Juan de la Cruz egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Agya folyamatosan kutatott az újabb és újabb lehetőségek után, de minden út ugyanoda vezetett vissza; egyelőre még nem tudta, hogy fog kikeveredni ebből az egészből. Nem látta a fényt az alagút végén, pedig ez még nem fordult elő vele. Előbb-utóbb mindig talált valami kiutat, de a helyzet mos reménytelennek tűnt.

Cristina és Gabriela viszonylag jól reagáltak. Már amennyire ebben a szituációban ez elvárható, és be kellett vallania, sokkal rosszabbra számított.

Lucianának igaza volt. Ők négyen együtt bármit képesek átvészelni. Az fájt volna a legjobban, hogy ha bármelyikük elfordul tőle, de utóbb el is szégyellte magát, hogy ez akár csak fel is merült benne. Ha ez megtörténik, az bizony az ő csődjét jelentette volna mind apaként, mind pedig férjként.

Abban egészen biztos volt, hogy az életük ettől a pillanattól kezdve gyökeresen megváltozik majd, de az első arcul csapás közvetlenül reggeli után érkezett, mikor is Gabriela megkérte őt, hogy vigye el az iskolába, ő pedig szó nélkül indult volna, ám a házban posztoló két civil ruhás rendőr visszatartotta azzal, hogy sehová nem mehet el kíséret nélkül addig, míg az előzetes vizsgálatok le nem zárulnak. Ha ártatlannak bizonyul akkor utána egész életében arra mászkál, amerre csak akar, de addig lesz szíves itt maradni és engedély nélkül nem kimozdulni.

Úgy bántak vele, mint egy bűnözővel, holott nem követett el semmit. És ami még rosszabb volt, szembe kellett néznie azzal a lehetőséggel, mert bizony ez is ott volt a pakliban, hogy a vizsgálatok majd ellene szólnak.

Luciana folyamatosan nyugtatta, hogy ez egészen egyszerűen nem történhet meg és szívesen itthon marad vele egész nap, mostanában úgysincs nagy kedve reggelente bejárni a céghez, de ő visszautasította; menjen csak dolgozni egészen nyugodtan. Ő ellesz itthon. Legalább egy kicsit pihen, hiszen Luciana úgyis folyton azért nyaggatja, hogy túl sokat dolgozik. A nő pedig, ha vonakodva is, de belement.

Pedig, ha tudták volna, hogy mi vár rájuk a közeljövőben, egészen biztosan nem szakadtak volna el ilyen könnyen egymástól.

*

- Ezt egészen egyszerűen nem hiszem el! – hitetlenkedett Vivian, mikor Luciana elmesélte nekik, mi történt.

- Hogy történt? Nem mondta? – kérdezte Miriam is.

- Nem tudja – válaszolta Luciana. – Halvány fogalma sincs arról, hogy hogy került az aláírása azokra a papírokra.

- És a gyerekek? Mit szóltak?

- Pont úgy reagáltak rá, ahogyan ti vagy én. Őrület ez az egész! Juan de la Cruz soha nem lenne képes ilyenre… Hogy ő sikkasszon! Ez nevetséges!

- Lehet, hogy az, Luciana – szólt halkan az eddig néma csendben ülő Cristobal. – De fel kell készülnötök arra a lehetőségre is, hogy a vizsgálatok ellene szólhatnak. Szerintem fel kéne fogadnod egy ügyvédet.

- Hogy mondhatsz ilyet?! – pattant fel a nő székből és szemeit dühösen a férfira villantotta. – Te is ugyannyira tudod, mint én vagy bárki más itt ebben a szobában, hogy Juan de la Cruz ártatlan!

- Én nem úgy gondoltam – szabadkozott Cristobal hihetetlen gyorsasággal. – De ha tényleg igaz, hogy az ő aláírása van azokon az iratokon, akkor ezzel az eshetőséggel is szembe kell nézni…

- A férjemnek semmi szüksége ügyvédre, mert nem tett semmit és a vizsgálat igenis tisztázni fogja!

- Lucianának igaza van – fordult a férfi felé Vivian. – Ezzel majd ráérnek akkor foglalkozni, ha ne adj’ Isten nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnék.

- Úgy van! – csapott le a témára Franco, hogy egy kicsit békítse a hirtelenjében szembekerülő feleket. – Hiszen ez még csak az előzetes vizsgálat. Felesleges aggódni! Nyugodjunk meg inkább és folytassuk a munkát!

Úgy tűnt, ez a javaslat mindenki tetszését elnyerte és egymás után tértek vissza saját irodájukba, kivéve Cristobalt, aki megígérte Lucianának, hogy elkíséri az egyik tárgyalásra. Bár a nem sokkal ezelőtt kialakult konfliktushelyzetben ez most kevésbé tűnt jó ötletnek. De a munka most mindennél előrébb való és nem ő lenne Luciana Velarde, ha összekeverné a hivatalos feladatokat és a magánéletet. Arról nem is beszélve, hogy már nem is haragudott a férfira, hiszen tudta, hogy nem akarta megbántani, így hát kocsiba ültek és elindultak a megbeszélés helyszínére.

*

Ana Joaquina fiával szemben ült a nappaliban néma csendben. Mintha nem lenne mit mondaniuk egymásnak.

Mikor délelőtt felhívta Juan de la Cruzt és megkérdezte, mikor tudja őt meglátogatni, hiszen már olyan régen volt nála, csak nem feledkezett el róla, és meghallotta a férfi válaszát, hogy a közeljövőben nem tud menni, azonnal rákérdezett, hogy ugyan miért nem. Mikor Juan elmondott neki mindent töviről hegyire, először azt hitte rosszul hall. Még vissza is kérdezett, de a válasz ugyanaz volt.

Azonnal taxiba vágta magát és idejött. Most pedig itt ülnek egymással szemben és egyikük sem szólal meg.

- Jaj, fiam, mondj már valamit! Mégis, hogy történt? – elégelte meg a hallgatást az asszony.

- Már elmondtam a telefonba.

- Egy jó ügyvéd, az kell neked… Persze, én nem ismerek egyet sem, hiszen eddig nem volt még rá szükségem, de…

- Anya, nem kell ügyvéd – tiltakozott a férfi.

- A mai világban mindenhez kell ügyvéd! – erősködött tovább Ana, majd mikor látta, hogy fiának a legkevésbé sincs kedve erről a témáról beszélni, úgy döntött, ideje rátérni az ő kedvenc témájára. – És Luciana meg a gyerekek, mit szóltak?

- Mit szóltak volna, anya? Legalább annyira ledöbbentek, mit te.

- Lucianának van ügyvédje, nem? – tette fel a kérdést nem minden célzás nélkül az asszony. – Ő miért nem szól neki?

- Mert én megkértem rá.

- De azért mégis…

- Anya, mit akarsz ebből az egészből kihozni?! – fogyott el Juan türelme. Nagyon elege volt már abból, hogy előbb-utóbb mindig Luciana lesz a hibás mindenért és ennek most hangot is adott. – Talán szerinted erről is Luciana tehet?!

- Miért, szerinted nem? – kérdezte ártatlan arccal Ana Joaquina. – Talán ha nem terelné el a figyelmed annyira, hogy ne legyen időd arra, hogy megnézd, mit is írsz alá…

- Jobb lenne, ha ezt most rögtön abbahagynád, még mielőtt nagyon belelendülnél! Te is tudod, hogy ostobaságokat beszélsz! A feleségemnek semmi köze ahhoz, ami történt…

- Ne nevezd így! Az a némber egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy feleség! Egy jó feleség a férje mellett van és nem csak akkor, ha baj van, hanem mindig. Luciana mit csinál most, fiam?

- Azért ment be a munkahelyére, mert én megkértem rá! Különben itt maradt volna, de nem akartam, hogy azt nézze egész álló nap, hogy mennyire szenvedek itthon.

- Szóval dolgozik, igaz? – kérdezte negédesen az asszony. – Vagy legalábbis, neked ezt mondja.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy mikor idejöttem, láttam Lucianát egy idegen férfi kocsijában.

*

Luciana, miután Cristoballal visszatértek a tárgyalásról, első dolga az volt, hogy felhívta férjét.

Egész nap vágyott arra, hogy hallja a hangját és restellte, de nem volt ideje még ma felhívni. Sőt, a saját telefonját is kikapcsolta, nehogy megzavarják a megbeszélés közben. Azonban most volt egy kis szabadideje, amit most szeretne hasznosan eltölteni.

- Igen – szólt bele Juan de la Cruz a telefonba.

- Szia, én vagyok! – válaszolt kedvesen a nő.

- Mi újság? – enyhült meg egy pillanat alatt a férfi hangja. Azonban még mindig ott munkált benne az, amit az anyja távozása előtt mondott, így nem állhatta meg, hogy valahogy ki ne puhatolózza, mi igaz abból, amit hallott. – Kerestelek, de nem vetted fel.

- Igen. Tárgyaláson voltam Cristoballal.

- Ó – a csúnya nagy szikla hangosan gördült le a férfi szívéről. – És hogy ment?

- Remekül. És te hogy vagy?

- Egész jól, azt hiszem… Hiányzol és nagyon várlak haza.

- Megyek, amint tudok – mosolygott bele a nő kagylóba. Minden olyan szép lenne, ha nem lenne ez az egész rendőrségi ügy!

*

Rodrigo kényelmes székében lustán elnyújtózott. Minden a legnagyobb rendben. A pénzt már átutalta és senki sem gyanakszik rá. Ráadásul az a névtelen feljelentősdi is sokkal jobban sült el, mint arra számított.

Már csak azt az idióta könyvelőt kell rávennie valahogy, hogy fogja be a száját! De majd ezt is megoldja.

És ami a legszebb az egészben, hogy most már a lány is az övé! Teljesen maga mellé állította, így ha netán úgy adódna, teljes biztonságban érezheti magát, mert az naiv kis fruska egészen biztosan kiáll mellette.

Pár nap kell már csak és végleg elhúzza innen a csíkot és akkor majd bottal üthetik a nyomát.

*

Luciana a szokottnál jóval korábban érkezett haza. Úgy gondolta, csak nem omlik össze a cég nélküle pár óra alatt, így kocsiba vágta magát és a lagymatag közlekedésnek, vagy inkább a korai időpontnak, köszönhetően fél órán belül otthon volt.

Férjére a hálószobában talált rá egy könyvet olvasva.

Juan de la Cruz két lépéssel előtte termett és forrón megcsókolta.

Nem mondhatni, hogy a nőnek nem esett jól ez a kedves üdvözlés, de azért meglepte, annyi szent. Azonban tiltakozott. Karjait a férfi nyaka köré fonta és átadta magát a kellemes élvezetnek.

- Hiányoztál – lehelte Juan Luciana nyakába a szavakat.

- Te is nekem – válaszolta csendesen a nő és ajkaival újra a férfi ajakit kereste, hogy miután megtalálta, ismét csókban forrhassanak össze.

Ebből az édes pillanatból csak a telefon sokadszori csörgése zökkentette ki őket.

- Ne vedd fel, majd visszahív! – könyörögött Luciana.

- Nem lehet. Hátha a rendőrség az - válaszolta Juan, miután nagy nehezen sikerült elszakadnia feleségétől, majd a telefonhoz ért és felvette azt.

- Velarde- ház… Igen, én vagyok, parancsoljon! – a nő figyelte, ahogy férje egyik pillanatról a másikra megváltozik és a rossz hírtől való félelmében a rosszullét kerülgette. – Rendben. Értem, köszönöm, hogy szólt! Viszonthallásra! – azzal letette a kagylót és felesége felé fordult. – A rendőrség volt az. Megvan a vizsgálati eredmény…