A szoba sötét volt, ahova Juan de la Cruz az édesanyját húzta be. A férfi odament az ablakhoz és kihúzta a sötétítőket, amely után a nap fénye lepte el a szoba minden zugát. Így már tisztábban lehetett látni mindekét fél arckifejezését, ami sok mindenről árulkodott. Juan ábrázata haragos volt és kételkedésekkel teljes. A szeméből kérdések áradatát lehetett kiolvasni, orrszárnyi légzést alkalmazott, mert másképp nem kapott levegőt. A szája is lefele görbült, amely szánalmas és ideges volt. Ana Joaquina ismerte fia minden egyes izomrángását, és tudta, hogy nem véletlenül vág ilyen képet. Sejtette, hogy Luciana áll mindenek a hátterében. Ez nagyon zavarta, de igyekezett eltitkolni mindent. Ugyanolyan fanyar ábrázattal állt előtte, mint ahogyan azt Juan teszi.

A csend, ami a helyiségben volt, már egyenesen zavarta őket. De nem tudták melyikkőjük szólaljon meg előbb.

Juan de la Cruz egyet előre lépett, elfordította a fejét miközben csípőre vágta az egyik kezét, a másikkal pedig az arcát érintette. Lassan visszanézett, de előbb a feje fordult oda, mint a tekintete. Behunyta a szemeit, hogy lenyugtassa fékezhetetlen indulatait, mégis csak az anyja áll előtte.

Ana Joaquina felemelte a fejét és nem tűrve tovább a csendet, megtörte.

-Miről akarsz velem beszélni, arról a nőről?- vetette oda ridegen.

-Anyám, miért?- nézett rá, de szemei szikrákat hánytak.

-Mit miért?- Ana a kezeit csapkodta a levegőben.- Beszélj már világosabban fiam, mert félszavakból sosem foglak megérteni.- hazudta, hiszen gondolta mi lesz a téma. „Biztosan az a nő mindent elárult neki.”

-Miért titkoltad előlem, hogy Luciananak született egy lánya?

-Az ne érdekeljen téged! Semmi közöd ahhoz a fattyúhoz.- kiabálta le a férfit.

-Vigyázz a szádra, hogy beszélsz a lányomról!- mutogatott.

-Az anyád vagyok, nem merj így beszélni velem!- vágta pofon Ana a fiát.- Minek is mondtam volna meg neked, hiszen az a gyerek nem a te véred.

-Tudom, hogy az enyém.- simította végig az arcát, ott ahol az ütés érte. – És ezt a tudatot senki sem tudja megváltoztatni.

-Akkor meg mindek vonsz kérdőre?- tette keresztbe a kezeit asz asszonyság.

-Igazából arra lennék kíváncsi, hogy lehettél olyan kegyetlen, hogy állapotosan az utcára dobd?

-Miért is ne? Szerinted, hogy néztek volna ránk az emberek, ha meg tudták volna, hogy a fiamtól, aki mellesleg papnak készült, gyermeket vár az egyik cseléd?- rángatta idegesen a fejét Ana Joaquina.

-Téged csak ez érdekelt mi?- bosszankodott a férfi.- A családi név és a rang.- mondta fennkölten.- Persze, az nem érdekel, hogy mi történhetett utána.

-Nem is.- fordult el az asszony.- Az az ő baja.

-Kegyetlen vagy!- mondta neki keményen, majd elrohant.

-Juan de la Cruz! Azonnal kérj bocsánatot az édesanyádtól!- kiáltotta utána, de a férfi nem fordult vissza.

„Az az átkozott Luciana még megkeserüli, hogy újra az utamba állt. Esküszöm, hogy a pokolban fogja végezni, s a lángok darabokra marcangolják. Én pedig jó szolgálatot teszek ezzel az Úrnál, hiszen egy gonosz lélekkel kevesebb lesz a földön.”- mosolyodott el, miközben a feszületet bámulta csodálattal.

Az őszi elmúlás hangulata mindenki életére rányomta a bélyegét. Már rég nem olyan volt, mint annak idején. Egyre több titokra derült fény, baljós gondolatok születtek a fejekben, a történések sorra követték egymást, szerelmek születtek s hatnak meg.  Mindez jellemezte ezt az időszakot, aminek a végét senki sem ismerte.

Luciana már lassan két hónapja, hogy Trujilloval élt. A házat nem hagyhatta el, Miriammal is telefonon tudott csak konzultálni. Pedro óvta az asszonyt minden külvilági dologtól, ezért csak hosszas könyörgésre egyezett bele abba is, hogy a barátnőjével beszélgessen. Miriam  minden egyes társalgásukkor beszámolt Luciananak a történésekről. De legfőképpen Juan de la Cruzról mesélt, aki a padló alatt volt ez időszak alatt.

-Nekem most mennem kell Luciana. Még be kell csomagolnom, mert Cristobállal elutazunk. Úgy nem szeretnélek itt hagyni drága barátnőm.- mondta Miriam.

-Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Érezzétek jól magatokat és vigyázz a picire.- nyugtatta le a nőt Luciana kedves hanggal.

-Köszönöm. Te is vigyázz magadra. Majd még hívlak. Puszi.- tette le a kagylót Miriam.

Luciana felment az emeltre a szobájába és élvezte, hogy a férje nincs itthon, hanem egy rendezvényen vesz részt. Régen is szerette az ilyen éjszakákat, hiszen pirkadat előtt sosem jött haza.

A szobájában csak egy kis fény világított, ami az éjjeliszekrényén álló lámpáról jött. Levetette selyemköntösét és az ágy végébe hajította. Még mielőtt alvásra szánta volna el magát bement a fürdőbe, hogy megmossa az arcát, mert szédülés fogta el. Egy darabig nézte magát a tükörben, hogy megvárja míg a sápadtság eltűnik az arcáról.

-Sosem volt elég erős az immunrendszerem.- panaszkodott magának, majd mikor már jobban érezte magát visszament az ágyhoz, és lefeküdt aludni. A lámpához nyúlt, hogy lekapcsolja azt, ekkor viszont egy hangos zenére lett figyelmes. Szemöldökét összeráncolta és felkelt az ágyból, hogy lemenjen a nappaliba. „Pedro már itthon is lenne? Legalább ne kapcsolná be a zenét.”

Visszavette a köntösét és az ajtóhoz ment, de amikor a kilincshez nyúlt megtorpant. Az erkély felé pillantott, mert egy férfi éneklő hangjára lett figyelmes. Jobban megfigyelve rájött arra is, hogy a zene is kintről jön. Félve kihúzta a függönyt, és kikukucskált egy kis résen. Az ablaka alatt utcai zenészek álltak, középen pedig egy alak dalolt mély hangján, de nagyon szépen.

Kinyitotta az erkélyajtót és kilépett rajta, hogy közelebbről is megcsodálja a szerenádot.

Az éjjeli fény megihletett,

csodáltam a Holdat s csillagokat.

Már nem tudom, hogy történt,

De megkívántam az ajkadat.

Mióta ismerlek érted élek,

Szívembe zárva őrizlek téged.

Egy férfi sem lehet boldogabb,

Csak ha együtt van tevéled.

Úgy hiányzol nekem drága lélek,

Tiszta szerelemmel égek érted.

Minden mit adtál nekem drága

Az volt Isten mennyországa.

Úgy szeretném, ha átölelnél

Édes csókkal kényeztetnél,

Mert a magány ami marcangol,

Megöl engem, szétvagdol.

Ez az érzés az égbe repít,

Minket az élet összesegít.

Minden egyes alkalommal,

Amikor játszok a dalommal,

Szemed képzelem.

Miért hagytál el,

Mikor szükségem lett volna rád.

Miért hazudtál,

Mikor téged ért sok rút vád.

Sokszor úgy érzem becsapnak,

De te megmentesz tiszta lényeddel.

Ez a dal csak hozzád szól,

Az éjjeli szél feléd tol.

Azért hogy egy szóval kimondjam,

Szeretlek minden porcikámmal.

Szeretlek minden mozdulattal.

Szeretem édes szádat nézni,

Aztán lágyan megcsókolni.

Imádlak!

Tudom, hogy végül így lesz majd,

Te és én együtt leszünk még,

Szeress kérlek úgy, mint rég

Add nekem fényed mindörökké.

Légy velem mindig!

Te vagy életem értelme,

Reggeli Napom felkelte.

Jöjj és játssz énvelem,

Ölelj át én kedvesem

Mert szeretlek.

Szólj hozzám bársony hangon,

Add nekem mindazt mit eltitkoltál,

Én megőrzöm sose félj,

Mert a szerelmem hatalmasabb

Nem szeszély.

Engedj bizonyítanom hogy ki vagyok

A szerelem és szenvedély éjszakáján.

Mert ha megteszed ígérem,

Új életet kezdünk, s egymásért élünk.

Luciana szeme megtelt apró könnyekkel, melyeket a dal csalt ki. Még mindig nem látta a férfi arcát, mert a kert lámpái nem tették lehetővé, hiszen az árnyékos oldalon állt be. Pedig már nagyon kíváncsi volt arra, hogy ki vette a bátorságot, hogy idegen házában, más asszonyának szerenádot adjon.

A sötét alak elindult az erkély felé, s a falón kúszó indákba kapaszkodva felfele igyekezett a nőhöz. Hatalmas karimájú kalapja cseppet zavarta, de csak akkor vált meg tőle, amikor már elérte a célt, s úgy látta, hogy itt az ideje felfedje édese előtt kilétét.

- A szerelem nem ismer határokat.- mondta még mindig a falon csüngve, de már fejfedő nélkül Juan de la Cruz.