Gabriela éppen apját várta az irodájában. Néha fel-fel pillantott az újságból, amit a kezében tartott és amin imitálta az olvasást, ugyanis Rodrgio már-már olyan szemtelenül nézte őt, hogy az szinte zavarba hozta. De csak szinte!

Néha rámosolygott a férfira, majd visszasüppedt az újság lapjai közé, de a betűk összefolytak a szemei előtt. Halvány fogalma sem volt arról, miről is szól az a nyavalyás cikk. Az pedig már végképp összezavarta, mikor egy magas árnyék vetült rá.

Feltekintett és Rodrigo állt előtte teljes életnagyságban, sármos mosollyal az arcán. Nem Cristinára mosolygott, hanem rá!

- Nincs kedved meginni egy kávét? – kérdezte a férfi kedvesen.

- Éppen apát várom – válaszolta a lány és visszatemetkezett az újságjába, ám a fiú láthatólag nem hagyta annyiban. Nem adja fel egy könnyen, az biztos. Ha ő akar valamit, akkor azt meg is szerzi.

- Mi olvasol?

- Egy… nagyon… érdekes és fontos cikket a…

- Karburátorról? – kérdezte meglepetten Rodrigo, ahogy beleolvasott az újságba és Gabriela meglepődött és tanácstalan arckifejezéséből arra következtetett, hogy az egész olvasás egy nagy humbug.

- Igen… a karburátorról – válaszolta zavartan a lány, de magában azért hozzá tette, hogy bármi is legyen az a karburátor, közel sem olyan érdekes, mint az a férfi, aki ott ül mellette.

- Az újságot elolvashatod később is – fogta kézen Rodrigo Gabrielát és már húzta is maga utána büfébe. – Hadd töltsem el az ebédszünetemet egy kedves és gyönyörű lány társaságában! Kérlek, tarts velem!

Kedves…gyönyörű? Ezt biztos, hogy neki mondta?

Azonban nem sokat gondolkozott erről, mert szó nélkül követte a férfit.

*

Pedro Aldama nyugtalanul szökkent fel íróasztala mellől, mintha valami megcsípte volna, holott erről szó sem volt.

Az adóhatóságnál mindig is figyeltek a névtelen bejelentőkre. Sőt. Egyik titkos alapelvük az volt, hogy hadd súgja csak be szomszéd a szomszédját, csak azért, mert az ő telkén szebb a fű és mellesleg vajon miből építette a házát mentős fizetésből és hasonlók. A besúgók… nem a helyes szó anonim bejelentő, csak a hatóság munkáját könnyítette meg.

Rengeteg ilyen feljelentést kapta és Senor Aldama éppen az egyik ilyen aktát olvasta át. És az, amit talált benne igen csak nyugtalanította.

Ez azért már arcátlan csalás! Az ilyen alakok megérdemlik a büntetésüket! Jó keresztényként mindig adakozott a szegényeknek és az elesetteknek és mindig meg volt arról győződve, hogy az alapítványoknál a legjobb helyen van a pénze.

Pedig, óh, dehogy!

Hány alapítvány ügyében járt már el az elmúlt években, de egyik sem volt ilyen súlyos.

Aki a gyermekektől és a rászorulóktól lopta el a pénzt, az felért a szemében egy arcul csapással.

Mihamarabb utána kell járni ennek az ügynek! - csitította magát. – Lehetőleg még ma, hogy időben lesújthasson az elkövetőre, mielőtt az a pénzzel együtt leléphetne külföldre, ahol aztán már bottal üthetik a nyomát!

Gyorsan az akta elejére lapozott, vett egy tollat és leírta a címet és telefonszámot, majd taxiba ült.

*

Luciana egész nap nem érezte jól magát, de mindezt betudta a túl sok munkának, ami az elmúlt héten a Gonzales- esküvő körül volt.

Ráadásul a nagykövet valóban betartotta az ígéretét és beajánlotta a céget barátainak és ismerőseinek is, így hála az égnek, újra rengeteg munkájuk volt!

Munka! Ma kora este megbeszélése lesz, ami nagy valószínűséggel elhúzódik késő estig, így le kell mondania a Juan de la Cruzzal már lassan egy hete tervezett vacsorát…

Majd megszakadt a szíve, mert legalább annyira áhítozott ő is pár nyugodt órára együtt, mint a férje. De most így alakult.

Kezébe vette a telefont és tárcsázni kezdte a férfi számát.

- Igen? – szólt bele a kagylóba Juan.

- Szia, én vagyok!

- Luciana! El sem hiszed, mennyire örülök, hogy hívtál! – és valóban. Hallatszott a férfi hangján, hogy valóban felderíti, hogy felesége felhívta. – Minden rendben? Jobban vagy már? A reggeli rosszullét elég ijesztő volt.

- Az csak a stressz miatt volt, de már minden a legnagyobb rendben.

- Ennek örülök! Most értem vissza az iskolából és itt ülök az irodában egy halom papír fölött. Rodrigo meg persze sehol! – majd egy pillanatnyi szünetet tartott, de csak annyit, hogy vegyen egy mély lélegzetet. – Luciana, nem tudom mikor végzek ma este. Elhalaszthatnánk a vacsorát mondjuk holnapra?

- Én is éppen ezért hívtalak; becsúszott egy megbeszélés mára és valószínű, hogy elhúzódik.

- Értem – válaszolta Juan nyugodt, kimért hangja. – Nos, úgy látszik, hogy ez ma nem jön össze! Felhívom az éttermet és lemondom az asztalt és foglalok egyet holnapra. Mit szólsz?

- Remekül hangzik – mosolygott bele a nő a kagylóba.

- Most le kell tennem. Ne dolgozz túl sokat!

- Te sem! Szeretlek.

- Én is. Este találkozunk. Vagy éjszaka. Attól függ melyikünk esik haza később – nevetett fel a férfi, majd letette a telefont.

*

Victor Manuel belépett az étterembe és tekintetével Tamarát kereste. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy nem a legjobb helyet választotta az eljegyzés felbontásához, de határozott elképzelései voltak és ettől senki nem tántoríthatta el.

És ekkor megpillantotta a nőt, amint az egyik asztalnál ült és éppen az étlapot olvasta.

A férfi vett egy mély lélegzetet és odalépett hozzá.

Tamara felnézett és elmosolyodott, ahogy meglátta őt, majd egy gyengéd csókkal köszöntötte.

- Drágám, már azt hittem nem is jössz! De tudod, örülök, hogy elhívtál ma ide, mert még rengeteg megbeszélni valónk van az esküvővel kapcsolatban. Döntenünk kéne az ülésrendről és a virágokról is…

- Azt hiszem, erre nem lesz semmi szükség – válaszolta Victor Manuel csendesen.

- Jaj, most miért mondasz ilyen? – affektált a nő és megérintette a férfi karját. – Ne aggódj, az esküvőnkön minden a legnagyobb rendben lesz!

- Nem lesz esküvő Tamara…

- Hogyan?!

- Fel szeretném bontani az eljegyzést – szólt csendesen Victor Manuel.

- Már miért tennél ilyet?

- Megismertem valakit és…

- Ne, ne, ne! – tiltakozott hangosan a nő. – Csak azt ne mondd, hogy másba vagy szerelmes?!

- Tamara, kérlek, ne csinálj botrányt! – csitította a férfi, de hasztalan.

- Te most csak ugratsz, ugye?! – kiabált önmagából kikelve a nő, mit sem törődve azzal, hogy mások is vannak körülöttük. – Ki az a kis szajha? Mikor találkozták vele? Tudod, mit?! Nem is érdekel! Úgyis kiderítem – azzal felkapta a táskáját. – Egy valamit jegyezz meg, drágám! Engem nem lehet csak úgy elhagyni és ezt te is tudod! – azzal feldúltan távozott az étteremből.

*

Gabriela kissé zavarban volt, ahogy Rodrigo folyamatosan bámulta őt. Nem volt ő hozzászokva az ilyesmihez, így folyamatosan elpirult.

- Miért nem vettem eddig észre, hogy milyen szép vagy?

- Ugyan! – legyintett zavartan a lány.

- De bizony – bólogatott a férfi és megfogta Gabriela kezét, aki kis híján kiöntötte az ásványvizét meglepetésében. – Szeretnék veled találkozni többször is. Mit szólsz hozzá?

A lány fülig pirult, de azért rábólintott az ajánlatra.

*

Juan de la Cruz elintézte az utolsó telefont is már nagyon szeretett volna hazamenni, de mindig, mikor azon volt, hogy indul, mindig meglátott még valami munkát, amit jobb, ha elvégez és nem hagyja meg holnapra. Most, hogy mindennel végzett, Lucrecia zavarta meg hangos kopogással.

- Senor Velarde, egy úr keresi Önt.

- Ki az?

- Egy bizonyos Pedro Aldama.

- Nem mondta, milyen ügyben jött?

- De igen – válaszolta a nő vonakodva. – Az adóhatóságtól van.