Juan de la Cruz csendben magára vette zakóját, zsebre vágta nyakkendőjét, amit a tárgyalásra szándékozott csak felkötni. Gyűlölte ezt a ruhadarabot! Néha úgy érezte, szinte megfullad benne, akár azokban a kötöttségekben, amik az alapítványnál várták, mint például ez a mai megbeszélés.

Valaki igen nagy összeget szeretett volna felajánlani a Gyermekétkeztetési Alapnak és az ő feladata volt a részletek lerendezése a titokzatos adományozóval. Rábízhatta volna Rodrigora is, de a férfi az utóbbi időben igen csak érdektelennek mutatkozott ezekben az ügyekben, így jobbnak látta, ha személyesen intézkedik az ügyben.

Kezébe vette cipőjét, hogy nehogy felébressze még mindig mélyen alvó feleségét, és hangtalanul kisomfordálhasson a hálóból, ám addig ügyeskedett, mígnem sikerült rálépni a lakás valószínűleg egyetlen recsegő parkettájára.

 - Hová mész? – hallotta meg Luciana álmos hangját, mire odalépett a még mindig félálomban lévő feleségéhez és gyengéden megcsókolta.

- Sehová, csak dolgozni – suttogta. – Aludj csak!

- Szombat van…

- Csak egy tárgyalás az egész és jövök haza. Mire felébredsz, már itt is leszek.

- Siess! – fúrta a párnába fejét a nő megadón és hagyta, hogy férje végre elhagyja a helyiséget.

*

Rodrigo gondosan előkészített minden iratot. Semmi egyéb feladata nincs, mint hogy a megfelelő pillanatban Juan de la Cruz orra alá dugja azokat és aláírassa vele őket.

Hallotta, hogy kinyílik a liftajtó és ő máris ugrásra készen állt. Két lépéssel főnöke irodájában termett és tanakodva nézett rá.

A férfi láthatóan keresett valamit.

- Elvesztettél valami? – kérdezte hirtelen, mire Juan megpördült tengelye körül és szembetalálta magát Rodrigoval.

- Csak az iratokat a mai tárgyalásra. Meg is van – kapta fel a kékszínű dossziét asztala baloldaláról.

- Várj egy kicsit! Alá kéne írnod ezeket! – dugott négy darab papírt Juan de la Cruz orra alá.

- Ne most, sietek!

- Csak egy perc az egész. Ma kéne átutalni a pénzt a Gyermekmentőknek és kell a te aláírásod is.

A férfinek láthatóan nem fűlött a foga nagyon az egészhez, mégis tollat ragadott és aláfirkantotta az első lapot.

- És ez mi? – kérdezte, mielőtt a másodikat is ellátta volna kézjegyével.

- Ez a tegnapi jelentés, a másik az engedély az árvaházi adományok elszállítására…

- És az utolsó?

- A-az? Az csak… cs-csak… a jóváhagyásod a legújabb adománygyűjtő akció elindítására…tudod az önkéntesek meg minden – válaszolta zavartan Rodrigo és feszülten figyelte, ahogy Juan aláírása erre is rákerül.

- De most már mennem kell! Így is késésben vagyok…

- Sok sikert a tárgyaláshoz! – szólt a férfi után a fiú, de a liftajtó már bezárult mögötte. Mikor végre újra egyedül maradt, elégedetten elmosolyodott, zsebre vágta az utolsó papírt és magára zárta irodája ajtaját. Bevégeztetett.

*

- Hogy tudok én mindig ennyit késni? – nézett órájára idegesen Juan de la Cruz, mikor belépett az egyik belvárosi étterem ajtaján. Tekintetével ügyfelét kereste, de csak a hevesen felé integető Victor Manuelt látta és kissé értetlenül nézett a fiatalemberre, mígnem az oda nem lépett hozzá.

- Senor Velarde! – nyújtott kezet Juannak. – Kicsit féltem, hogy talán elfelejtette…

- Önnel fogok tárgyalni?

- Igen – mosolygott a fiatal férfi. – Én vagyok a titokzatos adományozó.

*

Luciana idegesen pillantott órájára. Még egy utolsó sminkkorrekció és indulásra készen áll. A Gonzales – esküvő fogja megalapozni a cég végleges sikerét. A nagykövet lányának esküvője megnyithatja előttük az utat  a felső tízezerhez. Arról nem is beszélve, hogy mindent tőlük rendeltek. Ruhát, csokrokat, vacsorát…

Mindjárt dél és indulnia kell! Juan de la Cruz pedig az ígérte még korán reggel, hogy nem marad el soká. Szerette volna látni, mielőtt egész napra elmegy.

A szoba ajtaja szinte végszóra nyílt ki és lépett be rajta férje.

- Arról volt szó, hogy mire felébredek, itt leszel – dorgálta meg Luciana játékosan Juant, miközben az egy lágy csókkal üdvözölte és ledobta zakóját az egyik fotelba.

- Elhúzódott a megbeszélés, ne haragudj! – szabadkozott a férfi és végignézett feleségén. – Készülsz valahova?

- Ma van a Gonzales-esküvő. Csatarendbe állítottam a nehéztüzérséget. Miriam, Vivian és Franco is ott lesznek… Ez nagyon fontos a cégnek is és nekem is. Hogy tetszem? – fordult Juan felé, aki elégedetten elvigyorodott és egy percig sem tagadta, hogy igen csak tetszik neki, amit lát.

- Azt hittem, egy esküvőn a menyasszonynak kell a legszebbnek lennie.

- Édes vagy – mosolygott Luciana kedvesen. – Te pedig pihenj! Ne csinálj semmit! Olvass, aludj, nézz tévét, de ne vedd fel a telefont!

- Miért pont a telefont ne?

- Mert még a végén megint behívnak, miközben hétvége van és az mint tudjuk, a pihenésre való.

- Te is hétvégén dolgozol.

- Kivételesen – tette hozzá a nő, miközben még gyorsan bedobott egy-két dolgot a táskájába. – És te most kivételesen pihenhetnél. Csak egy kicsit! – nézett Juanra könyörgőn, aki beleegyezően bólintott.

- A sporttáska minek? Azt hittem, esküvőre mész.

- Pontosan. Mindenre fel kell készülnünk – mosolygott Luciana. – Légy jó! Szeretlek! – búcsúzott egy gyors csókkal.

- Én is téged – válaszolta a férfi, de volt egy olyan érzése, hogy felesége ezt már nem hallotta. Ebbéli hitében megerősítette az ajtó hangos csapódása is.

Egyedül van. Talán egy kis pihenés tényleg jól esne…

*

A templomban már nagy volt a sürgés-forgás. Miriam legalább százszor átnézte már a díszítést. A meglazult virágdíszeket újra felerősítette, míg Vivan a papnak ecsetelte a pár újabb és újabb kéréseit a saját fogadalomtól kezdve egészen a kivonulásig, Luciana pedig felülről irányította a munkálatokat.

- Én készen vagyok – érkezett mellé Miriam és Vivan egy időben.

- Remek – bólintott a nő és kíméletlen hűvösséggel végigtekintett a templomon. Ha az ő szeme nem szúr ki semmilyen hibát, akkor az nincs is. – Azt hiszem, minden rendben.

- Leszámítva a menyasszonyi csokrot – húzta el a száját Miriam. – Annyi szép virág van itt, miért kellett neki pont ilyen randa művirágot választania?

- Ő az ügyfél – adta meg a választ Luciana.

- De egyáltalán nem passzol a ruhához!

- Az nem a mi dolgunk.

- Megérkeztek az első vendégek – jelentette odakintről valaki, mire a kis társaság jobbnak látta, ha csendben elhúzódik a színfalak mögé.

Valóban minden a legnagyobb rendben volt. Túlságosan is nagy rendben. Általában ilyenkor szokott beütni a krach és nem volt ez most sem másként.

Már minden készen állt. A vőlegényt útjára indították édesanyjával a karján és már éppen indították volna a koszorúslányokat is, mikor hangos sikoly és reccsenés hallatszott a hátuk mögül. A menyasszonyi ruha anyaga hangosan adta mindenki tudtára, hogy nem igazán van ínyére, hogy viselője körülbelül három számmal nagyobb, mint kellene.

- Vissza, vissza! – hívta vissza fojtott hangon Miriam az éppen indulni készülő koszorúslányokat.

- Mi történt? – lépett Luciana a zokogó lányhoz, akinek ruhája hátulján égtelen lyuk tátongott. – Hát ez nem jó. Meg tudod csinálni, Franco? Te pedig ne sírj, kedvesem, elkened a sminked! – fordult a menyasszonyhoz.

- Legalább egy félóra kéne, mire ezt befoltozom.

- Annyi időnk nincs – mondta az örömapa.

- Akkor mégis, mit csináljunk? – kérdezte Franco idegesen, mire Luciana tekintete a keservesen síró lány műcsokrára tévedt és megszületett az ötlet, ami végül megmentette a helyzetet.

- Zseniális – suttogta Miriam elégedetten, ahogy pár perccel később már nyugodtan figyelték az oltár elé vonuló menyasszonyt, akinek ruhája hátsófertáján már ott virult a művirágból készült csokor.

- Látod, mégis csak jó volt valamire az a borzalom, csak egy-két biztosítótű kellett – mosolygott elégedetten Luciana.

- És nem utolsó sorban élővirággal vonul.

- Úgy van – bólintott a nő, ám ekkor szinte a semmi perc alatt gyengeség tört rá. Szédült és alig kapott levegőt. Miriamnak és Viviannak is feltűnt barátnőjük hirtelen arcszínváltása és aggódva fordultak felé.

- Minden rendben?

- Igen. Csak kimegyek egy kicsit a friss levegőre – válaszolta erőtlenül Luciana. – Csak az izgalom, semmi baj – fordult vissza az ajtóból nyugtató mosolyt küldve barátai felé.

*

- Hogy érti, hogy nem tudja, hol vannak a pincérek? – kérdezte ingerülten Miriam, mikor már a vacsora helyszínén voltak és elsőként szembesültek vele, hogy valami hiányzik, nevezetesen a felszolgálók.

- Add ide! – tajtékzott a dühtől Luciana és kikapta barátnője kezéből a telefont. – Itt Luciana Velarde! Mégis, merre vannak?... Hogy lehet lefordulni rossz helyen az autópályáról? Világosan fel van tűntetve, hogy hol a kijárat… Nem vagyok ideges, csak dühös!... Nem érdekel, nekem most van szükségem rájuk!... Négy óra?! Azalatt vége a vacsorának!... Rendben, köszönöm! – azzal kinyomta a telefont és barátai felé fordult. – A pincérek egy része Acapulco felé tart- közölte hűvös nyugalommal. – Rossz helyen fordultak le és csak négy óra múlva tudnak új embereket küldeni.

- Ajaj… -reagált Franco idegesen. – Most mi lesz?

- Nem tudom, de valahogy pótolnunk kell a hiányukat. Legalább négy embert kéne szereznünk valahonnan.

- Hívjunk fel éttermeket! – javasolta Miriam, de azonnal korrigálta is magát. – Szombat, csúcsszezon, tudom.

Láthatóan mind azon voltak, hogy megoldják ezt az áldatlan állapotot, lehetőleg minél hamarabb, míg ezúttal Vivian szállt alá mentőangyalként a megoldással.

*

Juan de la Cruz felkötötte a hófehér nyakkendőt és végignézett társain, Alonson, Francon és Cristobalon. Egytől egyig úgy festettek, mint akiket leöntöttek egy nagy adag besamel –mártással.

Amikor Luciana felhívta telefonon, hogy segítségre lenne szüksége, ő azonnal jött és mindenre számított csak arra nem, hogy pincérként kell parádéznia.

- Hadd nézzelek! – lépett elé felesége, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. – Így tökéletes. Mondtam már, hogy mennyire hálás vagyok neked?

- Még csak háromszor.

- Sajnálom, hogy elrontottam a szabadnapod! – szabadkozott Luciana.

- Figyelmezettél, hogy ne vegyem fel a telefont! Semmi gond – mosolyodott el végül a férfi. – Amúgy is unatkoztam otthon – azzal egy apró csókot nyomott felesége orrára.

- A tálcád – nyújtotta át neki a mai főtevékenységnek eszközét a nő.

- Ez vicces lesz. Eddig mindig a tálca másik oldalán álltam.

- Nem olyan bonyolult, majd meglátod – azzal megcsókolta Juant és továbbsétált, hogy megnézze, más frontokon is minden rendben van-e. Fél szemét azonban folyamatosan férjén tartotta. Be kellett vallania, az egyszerű fehér ingben és hófehér nyakkendőben is pont olyan jól mutatott, mint öltönyben vagy éppen egy egyszerű farmerban.

- Hoppá, elnézést! – kért bocsánatot az egyik vendégtől, akibe kis híján beleszaladt.

- Jól érzi magát? – kérdezte nevetve a vendég.

- Remekül és Ön?

De a választ már nem várta meg, hanem tovább sétált.

- El sem hiszem, minden a legnagyobb rendben – lelkendezett Vivian, Lucianába karolva. – Ki hitte volna, hogy minden ilyen jól alakul.

- Egyetértünk – helyeselt a nő lelkesen. Tényleg sokkal jobb minden, mint eltervezték. – Megtennéd, hogy ellenőrzöd, hogy haladnak a fiúk? Én addig megnézem, hogy minden rendben van-e a konyhán – kérdezte végül, majd hátrálni kezdett, de ezzel csak azt érte el, hogy ismét beleütközött valakibe. Ezúttal az örömapába.

- Elnézést, senor Gonzales! – szabadkozott ismét.

- Jól van, senora Velarde?

- Hát, erről már egy ideje folyik a vita – válaszolta jókedvűen Luciana.

- Éppen Önt kerestem. Meg kell, hogy mondjam, nagyon meg vagyok elégedve mindennel! Feltétlenül ajánlani fogom a barátainknak is az Önök cégét.

- Nagyon örülök, hogy így gondolja, uram!

- Nem udvariasságból mondtam, tényleg így gondolom – válaszolta a férfi, azzal, elköszönt a nőtől, aki tekintetével a közelben meghúzódó Viviant és Miriamot kereste, majd egy felfelé mutatott hüvelykujjal és egy ragyogó mosollyal jelezte, hogy minden a legnagyobb rendben.

Pár órával később, mikor már alig maradtak és a parketten is csak egy-két pár táncolt már, Luciana fáradtan hanyatlott le az egyik üres asztalhoz az egyik székre. Teljesen kiszívta az erejét ez a mai nap. Sokkal mozgalmasabb volt, mint az eddigi esküvők, az egyszer biztos.

- Minden rendben? – szólalt meg mellette egy ismerősen csengő hang és tulajdonosa leereszkedett a nő melletti üres székre és hagyta, hogy Luciana  a vállára hajtsa a fejét.

- Büszke vagyok rád! – mosolygott az asszony. – Remekül helyt álltál!

- Ha hívsz, jövök! Tudod; jóban- rosszban…

- Igen, még rémlik valami – nevetett fel Luciana. – Menjünk haza!

- Nem, nem – rázta meg fejét Juan de la Cruz. – Addig nem megyünk egy tapodtat sem, míg nem táncoltam a nap szépével – fogta kézen feleségét.

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Mert én itt dolgozom.

- A munkaidőd lejárt már cirka három órával ezelőtt. Egyébként sem hiszem, hogy bárkit is zavarna, ha táncolnánk. Persze, ha szégyelled, hogy egy pincérrel kell beérned…

Luciana nem válaszolt, csak elmosolyodott és hagyta, hogy a táncparkettre vezessék és az erős karok átöleljék, míg végül a lassú romantikus dallamokra el nem kezdtek táncolni. A nő férje mellkasára hajtotta fejét, a férfi pedig gyengéden ráhajtotta fejét feleségéjére és átadták magukat egymás megnyugtató közelségének.