Esős évszak, tele keserűséggel, nyomorral, éhséggel és magánnyal. Napról- napra élni, erőtlenül munkába állni egy kislánnyal a jobbján, akit olykor az utca valamelyik emberére kellett bíznia. A mindennapi betevő épp csak a gyermek etetésére volt elég, bár olykor neki is jutott egy-két szelet kenyér, de nem több. A szállás sem volt komfortosnak nevezhető. Minden éjszakát máshol töltöttek, hol csatornák bűzös, de meleg helyein, hol pedig melegebb időben a hidak alatt találtak fekhelyre. A parkok nagyobb bokraiba rejtőzve, hideg padokon ülve, fák tövében kerestek menedéket.
Luciana a rendőrség cellájában ült felidézve élete egyik legnehezebb szakaszát. Tudta, hogy már elkésett a megbánással, és nem mert az Úrhoz fohászkodni a megbocsátásért. Hogyan is kérhetné tőle, hogy segítsen neki kijutni erről a helyről. Magát sodorta ide vétkeivel. A lányát nem találta meg, a férfit akit szeret most már végleg elveszítette. Sírni nem volt ereje, büszkesége sem engedte. Nem tűnhetett gyengének. A sorsával mindenkinek szembe kell néznie. És az ő sorsa a bűnhődés, a végtelenségig tartó gyalázat. Behunyta a szemeit a falnak dőltötte a fejét, és próbált a semmire koncentrálni. A puszta feketeség töltötte el. Egyszer csak apró fények jelentek meg, amelyek század-másodpercenként máshol villantak fel, majd amikor elmúltak egy hosszú fénycsóva keringett végül eltűnt és egy ajtó került elő, amely kinyílt. Mögötte ugyanolyan sötétség lapult, mint az előző helyiségben, de ez fényektől mentes volt. A kép világosodni kezdett, egyre inkább a rózsaszín fakó árnyalata felé.
Az ajtón kopogtattak, amire a nő felfigyelt és félbeszakította a végtelenben való járását. Az egyik fegyőr lépett be komor ábrázattal és rideg hangon szólította meg az asszonyt.
-Luciana Trujillo, a rendőrkapitány hívatja. Kérem jöjjön velem.
Luciana engedelmeskedett az embernek és csendben követni kezdete. Amikor beléptek a helyiségbe egy ismerős alak fogadta.
-Juan de la Cruz.- mondta ki a nevét remegő hangon.
-Magukra hagyom pár perc erejéig.- mondta a felügyelő és kiment.
A két személy szótlanul állt egymással szemben. Lucianan az ijedtség lett úrrá, de arcáról a keménység tükröződött. Nem törhetett meg Juan előtt. A férfi szeme csak résnyire volt nyitva, nem tudott Luciana szemébe nézni, de nem tudta megállni, hogy őt se nézze. A kínos csend zavarta mindkettejüket, arra vártak, hogy előbb a másik szóljon.
-Figyelj Juan,- szólalt meg Luciana végül.- ha csak azért jöttél ide, hogy elmondj mindennek akkor jobb is ha elmész, mert így is elég nagy lelkiismeret furdalásom van.
-Én csak magyarázatot szeretnék követelni.- dőlt előre a férfi.- Miért tetted, mi késztetett téged gyilkosságra?
-A körülmények.- emelte fel a fejét Luciana.
-Hazudtál nekem.
-Meg kellett tennem.- fordult el.
-Bízhatnál bennem, hiszen én is megbízom benned, de már nem tudom mit higgyek.
-Csalódtál bennem. Megértem, de ez nem változtat a dolgokon.
-Titokzatos vagy.
-Inkább óvatos.
Luciana és Juan csak egy- egy jelzővel illeték a másikat, több nem jött ki belőlük, csak a feszültséget fokozták az ellentétet. Luciana háttal állt Juannak, aki szinte görnyedten nyújtotta felé a kezét, de olyan szögből, hogy azt a nő ne vehesse észre. Meg akarta érinteni, maga felé fordítani és kiolvasni a szeméből az igazat, de nem akart erőszakoskodni.
-Segíteni szeretnék neked.
-Mégis mi okod lenne rá?- fordult meg hirtelen Luciana.
-Nem eleget bizonyítottam már?
-Nem ismersz Juan de la Cruz. Kegyetlen asszony vagyok, nem érdemellek meg.- lépett hátrébb, mert Juan közeledett felé.
-Azt hagy döntsem el én.- mosolyodott el.
-Ne bánts.
-Mindent megteszek azért, hogy kijuss innen.- Juan az ajtóhoz lépett, hogy távozóra fogja.
-Mi lesz a magyarázattal?- kérdezett utána Luciana.
-Amikor úgy érzed, hogy el tudod mondani, meghallgatlak. Nem akarom erőltetni.
Juan de la Cruz egy puszit küldött kedvese felé, majd elhagyta a szobát. Értelmetlennek látta folytatni az eddig is langyos párbeszédet. Azonnal az ügyvédi iroda felé vette az írányt, hogy mihamarabb kihozhassa Lucianat a börtönből.
A nő eközben a hűvös cellája egyik szegletében gubbasztott és az imént megtörtént beszélgetésre gondolt. Pozitív érzések törtek fel belőle, mert érezte, hogy a szeretett férfi viszont szereti és ez erőt adott neki a tovább lépéshez.
Trujillo az Juan de la Cruz irodájában üldögélt és a múlt évi könyveléseket nézte át. Próbált hibát találni benne, hogy Juant is rács mögé tudhassa, de nem járt sikerrel. Túlságosan is becsületes volt. Magánélete amellett, hogy papnak készült nem volt túl érdekes. Ráadásul óvatosnak is kellett lennie, mert Ana Joaquina nem hagyná annyiban, ha Juan de la Cruzt bántaná. Lucianat valahogy vissza kell szereznie. Szerette az asszonyt és még mindig a felesége. Mellette a helye. Pedro mérgében az asztalra csapott és a fiókból kiesett egy piros boríték Juan de la Cruz Velarde névre címezve. Nem kellett sok gerinc hozzá, hogy kinyissa és beleolvasson.

Drága Juanitom,

Már egy ideje nem írsz nekem, sőt nem is hívsz. Én próbáltalak elérni, de nem tudtalak. Új számod van? Egyetlen megoldásként a postai levelezést láttam, ezt biztosan elolvasod. Tudnod kell, hogy még mindig nagyon szeretlek és nem érdekel az a házsártos Ofélia. Ha kell vele is megküzdök érted. Franciaország gyönyörű, de nélküled mégsem olyan szép. Látom Párizs utcáin andalogni a szerelmes párokat. Ilyenkor mindig eszembe jut, amikor titkon találkozgattunk a Chapultepec parkban. Emlékszel a fára, amely alatt először szeretkeztünk? Én még mindig. De olyan rég volt már minden. Én nem tudok visszamenni Mexikóba, mert itt van a családom. A gyermekeim és a férjem. Nem hagyhatom el őket, de a te emlékedtől sem tudok megválni. Száz élmény fűz hozzád. Kérlek ne dobj el magadtól. Gyere át a tengeren túlra, látni akarlak még egyszer utoljára. Hadd érezzem üdítő csókod, édes tapintatod. Ígérem többé nem zaklatlak. Többé nem fogsz felőlem hallani.

Teljes szívemből szeretlek

a te Laurád

Trujillo csodálkozó tekintettel nézett fel a levélből, majd a dátumra pillantott. 1997. március 12. Tavaly volt. Mélyebbre kutatott a fiókban, ahol egy másik borítékra is bukkant. Ez már nem olyan szép piros volt, mint az előző. Ez fehér volt. Felnyitotta az is. Ebben egy levelezőlap volt.

Senor Juan de la Cruz

Mélységes gyásszal tudatjuk önnel, hogy Laura Esposito 1997. október 23-án az angyalok kíséretében elhagyta ezt a világot. A temetése 1997. október 30-án lesz Párizsban. Mivel nagy barátja volt a mi Lauránknak, szívesen látnánk a temetésen és az azt követő halotti toron.

A gyászoló család

Trujillo gyorsan lejegyezte a címet és mindent visszatett a helyére, majd elhagyta az irodát.
Andrés az egyik kocsma bárpultjánál ült és már a második felest húzta le, amikor megérkezett a személy akire várt. A férfi magas és fess volt, olyan negyven év körüli lehetett. Az öltözékéből kikövetkeztethető volt, hogy előkelő társadalmi rétegbe tartozik. Kezet fogtak és Andrés neki is rendelt egy italt.
-Ne haragudj, hogy késtem, csak akadt egy kis elintéznivalóm.- emelte le a napszemüvegét a férfi.
-Semmi gond, a lényeg, hogy itt vagy. A telefonban már elmondtam mi történt, de a többit személyesen kell megbeszélnünk. Voltál már bent Luciananál?
-Nem, még nem mentem be. A zsaruk biztosan kihallgatják.
-Valahogy ki kell hoznunk és itt az idő, hogy cselekedjünk is. Juan de la Cruz Velarde hívott már?
-Igen. Megegyeztünk, hogy elvállalom az ügyet, de ugye nem mondtad meg ki vagyok?
-Dehogy Rafael. Neked viszont be kell menned Lucianahoz és elmondani neki a lépéseket.- kortyolt az italába Andrés.
-És az a disznó? Merre kóvályog?- Rafael ideges lett.
-Itt van a bibi. Juan de la Cruz édesanyja utálja Lucianat, és szövetségre léptek Trujilloval. Az asszony benyomta a vállalathoz, hogy figyelje a fiát. Csakhogy itt Juan is veszélyben van, mert Trujillo még mindig szerelmes Lucianaba.
-És ő?
-Luciana? –mosolyodott el Andrés.- Pontosan tudod kit szeret.
-A lánya apját. Persze.- szontyolodott el Rafael.- Most hogy néz ki?
-Napról napra szebb, de lélekben meggyötörtebb, mert a lánya még nem került elő.
-Én sem találom. Most viszont látnom kell.- állt a fel a férfi és elköszönt Andréstól.
-Puszilom.
-Átadom.
Juan de la Cruz a hallban feküdt a díványon és egyre csak gondolkodott. Nem tudott aludni, túl nagy volt rajta a nyomás. Ha behunyta a szemét Luciana szomorú arca jelent meg. Chepa és Imelda kacagva jöttek ki a konyhából. Ma volt a kártyaparti napja.
-Na megint elnyertem tőled egy szentképet.- nevetett Chepa.
-Jövő héten visszavágó ugye tudod? A Szűz anya viszont még nálam van.
-Szent Pétert viszont én nem adom.
Juan de la Cruz felpattant a fekvőhelyéről és a két nő felé nézett.
-Nem is tudtam, hogy itthon van uram.- lepődött meg Imelda.
-Juan édesem.- adott puszit Chepa a férfinek.
-Itthon minden rendben van?
-Igen uram.
-Imelda én most bemegyek Cristinához a kórházba, ha valaki keresne este fele jövök haza.
-Mit szeretne vacsorázni?
-Nyugodtan feküdjön le, mert ma valahogy semmi sem megy le a torkomon.- intett nekik Juan de la Cruz, majd elment.
Lucianat ismét elbeszélőre hívták. Fogalma sem volt, hogy ki lehet az. Juanra már nem számított. Talán Ana Joaquina jöhetett be szemrehányást tenni és kínozni. Nem érne vele sokat, mert nem tudja megtörni. Az őr az asztalhoz vezette, majd betessékelte a látogatót. Luciana az szájához kapott és örömöt lehetett kiolvasni a szemeiből.
-Rafael!- ölelte át boldogan.
-Luciana.- viszonozta a férfi, majd egy puszit nyomott az arcára.- Igaza van Andrésnak, miszerint, hogy gyönyörűbb vagy, mint valaha.
-Olyan jó látni téged.- mondta az iménti kijelentéstől zavarba jött nő.- Mit keresel itt?
-Én leszek az ügyvéded. Andrés felhívott és elmesélte, hogy minden kiderült. Aztán Juannak beajánlott és itt vagyok. Tényleg jóképű pasas és látni, hogy szeret téged.
-Ő nem tud semmit sem. Nem is akarom, hogy tudjon a múltam ezen részéről. Így is sokat csalódhatott bennem.
-Elhiszem, hogy nehéz, de az ő segítségére is szükségünk lehet.
-Nem akarom belekeverni semmibe sem. Nem érdemelné meg.- hajtotta le a fejét a nő.
-Luciana, nekem azt mondtad hogy Juan de la Cruz pap.
-Én is így hittem, amíg ismét nem találkoztunk Andrés rendelőjében.
-Akkor így könnyebb lesz a pálya igaz?- mosolyodott el Rafael és megsimogatta Luciana arcát.- Mindent elmondtál a zsaruknak?- tért vissza az eredeti témához.
-Nem kellett sokat beszélnem. Tudtad, hogy a fivéred megmérgezték? Nem abba halt bele, hogy leszúrtam.
-Igen tudtam. De nem szólhattam róla. Trujillo nem tudhatja meg, hogy tudunk az aljasságáról. De ne aggódj Luciana. Hamarosan véget vetünk mindennek és te pedig nyugodtan élhetsz Juannal.
-Ki tudja?- fordult el a nő.
-Visszatértem.- karolta át hátulról a férfi és megpuszilta az arcát.- Segítek neked.
-Köszönöm Rafael. Mindig is úgy tekintettem rád, mintha a testvérem lennél.
A férfi kínosan mosolyodott el, de vigyázott, hogy ne adja a nő tudtára a csalódottságát. Csak testvérként tekint rá. Oh, ha tudná, hogy mennyire szereti. Életét is odaadná érte, a boldogsásáért. Rafael megsimogatta Luciana arcát és tüzes tekintettel nézett az asszony szemébe. Szerette volna megcsókolni, de bizalmát nem veszthette el.
-Most mennem kell.
-Meddig kell még bent lennem?
-Még ma beszélek az illetékesekkel és megkérem, hogy szabadlábon védekezhess. Önvédelemre hivatkozunk.- kacsintott Rafael, majd egy puszival elköszöntek.
Cristina az ágyában üldögélt és egy újságot lapozgatott, amikor az édesapja benyitott.
-Szerbusz kicsikém, hogy érzed magad?- köszöntötte egy fejbúb puszival.
-Már jobban vagyok köszönöm.- mosolyodott el a lány.- Victor Manuelt nem láttad valahol?
-A folyosón nincs.- nézett hátra Juan.- Mikor engednek ki?
-Még a héten. Az orvos szerint nem szenvedtem súlyos sérüléseket.- Cristina a hasát kezdte simogatni. Juan de la Cruz megfogta a kezét együtt érzően.- Luciana miért nem jött még be? Azt hittem, hogy meg fog látogatni.- mondta csalódottan a lány.
-Történt otthon egy kis affér, amiért letartóztatták.
-Luciana börtönben van? Mégis mit tett?- lepődött meg Cristina és még feljebb ült.
-Ofélia megpróbált megölni, de Luciana gyorsabb volt és lelőtte.
-Úristen.- kapta kezeit a szája elé.
-Ráadásul kiderült, hogy nem ez volt az első gyilkossága.
-Nem tudom róla elképzelni, hogy ölne.- rángatta a fejét a lány.- Biztos van mögötte valami.
-Voltam bent nála, de nem mondott semmit sem. Felfogadtam neki egy ügyvédet.
-Ana Joaquina mit szólt hozzá?
-Gondolhatod. De nem is érdekel, mert ő is becsapott. Vagy csak én vagyok ennyire naiv? Negyven éves létemre úgy irányítanak az nők, mint valami fabábút.
-Te túl jó vagy.- simogatta meg az apját Cristina.- Kérdezhetek valamit?
Juan igenlően bólintott.
-Luciana miért nem mondta meg, hogy férjnél van?
-Talán félt.
-De mitől vagy kitől?
Juan de la Cruz nem válaszolt. Nem akarta elmondani Cristinának, hogy annak idején ő és Luciana szeretők voltak egy éjszaka erejéig. Biztosan kérdezősködne és még nem látta elérkezettnek a pillanatot, hogy beszéljen.
-Nem tudom.- hazudta.- Mindenre van magyarázat. Erre is lesz, hidd el.
Juan de la Cruz késő este ért haza, ahogyan ezt Imeldának is megmondta. Cristinától egyenesen a közeli parkba ment és sétált egyet, majd onnét haza. Ki akarta szellőztetni a fejét és megoldást találni a problémákra. A Velarde villából fények szűrődtek ki. Talán Imelda még fent van. Gondolta magában Juan. Lassan, zsebre dugott kézzel lépett be a hallba. Fel pillantott az emeltre és arra vette az írányt. Arca meggyötörtnek látszott, haja csapzott volt, mert a kinti szél össze- vissza fújta. Zakója nem volt összegombolva, amely alól itt- ott kibújt a fehér ingje is.
-Igazán megérdemelnél egy jó fürdőt.- szólította meg egy ismerős női hang.
Juan hirtelenjében megfordult és kidülledt szemekkel bámult maga elé.
-Luciana.- nyögte ki halkan, majd megismételte, de ez már hangosabb volt. az arcára édes mosoly húzódott a boldogságtól, hogy maga előtt, itthon láthatja a szerelmét.
-Remek ügyvédet fogadtál fel.- közeledett a nő.
-Édesem.- ölelte magához szorosan Juan de la Cruz.- Újra mellettem vagy.- szagolt bele a hajába.
-Szeretlek Juan de la Cruz Velarde. Jobban, mint valaha.
-Én már fokozni sem tudom.- nevetett a férfi és két kézre fogta a nő arcát, majd szenvedélyesen az ajkaiba csókolt.