Juan de la Cruz végig sétált a jól ismert, kikövezett ösvényen és mélyet szippantott a kertben lévő rózsák illatából.

Itt nőtt fel. Ismert itt minden fát és bokrot, a ház minden zegzugát.

Mosolyogva nézett a kerítés tövében álló kis házra, ahol a kertész a szerszámait tartotta. Kiskorában, mikor senki nem figyelt oda, néha belopózott oda és egy könyvvel a kezében elbújt az egyik sarokban, távol mindentől és mindenkitől. Ez volt az ő menedékhelye. A hely, ahol nem tartozott senkinek elszámolni valóval és ahol az lehetett, aki valójában volt. Egy tízéves, a világot megismerni akaró gyermek!

De ennek már vége. Felnőtt, családja van… Családja van. Az a kissrác, aki évekkel ezelőtt még ott bujkált a kisházban, álmodni sem merte volna, hogy neki egyszer valaha is családja lehet. Mióta csak az eszét tudja, papnak szánták.

De ő más utat választott és ez az, amit soha nem fog tudni megbocsátani az anyja. Ezért gyűlöli annyira Lucianát és ezért látta csak oly’ kevésszer az unokáit.

- Juan de la Cruz? – hallott meg háta mögül egy régi, kedves hangot és mosolyogva fordult abba az irányba.

- Chepa. Az anyám itthon van?

- Igen, nem rég jött meg a templomból – válaszolta az asszony kedvesen. – Régen nem jártál már nálunk.

- Jöttem, ahogy tudtam – válaszolta komolyan a férfi, miközben követte Chepát a házba.

- És Luciana? Hogy van? A gyerekek?

- Mind nagyon jól vannak, köszönöm – derült fel Juan arca a kérdés hallatán. – Cristina főiskolára jár, Gabriela pedig idén végzi el a középiskolát.

- Vele még nem találkoztam – válaszolta csalódottan az asszony. – Mindig, amikor eljöttetek, nekem el kellett utaznom.

- Én többször jártam itt egyedül, de a gyerekekkel csak akkor, amikor Lucianának dolga volt a fővárosban.

- Húsz éve nem láttam őt. Legutóbb az esküvőtökön… Egyszer ugye majd elhozod? – nézett reménykedve a férfire Chepa, akinek az arca most hirtelen ismét elkomorult.

- Nem hiszem, hogy eljönne.

- Hát, igen. Nem csoda, azok után, amit az édesanyád tett – de amint kimondta ezeket a szavakat, már szinte meg is bánta. Főleg, mikor meglátta, hogy Juan milyen kérdőn tekint rá. Lehetséges lenne, hogy nem tud róla, hogy a Senora dobta ki annak idején a várandós Lucianát az utcára?

- Miért? Mit tett az anyám?

Luciana tajtékzott a dühtől. Az az idióta fotós az összes képet elrontotta. Kivétel nélkül mind mehetett a kukába! Mit fog ezek után a házaspárnak mondani, akik ma jönnek majd a fotókért?

Az volt a legkevesebb, hogy kirúgta a fényképészt úgy, hogy a lába sem érte a földet! Az ország legjobb fotósai dolgoznak neki, de ezzel az eggyel most csődöt mondott, ráadásul fél négykor lesz egy újabb esküvő, amin fényképezni kéne. Csak reménykedni tudott, hogy valaki be tud ugrani helyette.

Álmai azonban egy pillanat alatt szertefoszlottak, mikor kinyílt irodájának ajtaja és belépett rajta Miriam Cristobal kíséretében.

- Az összes fényképészünket felhívtuk, de mindegyik esküvőn van.

- Vagy a saját műtermében dolgozik épp – tette hozzá a férfi lemondóan.

- Mondtátok neki, hogy a mai napra dupla bért kapnak? – kérdezte Luciana.

- Természetesen. De attól még nem lesz több idejük – válaszolta Miriam sajnálkozva, miközben leereszkedett az egyik üres székre. – Lehet, hogy egy kicsit elkapkodtad azt az elbocsátást.

- Láttad a képeket? Borzalmasak! És nem csak azért mert mindegyiken olyan piros a pár és a vendégek szeme, mint a nyulaknak, hanem mert van olyan, amiről egészen egyszerűen lemaradt a fejük. Bizony – bólogatott Luciana a többiek kérdő tekintetére. -  Ezt egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak!

- Igazad van Luciana, de attól, hogy mérgelődsz, még nem lesz fényképészünk – nyugtatta Cristobal, ám láthatólag ez sem használt. A nő már fel is pattant és vadul kezdte róni a köröket az irodájában. Tejes gőzzel azon volt, hogy megoldja a problémát.

- Béreljünk fel egy fotóst!

- Most? Az esküvői csúcsszezon idején? – kérdezett vissza Miriam.

- Csak van egy olyan fotós, akinek semmi dolga.

- Ha ismét kontármunkát szeretnél, biztosan találunk egy zugfényképészt, de…

- Igazad van. De akkor mit tegyünk?

Egy pillanatra néma csend ereszkedett közéjük és láthatóan mindegyikük azon agyalt, hogy milyen lehetőségeik vannak. Végül Miriam volt, aki kiérdemelte a Nap Mentőangyala megtisztelő címet:

- Vivian fia, Alonso… Ő nem fotós?

Annyira kézenfekvő volt a megoldás, hogy az már szinte fájdalmas volt.

Hát persze! – csapott képzeletben a homlokára Luciana. – Alonso. Ráadásul látta is a munkáit és nagyon tehetségesnek tartotta.

- Felhívom Viviant – ajánlotta Cristobal és már indult a telefonhoz és tárcsázta a nő számát, aki épp a Santos- esküvőn tartózkodott, ami az ő szervezésében folyt. – Vivian… Igen, itt Cristobal… Mennyire rosszkor? Hogy most vonulnak be éppen a templomba?

- Add ide! – kapta ki a férfi kezéből a kagylót türelmetlenül Luciana. – Gyors leszek, Vivan, ne aggódj! A fiad száma kéne… Igen… Igen…- jegyzetelte egy papírra a diktált adatokat. – Köszönöm! Leköteleztél és sok sikert! – a csúnya nagy kő hangosan gördült le az irodában tartózkodók szívéről, miközben Luciana újra tárcsázott.

Gabriela éppen a kertben olvasott és élvezte, ahogy a nap sugarai melengetik az arcát. Csak nem rég ért haza és úgy döntött, kihasználja ezt a kis időt, amit egyedül tölthet és hódol kedvenc tevékenységének a könyvek bújásának. Állítólag ebben is az apjára ütött, mint oly’ sok mindenben, de őt ez nem zavarta.

Kiskorában édesanyja gyakran rajta kapta őt, hogy késő éjszaka is olvasott elemlámával a takaró alatt. Ilyenkor mindig kedvesen leszidta, miközben ugyanúgy mosolyogva kobozta el tőle a könyvet és a lámpát is, és folyton az apjához hasonlította, aki szintén rengeteget olvasott. Mikor pedig ő maga arra hivatkozott, hogy látszik is apján, hiszen mennyire okos, anyja csak halványan elmosolyodott, adott egy puszit az arcára és azt válaszolta, hogy miden úgy igaz, ahogy mondja, de neki nem egy este alatt kell behoznia a lemaradását apjához viszonyítva.

- Szép jó napot! – köszöntötte őr Rodrigo mosolyogva.

- Nincs itthon – válaszolta hirtelen a lány, anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből.

- Kicsoda?

- Apa.

- Ja, én nem hozzá jöttem – mosolyodott el zavartan a fiú.

- Cristina sincs itthon.

- Hova ment? – kérdezte Rodrigo, miközben leült a lány mellé.

- Még a főiskolán van.

- Milyen lelkiismeretes!

- Az – válaszolta Gabriela, szeme sarkából figyelve a fiatalembert, aki láthatóan zavarban volt. – Nem tudom, mikor jön haza – nézett fel könyvéből a lány.

- Kicsoda?

- Cristina, mert gondolom, hozzájöttél, nem igaz?

- Ja… D-de igen – bólintott Rodrigo.

A lány más esetekben mosolyogva figyelte volna, hogy hogy lehet egy embert ilyen könnyen zavarba hozni, de ez most nem az a helyzet volt. Kedvelt ezt a fiút. Talán túlságosan is. De ha ő egyszer a nővéréért van oda, akkor mit lehet tenni?

Most tényleg meg akarja őt várni? Itt fog ülni addig, amíg az apja vagy Cristina haza nem érnek? Na ne… ez már aztán tényleg több a soknál! Ha sóhajtozni akar, tegye máshol és ne zavarja őt az olvasásban! Egyébként is, ha tudná, hogy Cris napok óta arról a férfiről ábrándozik, akivel a minap találkozott, miközben bemutatta a ruhákat…hogy is hívják? Valami hosszú neve van. Victor Manuel! Igen, ez az! Csakhogy a dolognak van egy kis szépséghibája. Nevezetesen az, hogy az a fiú vőlegény… Igen, hamarosan megnősül. De gondolni csak nem bűn rá, nem igaz? Valószínűleg úgysem találkoznak soha többet!

Zavartan Rodrigora pillantott, aki mosolyogva nézett vissza rá.

Na, ebből mi lesz?  

- Nem értem, Chepa – rázta meg fejét Juan de la Cruz. – Mit tett az anyám?

- Ó, én nem mondtam semmit – felelte zavartan az asszony. Na, most aztán nagyon nagy bajban van. Ebből hogy verekedi ki magát? – Csak arról van szó – fordult a férfi felé kezeit tördelve -, hogy az édesanyád téged mindig is papnak szánt és neheztel Lucianára, amiért letérített erről az útról.

Na, ezért a hazugságért biztosan a pokolra jut!

- De Chepa…

- Juan de la Cruz! – hallotta meg anyja hangját közvetlenül a háta mögött. Ana Joaquina közelebb lépett fiához, aki megölelte őt. – Elmehetsz Chepa! – fordult a szolgáló felé az asszony, aki egy bólintás után elhagyta a nappalit. – Olyan rég nem láttalak, fiam! – mosolygott Juanra. – Már azt hittem, el is felejtettél!

- Dehogy felejtettelek el, anyám! – csóválta meg fejét a férfi kissé rosszallóan. – Egyszerűen csak időhiányában voltam.

- És a múlt hétvége?

- Nagyon jól tudod, hogy mi volt a hétvégén – válaszolta szelíden Juan. Tudta, hogy anyja előszeretettel feledkezik meg arról az egyszerű tényről, hogy neki családja van. Ilyenkor mindig türelemre intette magát, nehogy újabb veszekedés legyen a vége.

- Tudom. Pontosan tudom, hogy mi volt. A megkísértésed évfordulója!

- Kérlek, ne kezdd megint! – szólt elgyötörten Juan, de úgy tűnt Ana Joaquinát nem lehet ilyen könnyedén megállásra kényszeríteni.

- Soha nem fogom megbocsátani annak az átkozott perszónának, amit veled tett!

- Ne nevezd így Lucianát!

- Úgy nevezem azt a nőt, ahogy kedvem tartja!

- Az a nő a feleségem, a gyermekeim, és nem mellesleg a te unokáid, édesanyja! – kiabált most már a férfi is.

- Olyan szépen elterveztem mindent - folytatta az asszony, elengedve fia szavait a füle mellett. – Rajta voltál az Istenhez vezető úton, de Luciana letérített róla!

- Nem azért jöttem ide, hogy veszekedjünk, anyám – erőltette arcára a nyugalom maszkját Juan de la Cruz. – Hanem azért, hogy beszélgessünk. Ne csodálkozz rajta, ha a gyerekek nem szívesen jönnek hozzád, ha előttük is anyjukat pocskondiázod!

- Nem árt, ha megtudják, az igazságot arról, milyen nő az anyjuk!

- Ha már az igazságnál tartunk – szólalt meg némi hallgatás után a férfi. – Te nem szeretnél nekem elmondani valamit arról, hogy mit tettél a múltban?

Cristina éppen kilépett a főiskola kapuján, kezében a legújabb esszédolgozatának értékelésével. Olyan elmélyülten olvasta a tanár véleményét, hogy anélkül lépett le a járdáról, hogy körülnézett volna, így már csak akkor kapta fel a fejét, mikor hangos fékcsikorgást hallott közvetlenül maga mellől.

- Az ég szerelmére! Jól van? – emelkedett ki a férfi Cabriójából sápadt arccal.

A lány felnézett és ekkor felismerte őt, Victor Manuelt. Látta, ahogyan a férfi is elmosolyodik, mikor kiderült, hogy Crisnek semmi baja.

- Ön nem az a modell attól az esküvőszervező cégtől?

- De igen – nevetett a lány. – De nem vagyok modell, csak kisegítettem.

- Mindenesetre, örülök, hogy újra találkoztunk! Nincs kedve meginni egy kávét erre a nagy ijedségre?

Cristina fejében hangosan jelzett a vészcsengő, ám mégis rábólintott az ajánlatra.

Luciana épp kedvenc foteljában olvasott, mikor Juan de la Cruz megérkezett. Elgyötörten, fáradt arccal lépett feleségéhez és lehajolt, hogy megcsókolja.

- Minden rendben? – kérdezte a nő, mikor látta, hogy a férfi leült a mellette levő székre és kinyújtóztatta hosszú lábait.

- Igen, csak egy kicsit fáradt vagyok – Juan figyelte, ahogy Luciana leteszi a könyvét és hozzálép, majd ráül a szék karfájára.

- Feszültnek tűnsz.

- Csak a szokásos. Egésznap vártam a könyvelőt, de nem jött. Az összes órámat le kellett mondanom, úgyhogy holnap késő estig bent leszek. És nálad? Mi a helyzet itthon? Hol vannak a lányok?

- A szobájukban. Cristina szája a füléig ér, biztos valami jó dolog történt vele. Ellenben Gabriela szokatlanul komoly.

- Ő mindig komoly – válaszolta Juan és lerúgta a cipőjét. – És a cégnél? Történt valami érdemleges?

- Megoldottunk két krízishelyzetet és elkezdtünk szervezni egy reneszánsz esküvőt.

- Reneszánsz?

- Tudod: hosszú szoknya, hatalmas pulyka combok és kézzel evő emberek vicces harisnyákban, nevetséges hanglejtéssel. Olyanokat mondanak, hogy: Induljunk iziben meg hasonlók.

- Beszélsz reneszánszul? – kérdezte vigyorogva a férfi.

- Méghozzá folyékonyan- mosolygott Lucaian és beletúrt férje hajába.

- Ez a szakma mindig tud meglepetéseket okozni. A múltkor a fehér pulyka, most ez…

- Páva – javította ki a nő.

- Számít ez? – Luciana Juan kérdésére megrázta a fejét és egy pillanatra mély csend ereszkedett közéjük. Volt még valami más is, ami bántotta a férfit és szeretett volna választ kapni egy, őt egésznap foglalkoztató kérdésre. – Ma anyámnál jártam és beszéltem Chepával.

- Jól van?

- Hiányol neki. Kérdezte, hogy vagy. Mondta, hogy egyszer meglátogathatnád, de mondott még mást is, ami egy kicsit nyugtalanít. Említett valamit, arról, hogy anyám tett valamit a múltban veled kapcsolatban. Tőle is megkérdeztem, hogy miről van szó, de nem adott érdemleges választ. Te talán tudsz ebben segíteni. Szóval, mi történt köztetek?