Juan de la Cruz csak úgy repesztett a város utcáin autójával. Minél hamarabb Andréshoz szeretett volna érni, abban a tudatban élve, hogy barátja biztosan tud valamit a dologról. Felmerült benn az a változat is, hogy előbb Lucianat keresi fel, de nem mert elé állni. Vagy gyáva volt, vagy gőgős. Mindenesetre a nő kerülését látta megfelelőnek. Egyelőre. Tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb találkoznia kell vele, hogy tisztázzák az ügyet. De annyi gyanús képlet van a dologban, hogy már azt sem tudja kinek mit higgyen el. Először Luciana azt állítja, hogy ápolónő már évek óta. Erre Andrés elárulja, hogy csak három éve. Most meg ez az elhagyott gyerek história.

Az élete új fordulatot vett, mióta Luciana ismét az életébe lépett. Valahogy kiesett az irányítás a kezéből. Beteg lett, az anyja rásózott egy alakot és, ami a legrosszabb. Szerelmes lett.

Lassan megérkezett és kiszállt az autóból, majd bekopogtatott Andréshoz.

Az ajtót egy alsógatyás alak nyitotta ki, akinek felsőtestét egy szürke atléta takarta el.

-Juan de la Cruz, barátom.- szólította meg az ajtóban toporgó ideges férfit Andrés.- Mit keresel itt éjnek évadján?

-Először is kit keresek, másodszor még este nyolc sem múlt el.- tekintett az órájára.- Beljebb engedsz? Valami fontos ügyről kell beszélnünk.- lépett be, meg sem várva Andrés válaszát.

-Gyere csak nyugodtan.- csapta be az ajtót a férfi, majd Juan után ment, aki a bárpultot vette célba és egy pohár wiskhyvel enyhítette baját.- Szolgáld csak ki magad.- intett Andrés.

-Mit tudsz Lucianaról?- Juan nem köntörfalazott.

-Mesélt neked valamikor arról, hogy van egy lánya?

-Ó.- döbbent le a férfi.- Ez most meglepetésként ért.

-Látom nem.- töltött magának még egy pohárral az italból.

-Mégis mi a fene folyik itt Juan? Mostanában olyan furcsán viselkedtek mindketten.

-Fel kell keresnem. Eljössz velem Lucianahoz?

-Én már ittam.- mutatta fel a kiivott üveget Juan.

-Várj csak felkapok magamra valami ruhát.- rohant el Andrés.

Trujillo széles vigyorral ült a kanapén szétterülve és csak egyenesen bámult az előtte álló nőre, akin a nyugodtság egy kis szikrája sem jelent meg.

-Látod Luciana, én tudtam, hogy egyszer visszajössz hozzám.

-De ne feledd milyen áron. Most mondd meg kérlek hol a lányom.

-Azért ne nézz ostobának kedvesem.- állt fel Pedro és Luciana felé közeledett, aki nem tudott hátrálni mert az üvegajtó, ami a kertre nyílt megakadályozta.- Mielőtt elárulnám élvezni akarom a társaságod. Mert tudom, hogy utána úgy is elmennél.

-Nem Pedro. Esküszöm, hogy nem hagylak el, ha elárulod ki a lányom és hol van.- könyörgött a nő.

A férfi egy percre meghatódott Luciana keservén, de nem hagyta magát.

-Tudod drágám, ez nem ilyen egyszerű.- kapta el a karját és magához húzta.- Valamit valamiért alapon vagyunk. Nem igaz?- kacagott halkan.

Lucianat a hányinger kerülgette miközben a férfi leheletét érezte az arcán.

-Milyen kellemes illatod van.- suttogta.- Régen is ezt a parfümöt használtad. Emlékszem rá.

-Eressz el Trujillo!- tépte ki magát a férfi karjaiból.- Ne merj hozzám érni!

-Abban csak az áll, hogy visszajövök hozzád. Addig nem nyúlhatsz hozzám egy ujjal sem, amíg el nem árulod ki a lányom. Értetted?

Juan de la Cruz úgy pattant ki az autóból és rohant fel az emeletre Luciana lakásához, hogy Andrés is csak lihegve tudta utolérni.

-Te aztán bírod a strapát ember.- zihálta a férfi.

-Luciana!- ütögette az ajtót Juan.- Luciana, nyisd ki az ajtót én vagyok az! Luciana!

-Mi lenne, ha nyugodtabban üdvözölnéd. Így biztos nem nyit neked ajtót. Olyan vagy, mint egy vadállat.

-Luciana!!!!- Juan nem is figyelt a barátja intésére.

-Uraim,- jelent meg egy szomszéd.- kérem ne ilyen hangosan verjék az ajtót, mert mi már pihennénk.

-Elnézést asszonyom.- fordult oda Andrés.- Mi egy Luciana nevű hölgyet keresnénk.

Juan erre a mondatra az asszony felé fordult és ijesztőtekintettel meredt rá.

-Mi az, hogy nem lakik itt? Hova ment?- ugrott volna oda, de Andrés idejében megakadályozta.

-Egy nagydarab emberrel hagyta el a házat.- felelte félszegen a nő.

-Hogy nézett ki az az alak?- tette fel a kérdést Juan.

-Egy cseppet telt, hátrafésült ősz hajú és van bajsza is.

-Trujillo.- mondta ki idegesen a férfi nevét Juan, majd megragadta Andrést.- Azonnal fel kell keresnünk és Lucianat el kell hoznunk onnan.

Andrésnak reagálni sem volt ideje, olyan hirtelen érte mindez.

-Tudod hol lakik ez a Trujillo?- vezetett Andrés.

-Akkor hogy a fenében találjuk meg?- állt le az út szélére a férfi.

-Máris megtudjuk.- Juan előkapta a telefonját és az irodát kezdte tárcsázni, ahol Luz Mariától kikérte Pedro adatait.

Andrés rátaposott a gázra miközben barátja ideges arcát figyelte, amin egy verejtékcsepp folyt le, majd az álláról az inge gallérjára pottyant. Lassan visszafordította a fejét, hogy az utat is bámulja ne csak a feledtén furcsán viselkedő Juan mimikáját lesse.

Juan de la Cruz feje tele volt gondolatokkal. Nem tudta elképzelni, hogy Luciananak mi dolga lehet azzal a fickóval. Morgott egyet, majd megköszörülte a torkát és meglazította a nyakkendőjét, ami mindig is zavarta, főleg ilyen áldatlan helyzetekben.

-Most merre?- tekintett rá Andrés az első elágazásnál.

A következő igazításokat is pörgő nyelvvel mondta, mert úgy érezte valamiért sietnie kell. Olyakor kitúrta volna Andrést a volán mögül, mert látszólag lassan vezetett. Pedig a férfi így is meghaladta a maximális sebességet, amit a város azon utcáin megtehet.

Egy félórán belül meg is érkeztek Pedro házához, amely nagy volt, akárcsak egy palota. A kerítés kovácsoltvas volt, amely azt igazolja, hogy ad a külsőségekre. Juan eme gondolatán elnevette magát. Még hogy Pedro adna a külsőre.

-Nézz már magadra, hogy nézel ki, mint egy behemót vadállat. - mondta elfintorodva, mintha Trujillo ott állna előtte.

-Akarod, hogy beverjek neked egyet?- nézett rá mérges tekintettel Andrés, mert úgy hitte neki beszél Juan, aki ingerült állapotban szállt ki az autóból, majd úgy válaszolt.

-Direkt kötekedsz? Nem látod így is mennyire ideges vagyok?- ment a kapu felé miközben a mögötte sétáló Andrésnak beszélt.

-Mostanában egész sokszor előfordul veled.- állt meg és a lábát kezdte figyelni.- Nem tesz jót neked, ugye azt tudod?

-Bánom is.- nyitotta ki a kaput, majd megfordult.- Bejössz te is?

-Nem szeretném kihagyni, ahogy kinyírod azt az állatot.- nevette el magát és a barátját követte, akit gyors és hatalmas lépései miatt csak zihálva ért utol.

Juan de la Cruz éppen a csengő felé nyúlt, amikor a bejárati ajtó kinyílt, és megjelent mögötte Luciana.

Mindketten ugyanolyan képpel reagáltak egymás láttán. Luciana a kezét kezdte tördelni, Juan pedig a száját harapgálta, főleg amikor megjelent a nő mögött Trujillo.

-Micsoda meglepetés, Velarde maga itt?- lépett elő Pedro és magához szorította Lucianat, ami sem Juan sem pedig Andrés figyelmét nem hagyta kívűl.

-Nem magához jöttem, hanem Lucianahoz.- válaszolt Juan miközben farkasszemet nézett ellenségével.

Juan Lucianara nézett, akinek a tekintete tele volt félelemmel, aggodalommal és fájdalommal.

-Luciana miért vagy itt?- intézte az asszonynak a kérdést, aki válaszolni szeretett volna, de Pedro erős kézszorítása nem engedte.

-Itt lakik.- felelte öntelten a férfi.- Visszatért hozzám. Igaz szívecském?

-Így van Juan. Ismét Pedroval vagyok. És kérlek most menj el innen. Nem akarom, hogy többé zaklass engem.- Luciana úgy durmolta a szavakat, mintha egy robot beszélne belőle. Sem érzelem, sem hanglejtés nem volt rajta. Ez felettébb gyanús volt Juan számára, ezért nem is akarta firtatni tovább az ügyet. Egy sima mégis minden gondolatát eláruló pillantást vetett a nőre, majd lassan elfordulva elment.

Lassan haladt kifele, és igyekezett nem visszafordulni. Ebben nagy segítségére volt Andrés is, aki mint mindig most is mögötte loholt, és eltakarta Luciana alakját. A kaput olyan hangerővel vágta be, hogy a szomszéd vérebei hangos csaholásba kezdtek. A férfi a volánhoz ült és magára csapta az ajtót. De nem tartott sokáig ez az állapot, mert Andrés kinyitotta az ajtót és a kormányon fekvő férfire nézett.

-Bocsi, de én vezetek.- szólt rá, mire Juan felkapta a fejét.

-Persze.- nagy nehezen áttoloncolta magát az anyósülésre és várta, hogy induljanak.

Andrés beszállt az autóba, de a motort még nem indította be. Valami nagyon fontos dologról kell beszélnie a barátjáról, mely már nem várhat tovább.

-Juan, kérdezhetek valamit?- fordult felé.

-Inkább vezess.- a férfi az ablakon bámult ki és a kézfejét rágcsálta.

-Szerelmes vagy Lucianaba?- tért a tárgyra Andrés, mert tudta, hogy köntörfalazással semmire sem jut.

-Hogy én?- Juan azonnal felpattant és meredt szemekkel figyelt barátjára.- Dehogy is.- legyintett miközben csücsöri szájat vágott be és motyogott valamit.

-Látok, amit látok. Nem tudod letagadni. Mindig érdeklődsz felőle, keresed, kutatod, látom rajtad, hogy félted.- Andrés a ház fele nézett.- Ezért mondtad, hogy felejtsem el. Nem pedig azért, mert Trujillo is közbe jött. Igaz ez?- fordult vissza.

Juan érzelmes szemekkel figyelt fel barátjára. Neki mégsem hazudhat. Főleg, hogy már ennyire feltűnő.

-Nem tudom erre mit feleljek.- simított a hajába.

-Az igazat barátom, csakis az igazat.- paskolta meg a vállát a férfinak.

-Igen, így igaz. Szeretem Lucianat.- Juan lehajtotta a fejét és a kesztyűtartót kezdte babrálni.- Már régóta szeretem, de ezt még neki sem mondtam.

-De miért? Hiszen látszik rajta, hogy ugyanígy érez irántad.- csóválta a fejét Andrés.- Ezért is mondtam le róla a napokban.

-Lemondtál róla?- hökkent meg Juan. –Miattunk?

-Látom, hogy szeretitek egymást, csak nem értem, hogy mi folyik itt.

-Na ez jó kérdés, mert én sem tudom. A mi helyzetünk nagyon külön, nagyon.

-De itt vagyok nektek én, és segíteni is fogok.- kacsintott a férfi.- Mindent a szerelemért.- ezzel a jelmondattal mosolyogva beindította a motort és gázt adva az autójának neki iramodtak a főváros utcáinak.

Tamara egész éjjel nem tudott aludni. Csak is Cristina várandóssága járt a fejében. Ezzel végérvényesen magához láncolta Victor Manuelt. Ráadásul ismét hozzá készül menni. A nő fel-alá sétált a szobában és cigaretta csikkekkel halmozta el a hamutartóját, mellé pedig üvegeket sorakoztatott fel, amelyből hiányoztak az italok.

Leült a kanapéra és a távolba nézve mély gondolkodásba kezdett. Egy hangos kacajjal jelezte, hogy máris támadt egy fantasztikus ötlete, amellyel végérvényesen lapátra teszi Cristina Velardet.

Juan de la Cruz kora reggel felpattant az ágyból, mert várta a nappalt, hiszen ő sem tudott aludni. Gyorsan lezuhanyzott és magár kapta az ingjét majd az öltönyét. Egy falatot sem evett, így üresen korgó gyomorral szállt be az autójába, hogy meglátogassa édesanyját és kérdőre vonja a múltbéli eset miatt. Az út alatt végig az esti képkockák forogtak az agyában, s alig tudott koncentrálni az útra. Szerencséjére Ana Joaquina háza nem volt túl messze az övétől így egész hamar oda is ért.

Ana az ajtón jött ki, amikor szembe találta magát a fiával.

-Juan de la Cruz, kisfiam. De korán meglátogattál ma.- üdvözölte jó kedélyűen.

-Neked és nekem beszélnünk kell most azonnal.- mutogatott Juan.

-Luciana.- felelte, majd karon ragadta az anyját és bementek a házba.