A rendőrségi vizsgálat eredménye mélységesen lesújtotta Lucianát és bár Juan de la Cruz egy pillanatig sem mutatta, hogy őt is letaglózta az eredmény, a nő tudta, hogy így van.

Három napja. Immáron három napja, hogy Juan de la Cruzt előzetes letartóztatásba helyezték és Luciana hiába próbálta minden kapcsolatát latba ejteni, hogy férjét kihozhassa a börtönből, hamar be kellett látnia, hogy ez nem olyan egyszerű, így az egyetlen dolog, amit tehetett az az volt, hogy mihamarabb felfogad egy ügyvédet. A lehető legjobbat akarta, aki pénzt és fáradságot nem kímélve bizonyítja be férje ártatlanságát.

- Luciana – hallotta meg Miriam hangját maga mellől. Már megint elkalandozott gondolatban. Várta az ügyvéd jelentését és folyton Juanra gondolt. Szeretett volna bemenni hozzá, de a férfi egyenesen megtiltotta. Azt mondta, egyelőre még nem szeretné, ha így látná őt. Luciana innen tudta, hogy Juan de la Cruzt is megviselte ez az egész hercehurca.

- Ne haragudjatok! – válaszolta csendesen. – Elgondolkodtam.

- Van már valami hír? – érdeklődött Vivian .

- Még várom az ügyvéd jelentését. Nem tudom, mi lesz ebből az egészből – nézett barátnőire elkeseredetten Luciana. – Aggódom Juanért.

- Azt mondják, az az ügyvéd a legjobb – nyugtatta Miriam. – Egészen biztosan ki fogja hozni a börtönből Juan de la Cruzt.

- Igen – bólintott Luciana szórakozottan. Azonban nem csak Juan de la Cruz miatt aggódott, hanem már önmaga miatt is. A rosszullétei egyre erősödtek és bár próbálta elhessegetni maga elől a gondolatot, ami ma reggel befészkelte magát az agyába, az ahelyett, hogy messze tovaszállt volna, egyre inkább arra ösztökélte, hogy bizonyítsa vagy éppenséggel cáfolja meg azt egy egyszerű, kézenfekvő módszerrel. – Szeretném, ha valamelyikőtök átvenné a Duval- esküvő szervezését! – szólalt meg komoran. – Nekem erre most nincs erőm.

Vivian és Miriam egy pillanatra összenéztek, mintha némán vitatkoztak volna arról, melyikük közölje a hírt. Egyáltalán megéri most ezzel idegesíteni Lucianát?

Azonban a nő figyelmét nem kerülte el két barátnője néma szócsatája.

- Mi a baj?

- Luciana- kezdte Miriam nagy nehezen - , nem lesz Duval- esküvő.

- Hogy érted, hogy nem lesz esküvő?

- Lefújták – válaszolta Vivian. – A pár felbontotta az eljegyzését.

Már csak ez hiányzott! Ez nem lehet igaz! Pont most. Mi jöhet még?

*

Juan de la Cruz az asztalnál ülve figyelmesen hallgatta az ügyvéd jelentését. A kis helyiség, amit a börtön a foglyok és védőik számára hivatalos megbeszélésekre fenntartott, most teljesen üres volt. Csak ő és Dr. Montez voltak ott.

- Sajnos a helyzete nem kecsegtet sok reménnyel – szólt az ügyvéd, amint szemüvegét feltette és elővette a papírokat a dossziéból. – A vizsgálatok alapján Önnek tudomása volt mindenről, ami az alapítványnál folyt.

- Ez nem igaz – tiltakozott Juan. – Semmiről sem tudtam.

- Én hiszek magának, de a hivatalos papírok mindennek ellentmondanak-  válaszolta Montez. – Mindenen szerepel az aláírása, még a svájci számlára történő átutalás engedélyezésén is. Így nehéz lesz bizonyítani bármit is.

Juan elgondolkodott. Hosszú ideig törte a fejét azon, vajon elmondja-e az ügyvédnek azt, hogy ő kire gyanakszik. Ha netán téved, felesleges hercehurcának teszi ki Rodrigot is, ráadásul… Nem. Nem téved. Három nap alatt itt börtönben bőven volt ideje végiggondolni mindent. Minden eshetőséget számításba vett és más nem maradt, csak is Rodrigo.

- A társam, akiről beszéltem – kezdte végül Juan kicsit szaggatottan, mintha még mindig attól tartana, hogy talán bakot lő. – Lehetségesnek tartom, hogy talán ő lehet az, aki rám akarja kenni ezt az egész ügyet.

- Folytassa, kérem! – dőlt előre székében az ügyvéd és teljes figyelmét Juan del Cruznak szentelte.

- Rodrigo mindenről tudott, ami az alapítványnál folyt. Ő volt a jobb kezem. Minden ő intézett és nekem nem volt más dolgom, mint aláírni a papírokat, amiket elém tett. Én voltam a bolond, hogy nem olvastam el őket, de megbíztam benne.

- És a városban van még ez a Rodrigo?

- Azt sajnos nem tudom – vonta meg vállát Juan de la Cruz.

- Nos, ha még az országban van, akkor meg fogjuk találni, ne aggódjon!

*

Gabriela Rodrigo mellett ült a fiú nappalijának kanapéján. Mióta ez a rémálom elkezdődött az apjával, azóta csak itt lelt nyugalomra fiatal férfi karjaiban.

Most is, akárcsak az előző napokon mindig, elmerengve nézte a kandallón álló hosszú fényképek sorát, amik Rodrigo családját ábrázolták. Milyen boldognak tűnnek! Ellenben az ő családja most a szétesés határán áll.

- Messze jársz – simogatta meg a fiú Gaby arcát kedvesen, mire az felé fordította zöld tekintetét.

- Csak apámra gondolok – válaszolta a lány csendesen. – Szerinted mikor engedik ki a börtönből.

- Hamarosan – szólt komoran a férfi. Az, amit Gabrielának mond és az, amit szeretne, két külön dolog volt. A talaj egyre forróbb volt a lába alatt és eddig csak azért nem lépett le, mert túl feltűnő lett volna, ha rögtön kereket old a pénzzel. – Tudod – kezdte csendesen - , lehet, hogy hamarosan el kell utaznom.

- Elutazni? Hová?

- Üzleti út – legyintett a fiú.

- Mennyi időre?

- Pár napra, gondolom.

Persze, pár napra. Ha egyszer kijutok ebből az országból, többé nem látsz, csibém!

- Most akarsz elmenni? Amikor apa ilyen nagy bajban van?

- Az üzlet nem állhat le – magyarázta a fiú. – Apád sem örülne neki, ha az alapítvány megszűnne.

- Ez igaz – bólintott Gaby és felállt a fiú mellől, aki kérdőn tekintett rá, hogy ugyan hová készül. – Beugrom anyához az irodába. Én is szeretném hallani az ügyvéd szakvéleményét.

- Ahogy gondolod, kicsim – mosolygott Rodrigo. – Én is veled mennék, de sajnos dolgom van – csókolta meg gyengéden a lányt. – Majd hívj fel és mondd el, mi történt!

- Úgy lesz – mosolygott a lány és kilépett az ajtón. Ezzel szinte egy időben tűnt el a fiú arcáról a kedves mosoly és vette át helyét valami egészen más: töménytelen gyűlölet.

*

- A férjének is mondtam, asszonyom, hogy a helyzet rossz, de nem kilátástalan – szólt Montez ügyvéd, miután vázolta Luciana előtt a tényeket.

- Igen, de mit tehetünk? – kérdezte az asszony tehetetlenül.

- Nos, késleltethetjük az eljárást, amíg bizonyítékokat nem szerzünk.

- Bizonyítékokat? – kérdezett vissza Luciana, miközben az előtte lévő hivatalos papírokat tanulmányozta. – Miféle bizonyítékokat?

- A férje említett valamit, ami igazán érdekes és az ügy szempontjából fordulatot sejtet. Még pedig az üzlettársáról.

- Rodrigóról?

Az ügyvéd bólintott és élvezte, hogy tud még újdonsággal szolgálni az asszonynak az üggyel kapcsolatban.

- Pontosan. Senor Velarde szerint ez a fiatalember mindenről tudott. Hozzáférése volt mindenhez, ami az alapítvánnyal kapcsolatos. Könnyedén átutalhatta azt a bizonyos összeget arra a számlára és a férjének csak az aláírására volt szükség. Már csak azt kell bizonyítanunk, hogy senor Velarde semmiről nem tudott.

- Ez egészen biztos. A férjem ártatlan.

- Szóval szerinted is Rodrigo volt? – csattant fel egy ismerős hang az ajtó irányából.

Gabriela! – kapta fejét Luciana a hang irányába.- Ezek szerint mindent hallott és most itt áll előtte haragtól szikrázó szemekkel.

- Apa szerint ő volt? – kérdezte a lány dühösen, de nem hagyta, hogy bárki is válaszoljon, azonnal folytatta. – Hát nagyon téved! Rodrigo soha nem lenne képes ilyenre! Vegye csak jegyzőkönyvbe, ügyvéd úr – fordult a döbbent Montez felé. – Rodrigo szereti ezt a családot és a lelkét is kidolgozta az alapítványnál. Ha valaki mást állít, az hazudik!

- Gabriela – emelte fel hangját Luciana, de megint nem tudta végig mondani, amit szeretne.

- Ha te is apának hiszel, akkor pont olyan vak vagy, mint ő! – kiáltott önmagából kikelve a lány. – Apa hazudik!

- Most már elég legyen, Gabriela! – fogyott el a türelme Lucianának. – Hogy merészelsz olyat mondani, hogy apád hazudik? Soha nem hazudott sem neked, sem pedig senki másnak!

- Most is csak a bőrét akarja menteni!

- Menj haza, kicsim! Most! – parancsolt rá Luciana, de mikor látta, hogy lánya nem mozdul, végleg elfogyott a türelme és minden feszültség, ami az elmúlt napokban felhalmozódott benne, most egyszerre bukott a felszínre. – Azt mondtam, hogy azonnal menj haza! Tűnj a szemem elől!

- Gyűlöllek téged is és apát is! Mindkettőtöket gyűlöllek! Tönkre teszitek az életemet! – azzal Gabriela fogta magát és kiviharzott Luciana irodájából.

*

Luciana halálosan fáradtan ért haza. A mai nap leszívta minden erejét. A délutáni veszekedés után Gabyval többször is próbálta őt elérni mobilon, ám a lány nem reagált egyetlen hívásra sem. Hát, most majd beszél vele itthon, ám előtte még van egy fontos elintézni valója.

Belépett a fürdőszobába és elővette táskájából a terhességi tesztet, amit még hazafele vásárolt. Secc perc alatt elvégzi és utána végre megnyugszik a lelkiismerete.

Nem sokkal később kilépett a fürdő ajtaján és úgy döntött, amíg az eredményt várja, addig beszél a lányával a délután történtekről.

Bekopogott Gaby szobájának ajtaján, de semmi válasz nem érkezett, így hát benyitott. A szoba üres volt és csak megvetett ágyon lévő boríték tanúskodott arról, hogy valami történt.

Luciana mohón kapott a levél után és reménykedett benne, hogy nem az áll benne, amire számít. Csalatkoznia kellett.

Anya!

A délután történtek után nincs már maradásom itthon. Ez a ház, amit eddig otthonomnak hittem, most ellennem fordult és az ellen, akit szeretek. Elköltözöm Rodrigohoz. Ne keress, majd én hívlak!

Gaby 

 Lucianának többször is el kellett olvasnia ezt a néhány sort, mire felfogta a szavak jelentését, amik ólomsúlyként vágták fejbe. Gabriela elment. Miatta ment el!

Istenem, hogy miért nem tudom befogni a számat? Miért kellett olyan csúnyán beszélnem vele?

Észre sem vette, hogy már ismét a hálóban van és az első könnycseppek is elhagyták a szemét. A fürdőbe lépett, hogy megnézze a teszt eredményét, de félő volt, hogy a könnyfátyolon át nem lát semmit. Megtörölte hát szemét, hogy tisztán lássa az eredményt.

Alighogy ránézett a tesztre, lerogyott a fürdőszoba kövére és keserves zokogásban tört ki.