- Egyáltalán nem zavarsz, Chepa! – mosolygott boldogan Luciana , miközben beljebb tessékelte az asszonyt a házba. Természetesen nem engedhette el csak úgy a nőt, aki oly’ sok mindent tett érte a múltban, anélkül, hogy egy jót ne beszélgettek volna, így meginvitálta magukhoz, amit Chepa, ha vonakodva is, de elfogadott.

Most, hogy végre hazai környezetben lehetett, Luciana sokkal felszabadultabbnak érezte magát. Udvariasan hellyel kínálta az idős szolgálót, aki kissé idegenül érezte magát.

- Juan de la Cruz megkért, hogy intézzek el neki valamit – magyarázta Luciana, miközben teáért csengetett.

- Találkoztam vele a minap, mikor meglátogatta az édesanyját.

- Igen, tudok róla.

- Jaj, Luciana, én nem tudtam, hogy ő nem tud semmiről! – szabadkozott az asszony a múltkori incidensre célozva. – Azt hittem, elmondtad neki.

- Nem. Szegény éppen eléggé zaklatott volt, minek tetézzem még én is a baját azzal, hogy az anyja ellen beszélek.

- Igazad van – hagyta helyben Chepa, majd körülnézett. – Nagyon szép a házatok! És ők? – lépett a kandallóhoz, amin fényképen sorakoztak. – Cristinát már ismerem, de a másik lányodat még nem. Ő az?- mutatatott az egyik, Gabrielát ábrázoló képre, amin épp szélesen vigyorog Juan de la Cruz és nővére mellett, Luciana pedig bólintott. – Mennyire hasonlít az apjára!

- Látod, ezt én is mindig mondom nekik, de állandóan csak legyintenek – nevetett fel a nő. – Hogy vagy Chepa? – folytatta komolyabban az asszonyra nézve.

- Ne rólam beszéljünk! Inkább mondd, boldogok vagytok?

- Nagyon. Juan de la Cruz tökéletes férj és nagyon jó apa! – áradozott Luciana. – És hiába mondják, hogy a fiatalon kötött házasságok nem hosszú életűek, mi vagyunk az élő bizonyíték ennek ellenkezőjére.

- Igen, hisz’ ti is még gyerekek voltatok, mikor Cristina született. El sem tudom mondani, mennyire örülök a boldogságotoknak! – mosolygott őszintén Chepa.

- Már mondtam, hogy meggondolom – hangzott fel a bejárat felől a jól ismert kedves hang, ami egyből felkeltette mindkét nő figyelmét.

Mikor Juan de la Cruz meglátta, hogy vendégük van, ráadásul, hogy ki az, egy pillanatra megtorpant, tartva attól, hogy történt valami édesanyjával, de mikor meglátta a két nő széles mosolyát, némileg megnyugodott és egy csókkal üdvözölte a feleségét, míg Chepa arcára nyomott egy puszit.

- Minek köszönhetjük a látogatásod? – kérdezte a férfi, mikor leült Luciana mellé.

- Csak összefutottunk a templomban – magyarázta az idős szolgáló.

- Akkor ezek szerint sikerült beszélned Celorio atyával? – nézett feleségére érdeklődőn Juan, aki bólintott. – Angyal vagy, remélem tudod.

- Hol hagytad Gabrielát? – tekintett az ajtó felé a nő, kisebbik lányát keresve.

- Itt vagyok! – válaszolta a lány, mikor egy táskával a kezében belépett a nappaliba. – Vissza kellett mennem a kocsihoz a holmimért.

- Még nem találkozták Chapával, igaz, kicsim? – fordult Luciana lánya felé érdeklődőn, aki bólintott, hogy még nem volt szerencséjük egymáshoz. – Chepa, ő a kisebbik lányunk, Gabiela – mutatta be őket egymásnak. – Chepa egészen kiskora óta ismeri édesapádat.

- Csaknem születése óta – javította ki az idős szolgáló, miközben végignézett az előtte álló lányon. – Tényleg nagyon hasonlítasz édesapádra – mosolyodott el kedvesen, mire Gabriela nevetve helyeselt, hogy köszöni szépen és leült szülei mellé. Ez egy igazán kellemes és érdekes délutánnak ígérkezik. Talán megtud egyet s mást arról, miért nem kedveli egymást anyja és nagyanyja. Jó lesz, ha figyel minden elejtett megjegyzésre…

Victor Manuel leparkolt a főiskola előtt sportkocsijával, de mielőtt Cristina még kiszállhatott volna, még elkapta a kezét, így tartva vissza őt a távozástól. A lány vetett rá egy rosszalló pillantást, de az összhatást alaposan rontotta az arcán ragyogó boldog mosoly.

- Engedj, órám van! El fogok késni!

- Ne menj még! – nézett rá kérlelőn a férfi és Cristina már nagyon régóta nem tud ellenállni ennek a pillantásnak. – Maradj egy kicsit! Beszélgessünk!

- Egész eddig beszélgettünk! – kacagott fel édesen a lány, de mégis maradt. Nem mozdult egy tapodtat sem. Túlságosan is vonzották azok az égszínkék szemek, melyek most gyengéden pillantottak rá.

- Még nem is meséltél a szüleidről. Nagyon fiatal az édesapád.

- Igen, mert csak tizennyolc éves volt, mikor születtem. Az mesélte, hogy papnak készült, de aztán találkozott anyámmal és őrülten egymásba szerettek.

- Szép történet – mosolygott Victor Manuel kedvesen, de egész idő alatt le sem vette a szemét Cristináról.

- Most ünnepelték a huszadik házassági évfordulójukat – szórta a további felesleges információkat a lány, hátha ezzel is elodázhatja a búcsú pillanatát.

- A húgod is nagyon szép. De nem annyira, mint te.

- Nekem most mennem kell! – pattant ki Cristina az autóból. Kár lett volna tagadni, hogy megijedt attól, amit a fiú mondott neki az imént. Nem is szabadna ott lennie…Vele… Hiszen vőlegény és hamarosan megnősül.

- Várj még! – kiáltott utána Victor Manuel és ő is kiszállt az autóból, majd a lány után szaladt. El is érte és finoman karon ragadta őt, maga felé fordítva. – Ne haragudj, ha bármi rosszat is mondtam! Látlak még?

- Nem hiszem – válaszolta zavartan Cristina. – Engedj, kérlek! El fogok késni…

- Nem engedlek sehová most, hogy végre rád találtam – nyújtotta ki kezét a férfi és megsimogatta a bájos arcot. – Tetszel nekem, Cristina…

- Nem. Ne mondj ilyet!

Azonban minden tiltakozása egy pillanat alatt a semmivé vált, mikor megérezte Victor Manuel ajkait a sajátján. Érezte, ahogy a fiú kezei a derekára kulcsolódnak, ő pedig karjait a nyaka köré fonta és átadta magát a boldog pillanatnak.

Rodrigo irodájában ült, miután gondosan magára zárta annak ajtaját, nehogy bárki is megláthassa vagy meghallhassa!

Pont három óra. Kezébe vette a telefont és tárcsázni kezdett.

Hármat csengett, mire felvették a túloldalon.

- Már azt hittem, nem értél oda. Épp le akartam tenni. Három órában maradtunk, nem igaz? – kérdezte színtelen hangon, mire a vonal másik végéről megérkezett a válasz. – Nem érdekel. Legközelebb tartsd magad a megbeszélt időhöz! A lényeg az, hogy változott a terv… Nem, ne aggódj, nem sejtenek semmit! Velarde megbízik bennem. Fogalma sincs arról, hogy ki vagyok és az emberekbe vetett töretlen hite lesz az, ami majd a vesztét okozza… Nem érdekel a véleményed, inkább figyelj! – emelte fel hangját Rodrigo tőle szokatlan módon. Legalábbis azok számára szokatlan módon, akik körül az elmúlt időszakban dolgozott. - Cristina nem lesz jó, viszont a másik lány pont megfelel a célra… Igen, belém van bolondulva – nevetett fel gonoszul. – Gyerekjáték lesz őt elcsábítani és rávenni, hogy adott esetben az én oldalamra álljon… Most le kell tennem, de te hívj, megértetted?! Majd én hívlak a szokott időben, de ne késs! – azzal letette a kagylót és elégedetten dőlt hátra székében, lábát feltéve az asztalra.

- Neked hamarosan befellegzik, Juan de la Cruz Velarde!