Vivian kilépett a liftből és útját egyenesen Luciana irodája felé vette. Ragyogó, magabiztos mosollyal az arcán lépett be a nyitott ajtón és legalább ilyen jókedvűen közölte a szenzációs hírt, miszerint négy napnyi rohangálás után leszervezett egy találkozót az állatkert igazgatójával, aki ígérete szerint öt darab pávát hajlandó kölcsönözni a Pávás-pár, mert ők már csak így hívták egymás között, esküvőjére.

- Holnap délután négy óra! – jelentette be az időpontot és letette az igazgató nevét és telefonszámát tartalmazó papírt Luciana asztalára.

- Remek – mosolygott a nő elégedetten. – Majd kisorsoljátok egymás között, hogy ki tárgyaljon vele – hajolt a papírok fölé ismét.

Vivian kérdő tekintettel meredt a mellette ülő Francora, aki épp végzett legújabb tervei prezentálásával és aki hangtalanul tátogta a következőt: „ Házassági évforduló.” A nő bólintott, hogy értette és már épp folytatták volna a kettejük közt elindult néma párbeszédet, mikor Luciana fel sem nézve a tervekből válaszolt a még ki nem mondott, vagy éppen tátogott, kérdésekre.

- A huszadik és Acapulcóba megyünk a hétvégére. Kielégítettem a kíváncsiságotokat? – nézett kissé rosszallóan a két delikvensre, akik zavartan elmosolyodtak.

- Ugyan, Luciana – szabadkozott Franco - , tudod, hogy mi nem azért kérdeztük…

- Már a huszadik? – vette a szót Vivian, mielőtt a férfi még inkább belezavarodik a magyarázkodásba. – Milyen gyorsan repül az idő!

- Igen – mosolyodott el Luciana nosztalgikusan. Hiszen olyan, mintha csak tegnap házasodtak volna össze. Egészen pontosan három nappal azután vette el őt feleségül, miután rátalált Donna Catha házában.

Minek húzni, halasztani! – mondta Juan és igaza volt. Az esküvőjükön csak öten voltak: ők ketten, Juan de la Cruz apja és az egyik gyerekkori barátja és persze a pap. Egyikőjük sem lepődött meg igazán, hogy Ana Joaquina nem jött el, bár a férfinak láthatóan rosszul esett.

Milyen rég volt és mégis, olyan, mintha tegnap lett volna! Még szinte gyerekek voltak; ő tizenhét, Juan pedig tizenkilenc éves…

- Köhöm – köszörülte meg torkát Franco elnézően mosolyogva, ami éppen elég volt arra, hogy visszahozza Lucianát a való világba. – Nosztalgiáztál?

- Ugyan, Franco – legyintett a nő finoman kacagva. – De mi lesz Duvalékkal? – fordult ismét Vivian felé.

- Rájuk ne legyen gondod, majd Miriammal mindent elintézünk.

- De most jönnek először…

- Duval? – kérdezte elgondolkodva Franco. – Hol hallottam én ezt a nevet?

- Andres Duval, a híres színész – adta meg a felvilágosítást Vivian. – Az ő fia és a menyasszonya jönnek ma hozzánk. De Luciana – fordult ismét barátnője felé - , ne aggódj, két nap alatt, míg távol vagy, nem esik szét a cég.

- Jó, tudom. Én csak… Pávát ne engedjetek nekik, jó?

- Azt hiszem, ez kivitelezhető lesz – mosolyodott el megnyugtatón Vivian.

Juan de la Cruz éppen a kijárat felé tartott, mikor szembejött vele Rodrigo és láthatóan őt kereste. Megint.

Hát persze, hiszen megbeszélték, hogy átnézik az alapítvány könyvelését. Tegnap. De a férfi akkor nem jött be, ő pedig hiába várta a könyvelővel együtt.

- Épp indulok, Rodrigo – intett felé és azzal a mozdulattal meg is nyomta a lift hívógombját.

- Tudom, hogy késtem… - szabadkozott kollegája.

- Egy teljes napot – szakította félbe Juan. – Miért van az, hogy én vagyok notórius későként elkönyvelve azért a pár percért? – tette fel a költői kérdést, de igazán soha nem tudott haragudni erre a fiúra. Jó képességű milliomos csemete, aki csak azért jár dolgozni az alapítványhoz, hogy valami hasznosat is tegyen. Na, nem mintha neki vagy Lucianának közös életük során akár csak egyetlen napig is lettek volna anyagi gondjaik, ugyanis apja halála után busásan örökölt, nem is keveset. Annyit, hogy sem neki, sem pedig feleségének soha nem kellett volna egyetlen napot sem dolgozniuk egész hátralevő életükben, de mindketten úgy érezték, hogy szükségük van a munkára és mindketten megtalálták azt, amiben igazán jók és hasznára lehetnek a társadalomnak. Sőt, két lányukat is a munka szeretetére nevelték és mind Cristina, mind pedig Gabriela iskola után, szabadidejükben, dolgoztak.

A lift hangos csengéssel jelezte, hogy megérkezett és hogy kéretik belépni.

- Nem jössz? – kérdezte Juan a még mindig kívül álló Rodrigot.

- Mehetek? – csillant fel a fiú szeme.

- Ha jól sejtem, úgyis Cristinához mennél, de ő most Lucianánál van Gabrielával együtt.

Rodrigo egy gyors lépéssel bent termett a liftben és úgy gondolta, magyarázatra szorul az, amit az imént a férfi mondott, vagy amire inkább célozni kívánt.

- Cristina és én csak barátok vagyunk.

- Hát ajánlom is – jegyezte meg komolyan Juan de la Cruz és mikor látta, hogy ismét sikerült zavarba hoznia Rodrigot, mert az elfordította a fejét, ő elmosolyodott nem létező bajusza alatt. Az ég világon nem volt semmi kifogása a fiú ellen. Ellenben Cristina tényleg csak barátként tekintett rá és ezt többször is értésére adta, Rodrigo pedig mindannyiszor hevesen bólogatott, hogy felfogta, ámbár nagyon úgy tűnt, hogy mégsem.

Mindegy! A gyerekek majd elintézik egymás között az ügyeiket. Ő most semmi másra nem szeretne koncentrálni, mint az előtte álló hétvégére Lucianával.

Cristina és Gabriela mosolyogva mesélték a mai napjuk történéseit anyjuknak, aki türelmesen hallgatta és büszkén figyelte őket.

Cristina, a legidősebb lánya, Juan de la Cruz szerint az ő kiköpött mása. Azt mondja, hogy mindig, mikor Cristinára néz, őt látja benne. A szemei pont olyan tiszták és ártatlanok, mint az övéi voltak ennyi idősen.

Gabriela pedig pont hogy Juanhoz hasonlít. A mosolya, tekintete… még a haja is pont olyan fekete, mint az apjáé.

Mindkét lányára nagyon büszke volt! Elmondhatatlanul büszke.

- Apátoknak már itt kéne lennie – nézett a faliórára, mikor lányai befejezték az élménybeszámolót.

- Megérkezett már? – lépett be izgatottan Miriam Vivan és Franco kíséretében.

- Nem, még nem – mosolygott össze Cristina és Gabriela.

- Akkor jó! Gyorsan írd még alá ezeket! – toltak egyszerre három papírt Luciana elé.

- Egészen pontosan mi ez? – kérdezte a nő, miközben aláfirkantotta a nevét.

- Az új kollekció engedélyezése – válaszolta Franco.

- A Melindros – esküvő jóváhagyása. Minden úgy, ahogy megbeszéltük – biztosította Miriam.

- Páva – fintorgott Vivian, ami mosolyt csalt Luciana arcára is.

- Szóval te vagy a szerencsés.

A nőnek azonban nem volt alkalma válaszolni, mert megcsörrent a Luciana asztalán álló telefon és megszólalt Luz Maria, mindenki által oly jól ismert hangja.

- A férje van itt, asszonyom!

- Rendben, köszönöm! – azzal gyorsan összepakolta holmiját, miközben az ajtó kinyílt és Juan lépett be rajta, nyomában Rodrigoval. Egy gyors üdvözlő csókra jutott csupán idejük, mert Franco nem győzte őket elégszer figyelmeztetni arra, hogy le fogják késni a gépet, hiszen már így is kifutottak az időből.

- Most véletlenül pont nem miattam késtünk – mosolygott Juan de la Cruz és Rodrigora pillantott, aki kissé zavartan állt a két Velarde lány között. Cristina barátságosan rámosolygott, de látható volt, hogy a fiú kis híján elolvadt a boldogságtól.

- Rendben, vigyázzatok magatokra! – lépett Luciana két lánya mellé és egy-egy búcsú puszit nyomott az arcukra.

- Ha bármi van, hívjatok! – bíztatta őket Juan de la Cruz, miután már ő is elbúcsúzott. – A szálloda telefonszáma ott van a dolgozószobában.

- Nem lesz semmi baj! – kacagott fel édesen Gabriela és megölelte apját.

- Úgy van – hagyta helyben Cristina húga szavait. – Vigyázunk egymásra. És ha bármi gond van, itt van Rodriogo.

A fiú nevének említésére zavarában kis híján lefejelte a nyitva hagyott szekrény ajtaját.

- Inkább minket hívjatok!

- Menjetek már, mert lekésitek a gépet! – sürgette őket Franco, de mikor már kint voltak az irodából és a lift felé tartottak még utánuk kiáltott. – Luciana, nekünk nem adtad meg a számod. Hol tudunk elérni, ha bármi van?

Válasz azonban nem érkezett, csak egy rejtélyes mosoly, míg végül be nem szálltak a liftbe és be nem csukódott annak ajtaja.

- Remélem, ha egyszer férjhez megyek, az én házasságom is ilyen boldog lesz! – mondta álmatag hangon Gabriela és testvére beleegyezően bólogatott.

- Ritka az ilyen harmonikus kapcsolat a mai világban, mint amilyen a szüleiteké – válaszolta Miriam mosolyogva és az ablakhoz lépett, ahonnan még látta, hogy a parkírozóban álló autóhoz kézen fogva ér oda Luciana és Juan de la Cruz, majd a férfi kinyitja felesége előtt a kocsi ajtaját.

- Duvalék! – kiáltott fel hirtelen Vivan, mire mindenki felé kapta a tekintetét. – Elfeledkeztünk Duvalékról. Mindjárt itt lesznek. Szólni kell a modellnek…

- Én már elengedtem mára Marcetát – szólalt meg csendesen Franco, mire egy pillanat alatt m,agán érezte a többiek szemrehányó tekintetét. – Nem tudtam, hogy este hat után jön még ügyfelünk – szabadkozott.

- Most mit csináljunk? Kifejezetten menyasszonyi ruhákat akartak nézni…

- Vivian – szólt Cristina. – Én szívesen bemutatom a ruhákat.

- Hát, én nem is tudom… Luciana nem örülne…

- De anya most nincs itt – bíztatta a lány. – Kérlek, Vivian! Kérlek szépen! – nézett rá könyörgőn a lány és még a kezét is összekulcsolta. Hát mit lehet ezek után tenni? A nő beleegyezően bólintott, Cristina pedig alig fél órával később már a legszebb esküvői ruhában pompázott, mikor betoppant az ifjú pár; Victor Manuel és menyasszonya Tamara. Abban a pillanatban történt valami, mikor Cristina tekintete találkozott a fiúéval. Akkor még egyikük sem tudta, hogy mindkettejük sorsa megpecsételődött ezzel a találkozással.

- Igyunk arra, hogy húsz év múlva újra ott köszöntjük egymást újabb boldog húsz évet kívánva! – emelte poharát Juan de la Cruz feleségére az acapulcói szálloda éttermében.

- Rád és rám! – koccintottak Lucianával. – Kettőnkre!

- Kettőnkre!

Egy pillanatra megbabonázva néztek egymás szemébe és mindketten elmosolyodtak, mint a kamaszok az első randevún.

Végül Luciana volt az, aki megtörte a köztük beálló csendet.

- Mit szólnál, ha ma este a szobánkba kérnénk a vacsorát?

Juan nem válaszolt, csak elmosolyodott, kézen fogta feleségét és együtt indultak fel szobájukba.