- Igen, tudom - szólt a férfi a telefonba, miközben feljegyezte az adatokat. – Igen, az adományokat ide várjuk. Be is hozhatja, de ha úgy kényelmesebb, akkor ideszól és küldünk egy szállítót… Rendben, asszonyom, köszönöm!...Igen, felírtam, Senora Altamirano!...Önnek is minden jót, asszonyom!

Pár pillanattal később a telefonkagyló már ismét a helyén volt és a férfi a hirtelen jött csend közepette újra papírjai fölé hajolt. Még át kellett néznie az adományokat, és hogy hova mit kell szállítani, de azzal, hogy ez az átkozott masina minden második percben megcsörren…

- Senor Velarde! – hallatszott az ajtóból egy női hang és Juan de la Cruz azonnal odakapta tekintetét, de titkárnője, Lucrecia, már az asztalánál állt és kíméletlen hűvösséggel sorolta a mai teendőket. – Felhívtam Santos-ékat, akik három hónappal ezelőttre ígérték az adományaikat a fölrengés áldozatainak, de amint meghallották, hogy ki vagyok, lecsapták a telefont. Amíg az iskolában volt – folytatta a nő, szinte anélkül, hogy levegőt vett volna, így Juannak esélye sem volt arra, hogy bármit is reagáljon -, kétszer kereste a felesége.

- Mit akart?

- Nem mondta. Háromszor hívtam vissza az Ön nevében és ebből kétszer idő előtt megszakadt a kapcsolat.

- Ezt hogy érti? – kérdezte a férfi tanácstalanul.

- Letette, mikor meghallotta, hogy én nem Ön vagyok. Aztán… - vett egy újabb mély lélegzetet – járt itt a Vöröskereszt és elvittek tízzsáknyi ruhát. És mindjárt négy óra.

- Igen, és?

- Kérte, hogy szóljak négy óra előtt, hogy a parókiára kell mennie.

- Te jó Ég! – pattant fel Juan asztala mögül és kocsi kulcsával a kezében az ajtó felé indult. – Teljesen kiment a fejemből. Kit is kell keresnem?

- Egy bizonyos Celorio atyát.

- Értem, köszönöm! – de alig érte el az ajtót, máris szembe jött vele egy magas, fiatal férfi.

- De jó, hogy itt vagy, Juan! Már épp…

- Ne most, Rodrigo! – robogott el kollegája mellett, aki döbbenten nézte, ahogy barátja alakja eltűnik a bejárati ajtó mögött.

- Mi baja? – kérdezte Lucrecia mellé érve, aki csak megvonta a vállát és színtelen hangon válaszolt.

- Késében van.

- Mint mindig – reagált egy elnéző mosoly kíséretében, majd irodája felé indult. - Lássuk, mit hagyott itt nekem a mi mentőangyalunk? Számlák, papírok?

- Cégünk teljes körű szolgáltatást nyúlt minden ügyfelünk számára. Saját divattervezővel rendelkezünk és így biztos lehet abban, hogy álmai ruhájában megy férjhez – fordult Luciana kedvesen mosolyogva a menyasszony felé. – De nem csak Önnek, hanem a vőlegényének, de még a szüleinek is elkészítjük azt a ruhát, ami egy ilyen jeles alkalomra dukál. A divattervezőnk, Franco – mutatta be a férfit a párnak és a nyomukban lihegő két anyának. – Egy szinttel lejjebb van a cukrászati részlegünk, mesés süteményekkel és ételajánlatokkal, míg a következő emeleten a kellékekkel foglalkozó részlegünk lesi minden óhajukat.

- Esetleg – szólalt meg csendesen a menyasszony, de Luciana szinte azonnal felé fordult. Az első és legfontosabb ebben a szakmában, hogy az ügyfél úgy érezze, még a gondolatait is kitalálják, és igazán fontosnak érezze magát. – Esetleg, lehetne szó fehér páváról?

- Parancsol? – kérdezett vissza bizonytalanul a nő, mert attól félt, nem hallotta jól az iméntikérdést. Sok őrült ötlettel találkozott, de ilyennel még soha.

- Tudja, mi azt terveztük, hogy a birtokon, ahol összeházasodunk, a vendégek közt majd fehér pávák lépkednek – karolt a lány vőlegényébe, aki kényszeredetten elmosolyodott.

- Ha ez a kérésük, akkor azt hiszem, semmi akadálya – válaszolta határozottan, széles mosollyal az arcán Luciana.

Juan de la Cruz elszörnyülködve nézett órájára. Négy óra múlt öt perccel. Késett! Megint. Pedig az összes piros lámpán áthajtott, mégis sikerült elkésnie.

Hosszú léptekkel vágott át a templom udvarán, míg végül elérte a bejáratot és csendesen bekopogott a parókia ajtaján.

- Igen – szólt ki egy hang és ő belépett. Az első, amit meglátott, egy régi, antik asztal, mögötte egy idősebb plébánossal.

- Jó napot! – köszönt Juan. – Én Celorio atyát keresem. Juan de la Cruz Velarde vagyok…

- Én vagyok – nyújtotta kezét felé a pap mosolyogva. – Az alapítványtól jött, igaz?

- Igen, atyám – válaszolta a férfi és miután az atya hellyel kínálta, leült vele szemben.

- Mondja csak, nem ismerem én magát? – kérdezte Celorio tanakodva. Annyira koncentrált, hogy még a szemöldökét is összehúzta. – Nem láthattam Önt az árvaház környékén? 

- Délelőttönként ott tanítok – válaszolta mosolyogva Juan. Máris sokkal jobban érezte magát, hogy azért mégsem lóg ki annyira a sorból. Hát, akkor ideje elkezdeni tárgyalni arról, hogy az alapítvány miben tud segíteni az egyházzal karöltve a rászorulóknak.

- Uram én… Igen, tudom… - Miriam türelme határtalan volt, de azért most mégis kezdett közeledni ahhoz a ponthoz, hogy levágja a kagylót. Luciana, Chritobal és ő felváltva hívogatták a város összes állatkereskedését, hogy fehér pávára bukkanjanak, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. A legtöbb, amit fel tudtak ajánlani nekik egy tucat galamb volt. De hát a galamb nem páva, ugyebár. – Tisztában vagyok vele, hogy önök állatkereskedés és nem vadaspark… Szóval nincsen, értem… Nem, azt hiszem, az aranyhal itt most nem segíthet. Köszönöm a segítségét, minden jót! – azzal letette a kagylót és elgyötörten pillantott Luciana felé, aki fáradtan süppedt bele kényelmes székébe. – Honnan szerzünk fehér pávát?

- Biztosan fehér kell? – kérdezte Franco, aki nem sokkal ezelőtt érkezett.

- Ha az ügyfél fehér pávát kér, akkor azt is kap – válaszolta Luciana határozottan. De hogy honnan szereznek majd, az rejtély. – Ez a család rengeteg pénzt fizet ezért az esküvőért, és ha kell, a föld alól is előkerítek egy olyan madarat, végül is, mi vagyunk az ország legnagyobb esküvőszervező cége.

- Jut eszembe! – csapott homlokára a divattervező. – Amíg te nem voltál itt, Juan de la Cruz keresett, kérdezte, miért kerested és hogy miden rendben van-e.

- Úgy tűnik, ma nem tudjuk egymást elérni – szólt Luciana fáradtan.

- Téged lefoglal az üzlet, őt az alapítvány és a tanítás.

- Azért nem ilyen rossz a helyzet.

- És Cristina? Még tanul? – kérdezte Miriam kedvesen.

- Igen, nagyon lelkiismeretesen bejár a főiskolára és teszi le a vizsgáit, de a fejébe vette azt a badarságot, hogy modell lesz belőle. Reggel mondta nekem, de szerintem én voltam az utolsó, aki megtudta. Az apjával már biztosan megbeszélték és valószínűleg már Gabriela is tud róla…

- Hiszen testvérek. Teljesen normális, hogy mindent megbeszélnek egymással – mosolygott bíztatóan Miriam és Luciana már épp azon volt, hogy válaszoljon neki, mikor megcsörrent a telefon az asztalán.

- Igen, Luz Maria – hangosította ki a készüléket.

- A férje keresi, asszonyom.

- Kapcsolja, kérem!

- Nem, Senora – válaszolta a titkárnő. – Itt van.

Luciana arca egy szempillantás alatt felderült, miközben figyelte, ahogy férje átlépi irodája küszöbét, mosolyogva üdvözöl mindenkit, végül hozzálép és lágyan megcsókolja.

- Gondoltam, eljövök érted – szólt Juan, mikor már ketten maradtak a helyiségben. – Egész nap eltelefonáltunk egymás mellett.

- Igen – bólintott a nő, miközben összepakolta holmiját. – Még nem mehetek haza – nézett a férfire bocsánatkérőn.  – Rengeteg dolgom van…

- A munkaidőnek két órája vége– válaszolta a férfi és felkapta felesége táskáját az asztalról, majd Lucianát kézen fogva az ajtó felé indult. – És azt hiszem, mindkettőnkre ránk fér már a pihenés!

Az asszony pedig nem ellenkezett. Hosszú hónapok óta, mióta húsz év után visszaköltöztek a fővárosba, amit annak idején Juan de la Cruz anyja állandó áskálódása miatt hagytak a hátuk mögött, ez lesz talán az első nap, hogy egy kicsit több időt tölthetnek majd együtt.

- Te tudtad, hogy a lányod modellnek készül? – kérdezte Luciana, mikor már késő este egy könyvvel a kezében feküdt az ágyban, mellette pedig férje éppen dolgozatokat javított.

- Melyik? – kérdezett vissza szórakozottan Juan.

- Cristina – bújt hozzá közelebb a nő és élvezte, hogy a férfi figyelmének középpontjába egyik pillanatról a másikra ő került, a halom papírlap helyett és átölelte őt. 

- És ez baj?

- Nem fogom, hagyni, hogy idegeneknél modellkedjen.

- Akkor alkalmazd őt. Úgyis kell valaki, aki bemutatja a ruhákat, nem igaz?

- Nem alkalmazhatom, hiszen a lányom – emelte fel fejét a nő, hogy szembenézzen férjével. – Mit szólnának a többiek?

- Fel sem tűnne nekik – vonta meg vállát a férfi. – Alig négy hónapja, hogy áttetted a cég székhelyét Mexikóvárosba. Ez alatt az idő alatt Cristina egyszer sem volt bent nálad. Megjegyzem, nekem is komoly erőket ellett mozgósítanom ma, hogy lássalak – szólt fél komolyan, miközben gyengéden megcsókolta a nőt. – De megérte a harcot.

Luciana belemosolygott a csókba és nem tudta miért, de csak úgy kiszaladt a száján:

- Nincs valami ötleted arra, honnan szerezhetnék fehér pávát?

- Hogy micsodát? – nézett rá döbbenten a férfi és felesége elmosolyodott.

- Az egyik ügyfelem azt szeretne az esküvőjére.

- Vegyetek egyet, aztán dobjátok be a mélyhűtőbe! Attól elég fehér lesz.

- Egy hibernált madár bajosan csámpázna a vendégek között – kacagott fel Luciana.

- Élő kell?

- Attól tartok.

- Micsoda ostobaság!

- Az ügyfél kérése szent.

- Kölcsönözzetek az állatkertből és fessétek be fehérre! – jött az újabb ötlet, de ez már Juan de la Cruzt is megmosolyogtatta.

- Zseniális vagy! – válaszolta csendben a nő és egy csókot nyomott férje szájára. – Tudtam, hogy nem hiába szerettem beléd…

- Azt hittem, az ellenállhatatlan sármom miatt. Húsz év után kell megtudnom az igazságot? – kérdezte széles mosollyal az arcán a férfi és felesége már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, ám erre már nem volt alkalma, mert Juan elhallgattatta őt egy csókkal, ő pedig örömmel adta át magát az élvezetnek…