Luciana a szája elé kapta a kezeit, hogy örömét eltitkolja a férfi elől, de szeme mindent elárult. Juan mosolyogva beugrott az erkélyre, majd intett a zenészeknek, hogy elmehetnek.

Egy kis szellő keletkezett, mely meglobogtatta Luciana hálóruháját és Juan de la Cruz lelaposodott haját, amely a kalap miatt állt úgy.

-Nem tudom, hogy most mit mondjak neked, nem tudom mit érzel, de amit az előbb mondtam el neked az szívem mélyéről jött. Ostoba voltam, mint annak idején.  Nem ismertem fel az igaz szerelmet, de a tőled távol töltött idő megvilágosodásként ért, s rájöttem, hogy nem veszíthetlek el saját hibáim miatt.- vallotta őszintén a férfi fejét leszegezve, hogy Luciana ne lássa megtörtségét.

-Juan de la Cruz.- szólította meg Juant, aki erre felnézett.- Az a kalap nem ártott neked semmit sem.- mondta mosolyogva Luciana arra célozva, hogy a férfi a fejfedő peremét már agyon törte.

-Oh.- nézte meg a férfi, majd visszaemelte a tekintetét Lucianara, aki már nem félméteres távolságból állt, hanem közvetlen előtte.

-Sosem hittem volna, hogy te ilyenre is képes leszel.

-Hát én sem.- nevetett a férfi és eldobta a kalapot, hogy ölbe kaphassa kedvesét, majd csókok áradata között a szobába vigye, annak is a legkényelmesebb helyiségébe, az ágyba.

-Annyi mindent kell még megbeszélnünk.- ölelte továbbra is a nőt.- Tudok mindent.

-Hogy mindent?- eresztette el Juan nyakát, s felült.

A férfi mellé húzódott és megpuszilta Luciana kézfejét, majd arcára nyomott egy csókot.

-Meg fogjuk találni a lányunkat, erre megesküszöm.

-Ne ítélj el kérlek, meg kellett tennem. Mindketten haldoklottunk, csak így menthettem meg.- kezdte a magyarázkodást Luciana.

-Csss!- csitított el Juan de la Cruz.- Minden tettednek meglehetett az indoka. Ne gyötörd magad emiatt.- csókolta meg az asszonyt.

-Drágám megjöttem!- dobbantott be Pedro, akinek a szeme tágra nyíltak a jelenet láttán.- Nem azért a húsz fillérért, de ez az alak mit keres az ágyadban drágám?!

Juan és Luciana kipattantak az ágyból. A nő Juan de la Cruz mögé húzódott, mert ugyan tagadta, hogy félne Trujillotól, de így biztonságban érezte magát.

-Most azonnal magammal viszem Lucianat.- válaszolt Juan.

-Maga csak szeretné Velarde. Ő az én feleségem!- ordította Pedro.

-Már nem sokáig.

-Akkor sem viszi innen sehova! Különben sosem tudja meg….

-….majd mi kiderítjük, hogy ki a lányunk!- szólt közbe Luciana. Juan de la Cruz, most már értette miért tért vissza az asszony ehhez az alakhoz.

-Így van.- helyeselt a férfi.

-Luciana! Ha el mersz hagyni esküszöm, hogy nagyon megbánod. Ne feledkezz meg a mi kis titkunkról.

-Hagyja békén Trujillo! Nem érdekel semmi mocsokság, amit Lucianaról állít.- ragadta meg a nő kezét s magával húzta.- Holnap küldetek poggyászt a dolgaiért, de még ma éjszaka elviszem ebből a mocskos házból!

-Tönkre teszlek Velarde!- állt a férfi elé Pedro.

-Előbb tudom a föld alatt üzlettárs.- felelte cinikusan, majd Lucianaval együtt elhagyta a szobát, majd a házat is.

„Az ördögbe ebbe a fickóba. Velem nem lehet csak így szórakozni. Meg látjuk ki nevet a végén.”

Másnap reggel Trujillo első útja Ana Joaquinához vezetett, hogy beszámoljon az este történtekről.

-Elég nagydarab ahhoz, hogy ezt megakadályozza Trujillo!- bosszankodott Ana.

-Biztosan nem értékelte volna, ha fia arca eldeformálódott volna.- védte magát Pedro.

-Nem is. De most mihez kezdjünk?- tördelte az ujjait a nagysága.

-Nekem lenne egy ötletem.- állt fel ülőhelyéről Trujillo.

-Nem érdekelnek az ostoba ötletei. Eddig sem értünk el velük semmit sem.- intette le.

Ofélia szinte már hazajárt Anahoz, ezért sosem jelentkezett be, sőt még az ajtókopogtatást is mellőzte. A nappali felől éles hangokra lett figyelmes, ezért csak halkan lépkedett befelé. Az ajtóban megtorpant és fülelni kezdett.

-Mi lenne, ha az újságokban megjelentetnénk, hogy Luciananak és a fiának van egy közös gyermeke, akit elhagytak.- vetette fel Pedro Ofélia nagy meglepetésére.

-Hogy te milyen ostoba vagy! A fiam lenne az utolsó, akinek ártani tudnék. Jó hogy nem azzal jössz, hogy áruljuk el nekik, hogy Cristina a lányuk.- gúnyolódott az asszony.

-Akkor mit tegyünk?- kapott be egy szelet süteményt Trujillo.

-Még gondolkodnom kell rajta.

Ofélia ugyanolyan inkognitóban hagyta el a házat, mint ahogy jött,  csak jóval több információval.

Tamara egésznap a Velarde villa előtt parkolt az autójával, mert várta, hogy Cristina végre valahára felbukkanjon. Nem volt nagy szerencséje egészen az esti órákig, amikor a lány végre elhagyta a házat. Beszállt a taxiba és elment. Tamara elnyomta a cigarettát és a gázra taposott, hogy kövesse a lányt. Ahogy sejtette Victor Manuel felé igyekezett.

A fiú háza előtt szállt ki, s majd miután kifizette a számlát el akarta tenni a tárcáját. Tamara ördögi vigyort csalt az arcára és megindult a járgánnyal a lány felé. Cristina egy óvatlan pillanatában nem figyelve kilépett az útra…

Juan de la Cruz a nappaliban üldögélt s Lucianat várta, hogy elmenjenek egyet sétálni az éjszakai fények romantikus láncolatában. A kandalló előtt sétált fel- alá zsebre dugott kézzel, miközben motyogott valamit az orra alatt. Valószínűleg a tegnapi esti dalt idézte fel magában.

-Szerbusz Juan de la Cruz!- toppant be Ofélia.

-Szia. Minek köszönhetem késői látogatásod?- figyelt fel rá.

-Csak beszélni szeretnék veled.

-Az most nem fog menni, mert Lucianaval megyünk el valahova.

-Szóval kibékültetek?- döbbent le Ofélia.

-Igen. – felelte mosolyogva és örömmel teljes hangon a férfi.- És boldogok vagyunk.

-Még boldogabbak lennétek, ha tudnátok ki a lányotok.

-Erről meg honnan tudsz?- képedt el Juan.- Ki mesélte róla?

-Az nem lényeges.- nevetett Ofélia.- Az a fontos, hogy én tudom ki ő, ti meg nem is sejtitek.

-Hazudsz!- kiáltotta a férfi.

Luciana az emeletről figyelte az eseményeket. Bízott benne, hogy a nő igazat mond, s előbb vagy utóbb Juannak is bevallja.

-A lány közelebb van hozzátok, nem is sejtenétek, hogy mennyire.

-Ofélia kérlek, akkor mondd el ki ő!- könyörgött Juan de la Cruz és az asszony felé indult.

-Ácsi, ácsi!- nyújtotta ki a kezét Ofélia, hogy megállítsa a férfit.- Azt hiszed, hogy játszhatsz velem? Előbb eldobsz magadtól, mint egy kutyát, most meg te pitizel nekem. Nem, nem drágám. Én már meguntam ezt a játékot.- Ofélia valamit keresgélni kezdett a táskájában, majd előhúzott egy pisztolyt, amit Juan felé tartott.- Te vagy az első a listámon, akit megkínzok lelkileg, még mielőtt végzek vele. Aztán jöhet a drága Lucianad.

-Te megbolondultál Ofélia. Tedd le azt a fegyvert!- ijedt meg Juan, s hátrébb húzódott.

-Menekülsz igaz? De előlem nincs menekvés!- nevette el magát, majd kiélesített a revolvert.- Találkozunk a másvilágon!

-Neee!- kiáltotta Juan, amikor eldördült a lövés.

Ofélia tágra nyílt szemekkel és sápadt arccal állt a férfi előtt, majd összeesett. Mögötte a lépcsőn egy másik személy állt pisztollyal a kezében.

-Luciana.- ejtette ki a nő nevét Juan.

-Nem engedhettem meg, hogy megöljön téged.- sírta a nő, majd elejtette a fegyvert.

-Istenem, meghalt.- hajolt le Juan Oféliához és kitapintotta a nyaki ütőerét, majd visszanézett Lucianara.- Jelentenünk kell a rendőrségen.- állt fel.

-Ne Juan, kérlek ne!- szaladt oda Luciana és megráncigálta a férfit.

-Nyugodj meg drágám, magamra vállalok mindent. Neked nem eshet semmi bajod. Majd azt mondjuk önvédelem volt.- ölelte át szorosan.

-Ezt nem engedhetem meg.- szakította ki magát a férfi karjaiból.- Elmenekülök.

-Luciana nem!- állította le a férfi.- A futás nem megoldás.

-De nekem igen. Juan tudnod kell valamit.- kezdte Luciana, amikor beállított a rendőrség.

-Elkéstünk.- bosszankodott a felügyelő.- Egy bejelentést kaptunk, hogy itt ma este kettős gyilkosság lesz, de amint látom nem siettünk eléggé.

-Felügyelő úr.- szólt Juan de la Cruz.- Véletlen volt.

-Nem lehetett az.- nézett a hullára.- Hiszen a gyilkos készült rá, különben nem tudtunk volna róla. Valaki két egy órával ezelőtt hívott minket, hogy vér fog folyni. Egy női hang volt az. Ki tette?

-Én voltam.- állt ki a férfi.

-Nem Juan, már késő.- állt elé Luciana, majd a rendőrökhöz fordult.

-Én tettem.

-Nem tudom elhinni.- örvendett a férfi.- Fiúk bilincset rá!- nevette el magát.- Elkaptuk végre!

-Mi folyik itt? Nem értek semmit sem.- Juan de la Cruz kapkodta a fejét.

-Senor Velarde, a hölgy aki itt áll maga előtt, körözött bűnöző már több, mint 10 éve, de eddig senki sem tudta elkapni.

-Hogy bűnöző? Mégis mit tett?- értetlenkedett a férfi.

-10 évvel ezelőtt meggyilkolta Mexikó egyik legnagyobb mágnását. Már azóta keressük, de eddig nem bukkantunk a nyomára.

-Mit mond? Igaz ez Luciana?- vonta kérdőre a nőt.

-Igen Juan, így igaz. Én egy gyilkos vagyok.- sírta az asszony.

- Luciana Trujillot, ezennel le van tartóztatva! Vigyétek!

Luciana és Juan de la Cruz egy utolsó pillantást váltottak, majd elvezették a nőt.