Juan de la Cruz mást sem csinált három napja, mint senor Aldamával a könyvelés felett görnyedt és minden részletét alaposan áttanulmányozták, már ki tudja hányadszor, de az csak nem akart stimmelni. A hiány pedig rémisztő volt: 20 millió peso.

Ez nem lehet véletlen, puszta elszámolás. Ez a pénz bizony valaki zsebébe vándorolt és abban egészen biztos volt, hogy nem az övébe.

- Nézze, senor Velarde! – emelkedett szólásra az ellenőr újabb hosszú órák számolgatása után és hangja semmi jót nem sejtetett. – Feleslegesen kínozzuk egymást már napok óta. Jobb, ha tudja, hogy a rendőrség két nappal ezelőtt nyomozást indított hűtlen kezelés miatt Ön ellen.

- Ellenem? – visszhangozta a férfi döbbenten. – De hát nekem semmi közöm ehhez az egészhez.

- Rendes embernek tűnik és én kétségkívül hinnék is Önnek, ha a tények nem Ön ellen szólnának.

- Tények? Miféle tények?

- Ezek szerint a papírok szerint – nyúlt bele aktatáskájába senor Aldama -, Ön van megnevezve a cég könyvelőjeként.

- Hogy micsoda? – lépett mellé Juan de la Cruz hitetlenkedve és belenézett a hivatalos papírokba.

- Ez az Ön aláírása?

- Igen – válaszolta csendesen a férfi, mikor a lapok alján megpillantotta kézjegyét.

- Ez mindent bizonyít.

- De én… én nem írtam alá ezeket!

- Ezek szerint mégis.

Juan nem válaszolt. Ha akart volna, sem tudott volna, hiszen a döbbenettől egy kanyi hang nem sok, annyi sem jött ki a száján. Csak állt ott értetlenül, mert ami igaz, az igaz; a papírokon valóban az ő szignója állt, de arról aztán halvány fogalma sem volt, hogy hogy került oda.

- Senor Velarde? - hallotta meg nagyon messziről Lucrecia hangját és kábán fordult abba az irányba, ahol a nőt sejtette. – A rendőrség van itt.

*

Gabrielával madarat lehetett volna fogatni örömében! Szerelmes volt és viszont szerették. Hát van ennél csodásabb dolog a világon?

Még csak három napja vannak együtt Rodrigoval, mégis úgy érezte, bármire képes lenne a férfiért!

- Gabriela?

- Cris! Gyere be! – intett mosolyogva nővérének, aki szobája ajtajában állt és most beljebb lépett.

- Merre jártál tegnap este? – kérdezte Cristina, miközben leült húga mellé a kanapéra.

- Kicsit későn jöttem haza, ez igaz. Rodrigoval voltam! – örömtelinek szánt bejelentését azonban nem fogadták fanfárok és dobszólók. Helyette néma csend telepesett a két testvér közé. – Most mi van? Semmi örömujjongás? – kacagott fel a Gabriela jókedvűen.

- Egészen pontosan mikor jöttél haza?

- Jaj, ne légy ilyen! Tíz… tizenegy…éjfél körül – vallotta be végül. – De nem történt semmi, esküszöm!

- Ne esküdözz! Tudod, hogy apa nem szereti.

- De apa most nincs itt. Na jó, tényleg nem történt semmi – folytatta a fiatalabbik lány. – Komolyan. Csak beszélgettünk és sétáltunk. Ne félj, nem ment ki a fejemből a sok felvilágosító szöveg, amivel anyáék évek óta nyaggatnak! Szerinted tudják, hogy nem voltam itthon?

- Nem – válaszolta komolyan Cristina és látta, hogy húga megkönnyebbült. – Azt mondtam nekik, hogy már rég lefeküdtél. Nem akartam még ezzel is terhelni őket. Megvan a maguk baja.

- Micsoda? Miről beszélsz?

- Ha egy kicsit többet lennél itthon, láthattad volna, hogy anya nincs jól és szerintem apának is gondjai vannak.

- Ezt miből gondolod?

- Csak látom rajtuk. Ahogyan azt is, hogy a saját problémáikról nem szólnak a másiknak.

- Hát, fura egy család vagyunk, az biztos – jegyezte meg Gabriela. – Senki nem akar senkit terhelni a gondjaival, de a végén úgyis mind rájövünk, hogy egyedül nem tudunk megküzdeni velük és szükségünk van egymásra.

- Nem csak akkor van szükségünk egymásra, amikor problémáink vannak, hanem mindig! – emelte fel hangját kicsit Cristina, ami egy megállásra kényszerítette testvérét abban, hogy folytassa a nagymonológját.

- Jól van, tudod, hogy nem úgy gondoltam – visszakozott Gabriela, majd arckifejezése egy pillanat alatt felderült. – Inkább mesélj, mi van veled és Victor Manuellel?

- Dühös vagyok rá – válaszolta komolyan Cristina, majd húga kérdő tekintetét magán érezve, folytatta. – Felbontotta az eljegyzését Tamarával.

- Nem mondod?! Ez fantasztikus!

- Már hogy lenne az?! – kérdezett vissza felháborodottan a lány. – Miattam senki ne ugorjon ki egy kapcsolatból! Az pedig csak súlyosbítja a helyzetet, hogy anya ügyfeleiről van szól.

- Csak volt – javította ki Gabriela. – De tudod, ez irtóra romantikus! Miattad felbontotta az eljegyzését… Ne mondd, hogy nem ez nem legyezgeti a hiúságodat?

- Egyáltalán nem!

- De… nyilván beléd szeretett és ezért…

- Nem! Erről hallani sem akarok!

- De hát szereted, a múltkor mondtad…!

- Az más…Tényleg szeretem, de… Ez még nem ok arra, hogy felbontsa az eljegyzését!

- És még azt mondják, hogy én hasonlítok apára…

*

Luciana fáradtan ért haza a munkából és pont összefutott két csemetéjével, akik éppen a könyvtárba igyekeztek, így csak egy gyors üdvözlésre futotta.

Amikor egy kicsit egyedül maradt, próbált kikapcsolódni egy könyvvel, ám annyira fáradt volt, hogy elaludt rajta és arra ébredt fel, hogy odakint becsapódik egy kocsi ajtaja, aztán még eggyé és még eggyé.

Ki jöhetett?

Az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt és látta, hogy férje két idegen férfi társaságában lép be a házba.

Túl késő van már a látogatók fogadásához és ő túl fáradt most ehhez. Nem fog lemenni! Majd Juan de la Cruz gondoskodik róluk.

Ekkor kinyílt a hálószoba ajtaja és a férfi lépett be rajta, majd megtorpant. Nyilván meglepődött, hogy feleségét még ébren találta.

- Azt hittem, már alszol – szólt komolyan, miközben nyakkendőjétől próbált szabadulni és zakóját ledobta az egyik fotel karfájára.

- Nem mész le hozzájuk? – kérdezte csendesen Luciana.

- Kikhez?

- A vendégeidhez, akikkel érkeztél – válaszolta a nő és szinte azonnal szemet szúrt, hogy férje még inkább elsápad, már ha ez egyáltalán lehetséges. – Mi a baj?

Juan de la Cruz feleségére emelte zöld tekintetét és úgy tűnt, nagyon nehéz neki válaszolni erre az egyszerű kérdésre.

- Azok az emberek ott lent nem vendégek, hanem rendőrök –szólalt meg csendben, alig hallhatóan, ahogy lerúgta a cipőjét.

- Rendőrök? Miért? – kérdezett vissza aggódva Luciana. Egész nap nagyon rossz érzése volt. Tudta, hogy történni fog valami… - Nagy a baj?

- Elég nagy. Luciana… a rendőrség hűtlen kezeléssel vádol és amíg az előzetes vizsgálatok le nem zajlanak, házi őrizetben vagyok.

- Hogy…m-micsoda? Egy szót sem értek abból, amit mondasz.

A férfi pedig mindent elmesélt neki töviről hegyire. Az elmúlt napok eseményeit attól a pillanattól kezdve, hogy senor Aldama felbukkant az alapítványnál egészen addig, míg a rendőrség be nem állított hozzá ma és be nem vitték kihallgatásra.

Luciana döbbenten hallgatta a történetet és egészen egyszerűen nem akart hinni a fülének. A férjét…az ő férjét, aki arra tette fel az életét, hogy másokon segítsen azzal gyanúsítják, hogy sikkasztott…Mennyit is? 20 millió pesot?! Te jóságos Ég! Ez már azért több a soknál!

- Mondtad nekik, hogy nem te voltál?

- Persze, hogy mondtam, de ott van az aláírásom azokon a papírokon! Halvány fogalmam sincs, hogy kerültek oda – nézett kétségbeesetten feleségére férfi.

- Tudom – simogatta meg a nő az arcát nyugtatón. – Én hiszek neked.

- Attól tartok ez kevés. Édes Istenem, mit tettem? – temette arcát tenyerébe reményvesztetten Juan.

- Nem tettél semmit…

- Halvány fogalmam sincs, hogy most mi lesz….

- Minden rendbe jön, drágám, majd meglátod – simogatta meg a férfi karját Luciana. – Be fog bizonyosodni, hogy ártatlan vagy. Tudom. Egyszerűen nem lehet másként, de addig is erősnek kell lenned! Nem szabad csüggedned és feladnod, mikor még semmi sem biztos. Ez a család a te erőd és kitartásod miatt ilyen erős és jó.

- De az én erőm belőled fakad.

- Az enyém pedig belőled. Cristináé és Gabrieláé pedig belőlünk. Mi négyen egy csapat vagyunk és együtt bármilyen problémán túljutunk, ezt te is tudod.

Juan de la Cruz hálásan rámosolygott feleségére és gyengéden megcsókolta, mikor is kopogtattak a szobájuk ajtaján és két lányuk lépett be, néma tanácstalansággal az arcukon.

- Tudtátok, hogy két idegen férfi mászkál a házban? – kérdezte Gabriela, de amint meglátta szülei komoly tekintetét, azonnal csendben maradt.

- Mi a baj? – hangzott fel Cristina kissé aggódó hangja közvetlenül mellőle.

Juan ránézett feleségére és mintha egy néma párbeszéd zajlott volna kettejük között, de a végén egyezségre jutottak.

- Üljetek le, lányok! Beszélnünk kell!