy kiló almát szeretnék.- jelent meg Nicolas leállítva kérésével a nénit, aki azonnal az almák után kapkodott.- Luciana, szerbusz!

-Szia Nicolas.- üdvözölte kedvesen.

-Rég találkoztunk. Merre jársz?- kérdezte miközben kifizette az almát.- Parancsolj.- nyújtotta át neki a gyümölcsöt.- Viszontlátásra!- intett a kofának és Luciana kíséretében elhagyta a terepet.

-Köszönöm az almákat. Máris kifizetem.- nyúlt a táskájába Luciana.- A néni annyira mondta, hogy esélyem sem volt megszólalni.

-Hagyd csak, nem kell kifizetni. Legyen ilyen üdvözlőcsomag.- mosolygott Nicolas.- Mondanom kell valamit.

-Juanról és Trujilloról lenne szó.

-Te honnan tudsz Pedróról?- lepődött meg Luciana.

-Az nem lényeges. Azért kerestelek fel, hogy figyelmeztesselek, hogy ne menj a közelükbe. Trujillot messziről kerülöd azt tudom, de Juanban se bízz meg.

-Ezt miért mondod? Nem értelek.- a nőben kétségek merültek fel Juant illetően.

-Velarde nem az az ember, mint akinek mutatja magát. Rengeteg piszkos ügye van, amelyeket nem szívesen osztok meg veled. Csak kihasználja a nőket, te is csak egy játékszere voltál. Úgy ahogy Ofélia is.

-Nem hiszek neked.- rángatta meg a fejét Luciana.- Ő nem ilyen már elég régóta ismerem. Még fiatalkorában…

-Annak már vége. Az idő megváltoztatja az embert. –szólt közbe Nicolas.- Én csak segíteni akarok neked. Rajtad múlik, hogy megfogadod- e a tanácsomat.

Luciana oldalra fordította a fejét és elgondolkodott. Lehet, hogy Nicolasnak mégiscsak igaza van, hiszen Juan a múltkor is csak úgy ott hagyta, aztán meg a beszélgetésük is….Fájt neki tudomást szerezni minderről. Visszanézett a férfira, majd egy halk búcsúszót ejtett ki a száján és elsietett. A szeme befátylosodott, szinte már nem is látott semmit sem. Egyszer csak hangos biciklicsengő hangjára lett figyelmes. Egy asszony ült rajta, aki hirtelen kifarolt mellette.

-Nem lát a szemétől?- ordította le.- Nézzen már szét mielőtt átmegy.

-Bocsánat.- törölte ki a szeméből a könnyeit Luciana.

-Gyermekem te vagy az?- pattant le a bringáról a nő.- Megismersz?

Luciana jobban szemügyre vette a nénit, majd boldogan átölelte.

-Chepa! Jaj de örülök, hogy látlak megint.

-Luciana, úgy hiányoztál. Hol jártál szentem? Miért nem írtál?

-Sok minden történ velem Chepa, miután elhagytam a Velarde házat.

-Gondolom. És mesélj csak, hogy van a kislányod vagy kisfiad született? Már biztosan nagy, hiszen már húsz év eltelt azóta.- nevetett fel a cseléd.- Gondolom már Juannak is bemutattad.

-Nem Chepa.- hajtotta le a fejét Luciana.- Senki sem ismeri.- szipogta.

-Hogyhogy nem? Még az apjának sem engedted meg, hogy lássa?- értetlenkedett az asszony.

-Még én sem ismerem.- Lucianaból kitört a zokogás.

-Chepa…Chepa én elhagytam a kislányom miután megszületett.

A szolgáló tágra nyílt szemekkel hallgatta meg Luciana vallomását a történtekről, közben vele együtt sírt. A nő viszont csak addig mesélte el, míg letette a kapuban. A többiről már neki sem beszélt. Nem volt ereje, hogy mindent elmondjon neki.

-Kérlek Chepa erről most ne beszéljünk.- állította le.- Nekem most mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk. Majd még kereslek.- Luciana egy nagy puszit nyomott a cseléd arcára, majd elment.

Chepa visszaült a biciklijére és egyenesen Juan de la Cruz Velarde villájához hajtott, hiszen hivatalos volt Imeldához egy kártyapartira, amit minden hét péntek délutánján megrendeznek.

-Na végre, csoda, hogy ide értél.- üdvözölte Imelda.

-Csak egy kis dugóba keveredtem. És találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel, Lucianaval. Régen együtt dolgoztunk Ana Joaquinanál.

-Jaj, tudom ki az. Itt is dolgozott, de valami oknál fogva elment. Úgy hallottam, hogy Juan úr miatt.- suttogta Imelda.

-Na ezen meg sem lepődnék.- morcosodott el Chepa.

-Chepa, megint itt?- mosolygott miközben egy pohár tejet töltött magának.

-Jó estét úrfi.- köszönt közömbösen.

A cseléd már nem tudta türtőztetni haragját.

-Én szégyellem magamat maga miatt. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen arcátlan lesz és nem érdekli majd mások élete.

-Nem értem miről beszélsz.- torpant meg Juan a nő kitörésén.

-Tudja azt maga jól. Ne adja itt az ostobát. Lucianaról van szó.

-Nem érdekel semmi, ami ahhoz a nőhöz köt.- fordult el a férfi.

-Hát persze! Maga is olyan, mint a többi férfi. Egy éjszaka kedvéért szereti, majd ott hagyja nem számolva a következményekkel.- sétált mögé.

-Milyen következményekről beszélsz Chepa?- fordult vissza Juan de la Cruz.

-Arról a kislányról, akit Luciana megszült, majd elhagyott, mert nem tudta volna felnevelni.

Juan hirtelen letaglózódott az újságtól. A levegő a torkán akadt és nyelni sem tudott.

-Jól hallja. Luciana teherbe esett öntől.

-Évek óta keresi, de nem találja.- sírt az asszony.

-Nem is tudtam erről.- a férfi a hajába markolt és vérvörös lett a feje az idegességtől.- Hol van most Luciana?- kérdezte izgatottan.

-Nem tudom. Csak egy kis időre találkoztam vele, majd elrohant. Miért nem segített neki megkeresni?

-Már említettem, hogy nem tudtam semmiről. Istenem!- ordított fel.- Te tudtál erről mindig?

-Az anyám is? Ez nem lehet igaz. Nekem miért nem árultátok el?

Juan de la Cruz meg sem várta a választ, azonnal autóba pattant és Andrés felé vette az irányt, hátha tud valamit erről. Egész úton csak az előbb hallott információk tömkelege járt a fejében. Luciananak és neki van egy lánya, akiről semmit sem tud. Sőt még ő sem, hiszen elhagyta. Magát okolta mindenért. Ha akkor erősebb lett volna és szembe szállt volna az anyjával, akkor minden más lenne. Együtt alkotnának egy szép nagycsaládot.