- Remélem, most elégedett vagy! – fordult férje felé számon kérőn Ana Joaquina, mikor Juan de la Cruz mögött becsukódott a bejárati ajtó. – Jól elintézted, mondhatom! Tönkretetted a fiúnk életét…

- Most hagyd abba, mielőtt még jobban belelovalod maga ebbe az ostobaságba! – figyelmeztette az asszonyt Raymundo. – Juan döntése volt, hogy megkeresi Lucianát…

- Miért kellett neki elmondanod? Mit értél el vele? Három napja van itthon és úgy jár kel a házban, mint egy holdkóros…

- Erről aztán végképp nem én tehetek – hárított a férfi. – Joga volt megtudni az igazat vagy talán jobb lett volna, ha az a lány évekkel később felbukkan a közös gyerekükkel a karján? Akkor mikor Juant már felszentelték?!

- A fiúnk egész életében arra készült, hogy Istent szolgálja…

- Nem, Ana! Te voltál az, aki erre készült. Esélyt sem adtál neki arra, hogy más utat válasszon! Megkérdezted tőle akár csak egyszer is, hogy mi szeretne lenni? Majd én megmondom neked – válaszolt felesége helyett Raymundo. – Soha. Eltökélted, hogy Juanból pap lesz és mindez miért? Hogy enyhítsd a lelkiismeret furdalásodat, ami még ennyi idő után is gyötör!

- Nem, ne folytasd! – tette fülére kezeit a nő, mintha ezzel kizárhatná az igazságot.

Raymundo évek óta nem hozta fel ezt a témát, de úgy érezte, ezzel most kiütheti feleségét a nyeregből és talán meggyőzheti őt az igazáról.

- Juan de la Cruz a saját útját járja és ha úgy dönt, hogy Luciana mellett marad, akkor azt te el fogod fogadni!

- Nem. Soha! – kiáltott dühösen Ana Joaquina. – Az a nő többé ide be nem teszi a lábát és gondoskodom róla, hogy Juan de la Cruz visszatérjen a jó útra!

- Még mindig nem fogtad fel, igaz? Ez nem a te életed! A fiúnknak kell döntenie, hogyan tovább.

- Nem, nem – tiltakozott az asszony. – Nagy tévedésben vagy, ha azt hiszed, hagyom, hogy Luciana és ő akár csak egy pillanatra is újra találkozzanak!

Juan de la Cruz már harmadik napja járta a várost Luciana után kutatva. Felkereste az összes helyet, ahol a lány valaha is megfordult és mindenhol érdeklődött, hogy tudnak-e róla valamit. A válasz azonban mindig ugyanaz volt; kegyetlen és elutasító nem.

Lehet, hogy már rég elhagyta Mexikóvárost. Akkor viszont bárhol lehet! Így soha az életben nem fogja megtalálni őt.

Reményvesztetten járta továbbra az utcákat, benézve minden egyes mellékutcába, hátha ott találja a lányt. A lányt, aki az ő gyermekét várja.

Az elmúlt napokban volt ideje átgondolni a dolgokat. Minden eshetőséget végigrágott, többször is és egyre tisztább volt előtte az út, amit követnie kell.

- Senor Velarde? – hallott meg a háta mögül egy ismerősen csengő hangot.

- Donna Catha – mosolygott a fiatalember az idős asszonyra.

- Mit keres itt az úrfi? Nem a papneveldében kéne lennie? Hamarosan felszentelik, nem igaz? – csevegett a varrónő barátságosan, ám nem kerülte el a figyelmét, hogy Juan arca elkomorult.

- Lucianát keresem – válaszolta a fiú. – Nem látta őt, Donna Catha?

- Nem – rázta meg fejét hevesen az asszony, épp csak keresztet nem vetett a lány nevének említésére. Idegessége fel is tűnt Juan de la Cruznak és nem hagyta annyiban. Sejtette, hogy az idős hölgy titkol előle valamit.

- Kérem, ha tud valamit róla…

- Nem tudok róla semmit – érkezett a gyors válasz. Talán túl gyors is.

- De igen. Látom a szemében, hogy tudja, hol találom őt. Kérem, látnom kell Lucianát, nagyon fontos!

- Nem lehet – fordult el Juantól az asszony és magában már azért imádkozott, hogy minél hamarabb jöjjön az a busz, ami majd hazaviszi, minél távolabb ettől a fiútól.

- Asszonyom, könyörgöm! Kérem mindenre, ami szent, ha tudja, hol van Luciana, árulja el! Tudja, hol találom őt?

Donna Catha Juan fel fordult, aki kérlelőn nézett rá.

Mit tegyen? Itt van ez a fiú, aki láthatóan minden áron meg akarja találni azt a lányt, a másik oldalon pedig ott van Luciana, aki a lelkére kötötte, hogy soha senkinek ne mondja el, hol tartózkodik. Most kinek kedvezzen?

Ismét az előtte álló fiatal férfira emelte tekintetét és meghozta döntését.

- Igen, tudom, merre van.

Ana Joaquina tajtékzott a dühtől és ezt férjén töltötte ki, akit minden rossz okozójának tartott. A férfi azonban állta a támadásokat és néha-néha vissza is szúrt, de a veszekedés csúcspontja akkor érkezett el, mikor Raymundo megelégelte felesége önfejűségét.

- Juannak fogalma sincs arról, hogy te voltál az, aki elküldte Lucianát. Szerinted hogy érezné magát, ha megtudná, hogy az anyja kidobta a nőt, aki gyermeket vár tőle?

- Fenyegetsz?

- Ha az kell ahhoz, hogy végre belásd, hogy itt az ideje kiszállni a fiúnk életéből, akkor igen. Vedd nyugodtan fenyegetésnek! És tudod, hogy mit hiszek még? – folytatta a férfi. – Szerintem te tudod is, hogy hol van az a lány. És ha igazam van, akkor nagyon nagy hibát követsz el. Tudod, hogy Juan addig nem nyugszik, míg nem találkozik Lucianával. Minél hamarabb megejtik azt a bizonyos beszélgetést, Juan de la Cruz annál hamarabb visszatérhet a papneveldébe, ha úgy dönt. De ha még sokáig kutat, idén semmiképp nem szenteleik már pappá.

Luciana gyakorlott kézzel fűzte be a cérnát a tűbe. Azaz, csak fűzte volna, ha pont a fehér, amire épp szüksége volt, nem fogyott volna el.

Az apró helyiségben lévő kisszekrényhez lépett, kinyitotta azt és levett a felső polcról egy dobozt, amiben a pénzt tartják.

Éppen visszatette volna a perselyt a helyére, mikor lépéseket hallott meg a háta mögött.

- Donna Catha, elfogyott a cérna és úgy gondoltam… - ám mikor megfordult nem az idős varrónő állt vele szemben, hanem Juan de la Cruz. Az az ember, akinek az arca minden egyes éjjel kísérti őt. Akinek csókjai még mindig ott égnek az ajkán…

Ösztönösen takarta el még nem is gömbölyödő pocakját, nehogy a férfinek bármi is feltűnjön.

- Mit keres itt a fiatalúr? – kérdezte remegő hangon.

- Beszélnünk kell.

- Nem hiszem, hogy nekünk bármiről is beszélnünk kellene – azzal hirtelen lendülettel Luciana elindult az ajtó felé, de Juan még idejében elérte. Gyengéden karon ragadta, így tartva vissza őt a távozástól. Egy pillanatra ismét találkozott a tekintetük és ugyanazt a tüzet vélték felfedezni egymás szemében, mint azon az éjszakán…

- Kérem, uram, eresszen! – fordította el fejét hirtelen a lány, hogy kiszakadjon a zöld szemek fogságából.

- Luciana, kérlek! Nem azért kutattam utánad napokon át, hogy aztán elküldj. Beszélnünk kell! Tudom, hogy gyermeket vársz tőlem.

- Nem tudom, honnan szedte ezt az ostobaságot!

- Az apámtól.

- Akkor az apja nem mondott igazat! – vetette oda a lány gondolkodás nélkül,

- Luciana… - nézett kicsit rosszallón rá Juan.

- Ne beszéljen így velem! Most nem egy elrontott szorzásról van szó – reagált a lány csendesen, mikor rájött, hogy a férfi nem tágít.

- Tudom, ne haragudj! – szabadkozott a Juan de la Cruz, miközben kézen fogta Lucianát és egyik ujjával az álla alá nyúlt, hogy így kényszerítse, nézzen a szemébe. – Soha nem hittem volna, hogy ez megtörténhet velem, de… olyan érzéseket keltettél fel bennem, amiket eddig nem is tudtam, hogy léteznek – kezdte nagy nehezen, majd mikor magán érezte a melegbarna figyelő tekinteteket, folytatta. – Fogalmam sincs arról, hogy amit érzek, az szimpla fellángolás-e vagy mélyebb annál, de… az elmúlt hetekben nem tudtalak kiverni a fejemből. Folyton rád gondoltam. Amikor valami öröm ért, a te arcodat láttam magam előtt. Amikor bánatos voltam, legszívesebben hozzád rohantam volna, hogy kiöntsem a szívem. Nem tudom mi ez, de fantasztikus érzés és csak a te közeledben tudom átélni. És nem akarom, hogy abbamaradjon.

Luciana azon kapta magát, hogy még lélegezni is elfelejtett a meglepetéstől. Most szerelmet vallottak neki? Az a férfi, akitől gyermeket vár, akit első pillanattól fogva tiszta szívéből szeret? Soha nem hitte volna, hogy ez egyszer bekövetkezik, főleg azok után, hogy Senora Velarde szinte azonnal kirakta az utcára, amint tudomást szerzett arról, hogy ki a kicsi apja. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!

- Nem lehet – rázta meg fejét a lány, de szíve majd kiugrott a helyéről.

- De miért nem? – kérdezett vissza ártatlanul a férfi. – Nem értem…

- Egész életében arra készült hogy Istent szolgálja – válaszolta Luciana komoran. – Feladná értünk ezt az álmát?

- Istent szolgálni nem csak papként lehet – simogatta meg a lány arcát Juan mosolyogva. – És te és ez a kis csöppség idebent – tette kezét Luciana pocakjára - , ti vagytok nekem a legfontosabbak. Már most.

- És a senora?

- Túl sokat aggódsz! – nevetett fel könnyedén a férfi. – Ha te is úgy akarod, együtt mindenre képesek vagyunk.

A lány nem válaszolt, csak hagyta, hogy Juan lágyan megcsókolja és gondolkodás nélkül viszonozta azt.

A következő rész 20 évvel később játszódik majd. Mily meglepő