Alonso már sokadszorra átrágta magában az ötletét az elmúlt pár napban. Elsősorban Gabriela bicskanyitogató stílusa volt az, ami rávitte őt arra, hogy megoldást találjon erre a lehetetlen helyzetre, ami kialakult abban a családban.

Jó pár napnak el kellett telnie, mire anyja elé mert állni az ötletével.

Vivian éppen reggeli teáját kortyolgatta, és az újságban a gazdasági híreket olvasta, mikor arra figyelt fel, hogy fia megáll előtte, mint egy diák a tanítónő előtt, ha felelni készül.

- Gondolkodtam, anya – ülte le a fiú anyjával szemben az asztalhoz, és megvajazott magának egy pirítóst. – Azt hiszem, megtaláltam a megoldást a Velarde család problémájára.

- Hogy mit csináltál? – kérdezett vissza a nő nem kis döbbenettel a hangjában, és úgy érezte, ez a téma éppen eléggé érdekesnek ígérkezik ahhoz, hogy kibújjon a részvény-elemzések közül.

- Jól hallottad – harapott bele a kenyérbe Alonso. – Gabriela említette, hogy az apja szerint a barátja lehet a főkolompos ebben az ügyben. Gondoltam, utána nézethetnék ennek a Rodrigonak pár újságíró barátommal.

- Ez remek ötlet, fiam! Ha valóban olyan nagy kópé, akkor benne kell lennie a rendőrségi nyilvántartásban is.

- Pontosan. És már tudom is, hogy kinek a segítségét fogom kérni. Feltéve persze, ha beleegyeznek Velardeék.

- Miért nem kérdezzük meg? –javasolta Vivian, és már állt is fel az asztaltól, indulásra készen.

- Most? Vasárnap van! Majd inkább holnap…

- Holnap lehet, hogy már késő lesz. A tárgyalás – emlékeztette fiát, aki végül beleegyezőn bólintott. – Mondd el az ötletedet Juan de la Cruznak – szólt, amikor már a kocsiban ültek.

- Juan de la Cruznak? Én azt hittem, hogy Luciana…

- Lucianával majd én beszélek. Juan az, akit meg kell győznöd, fiam.

*

- A legfontosabb most az, hogy higgy, fiam! Az Úr nem hagy egyedül ezekben a nehéz órákban – Celorio atya már hosszú órák óta próbált lelket önteni Juan de la Cruzba, aki ugyan nagyon hálás volt az atya fáradozásiért, de gondolatban teljesen máshol járt. Luciana minden egyes nap bejött hozzá, de még csak egyetlen szóval sem említette a terhességét, vagy Gaby költözését. Talán az anyja rosszul értett valamit, vagy szokásához híven megint csak túlkombinálta a dolgokat. Egy biztos: a férfi azt akarta, hogyha a hír igaz, azt Luciana közölje vele. Csakhogy eddig még nem tette meg. Az egész vagy félreértés vagy pedig…

- Te nem is figyelsz rám, fiam! – hallotta meg Celorio atya szelíd dorgálását, és rögtön felé kapta a tekintetét.

- Elnézést, atyám, én csak… - kezdett volna szabadkozni, de a pap félbeszakította.

- Megértem, hogy most zaklatott vagy, de a tárgyaláson nem lehet semmi gond. Hiszen te is mondtad: az ügyvédúr a bizonyítékok hiányára építi fel a védelmet.

- Rettegek a holnaptól, atyám. Egyszerűen nem tudom, mire számítsak. De nem is magam miatt félek – emelte szomorú zöld szemeit a férfi Celoriora. – Sokkal inkább Luciana és a gyerekek miatt aggódom. Ők sínylik meg ezt az egészet a legjobban.

- Ismerem a feleséged, és minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ő a legerősebb asszony, akivel valaha is találkoztam.

- Kívülről annak mutatja magát, de belülről… Atyám, lehet egy kérésem? – váltott hirtelen témát a férfi. Napok óta foglalkoztatta már ez a dolog, de most érezte alkalmasnak a pillanatot, hogy megtegye az első lépéseket.

- Hallgatlak, fiam.

- Ha esetleg a dolgok nem várt fordulatot vennének, beszélne a kisebbik lányommal?

- Még mindig makacsoskodik? – kérdezte aggódón az atya. Tudott Gaby problémáiról, hiszen Juan de la Cruz elmondta neki, de ő ezt szigorúan titkosan kezelte mindeddig, és így fog tenni eztán is.

- Ez nem csak egyszerű makacsság. Ez annál sokkal több. És attól tartok, Luciana sem tud vele szót érteni.

- És akkor mit vársz tőlem? Hisz még csak nem is ismer.

- Csak annyit kérek, hogy váltson vele pár szót és próbálja őt jobb belátásra téríteni. Mondja meg neki, hogy engem gyűlölhet, ahogy csak akar, de az anyjával ne tegye! Luciana nem tehet semmiről.

Celorio nem szólt, csak némán bólintott. Fájt, hogy így kellett látnia azt az embert, aki annyit segített nekik a templomban. Alapítványt működtetett, és a maradék szabadidejében még az árvaházi iskolában is tanított. Hát mi ez, ha nem önzetlenség? Miért mindig a jó emberekkel történnek a rossz dolgok? Egészen biztos volt benne, hogy Juan de la Cruz ártatlan minden egyes vádpontban. Hogy tudna ő lopni, és miért, mikor az égvilágon mindene megvan?

- Jó napot! – zökkentette ki az atyát gondolataiból egy, a háta mögül felcsendülő női hang. Hátrafordult és Vivian del Angelt pillantotta meg, az oldalán fiával, Alonsoval.

- Nem szeretnénk zavarni, majd visszajövünk később – szólalt meg a fiú, és már indultak is volna az ajtó felé, de Celorio atya utánuk szólt, hogy maradjanak csak nyugodtan, ő már épp menni készült, és mikor elköszönt Juan de la Cruztól, biztosította arról, hogy holnap minden rendben lesz a tárgyaláson, ne aggódjon.

- Nem tudtuk, hogy látogatód van – ült le Vivian, míg Alonso is odahúzott egy szabad széket.

- Celorio atya csak azért volt itt, hogy egy kis lelket öntsön belém – mosolyodott el Juan kedvesen, miközben látogatót figyelte.

- Azért jöttünk – kezdte Vivian csendesen, ahogyan elszakította pillantását a férfiról, és fia felé fordult -, mert Alonsonak remek ötlete támadt, de kell hozzá a te beleegyezésed is.

- Azért nem olyan nagy ötlet – tiltakozott a fiú halványan mosolyogva - , de talán nyerhetünk vele egy kis időt. Arra gondoltam, hogy beszélhetnék néhány újságíró barátommal és megkérhetném őket, hogy nézzenek utána Rodrigonak. A bűnügyisek között biztosan van valakinek olyan kapcsolata, aki bele tud nézni az aktákba.

- Az nagyon jó lenne, Alonso. Köszönöm! – válaszolta Juan de la Cruz hálásan.

- Nos, akkor rögtön el is intézek egy-két telefont odakint. Azonnal jövök – azzal a fiú felállt anyja mellől és telefonjával a kezében kilépett a kis helyiségből.

- Hogy jutott eszébe? – kérdezte a férfi a vele szemben ülő nőt, aki még mindig abba az irányba nézett, amerre fia az imént távozott.

- Találkozott Gabrielával a minap.

- Beszélt vele?

- Igen. De semmi változás – szólt, mikor látta, hogy a férfi reménykedőn néz rá. – Sajnálom…

- Nem. Felesleges. Remélem, még időben megjön az esze! – suttogta Juan maga elé, majd tekintetét ismét Vivianra emelte. Ha most nem teszi meg, ki tudja meddig fogják még kétségek gyötörni. Muszáj megtudnia az igazat. – Vivian, igaz, hogy Luciana gyermeket vár?

A nő ijedten nézett vissza rá, mintha legalábbis szellemet látna maga előtt. Most hazudnia kéne. Azt kellene mondani, hogy nem igaz az egész! De ő már nagyon régóta nem tud hazudni ennek a férfinak. Nagyon hosszú ideje…

- Honnan tudsz róla?

- Szóval igaz?

- Igen, igaz – válaszolta a nő. – Luciana gyermeket vár.

- Miért nem szólt nekem? – kérdezte alig hallhatóan Juan, inkább csak önmagától, semmint Viviantól.

- Mert nem akarta, hogy aggódj, vagy hogy bármi ostobaságot tégy azért, hogy előbb kiszabadulhass. De… azt hiszem, hogy ezt inkább vele kellened megbeszélned, nem pedig velem.

A férfi épp szólásra nyitotta volna a száját, mikor Alonso megjelent és közölte, hogy minden a legnagyobb rendben, és elérte azt, akit akart. Ha holnapra nem is, de legkésőbb egy hét múlva már várható az eredmény. Juan de la Cruznak még annyi kérdése lett volna, amit szeretett volna feltenni Viviannak, de tudta, hogy a nő úgysem tudja ezeket megválaszolni. Meg kell elégednie azzal, amit hallott: apa lesz. Újra!

*

Még szinte ki sem értek az autóhoz, Vivian máris a telefonja után nyúlt és Luciana számát tárcsázta.

- Igen? – szólt bele Luciana a kagylóba elgyötört hangon. A reggeli rosszullétek teljesen kikészítették.

- Luciana, én vagyok.

- Vivian, mi történt? – kérdezett vissza a nő, ahogyan meghallotta barátnője izgatott hangját.

- Juan de la Cruz mindenről tud.

- Mi mindenről? – kérdezte aggódon Luciana.

- Tud a terhességedről.

- Micsoda?! Ki mondta el neki?

- Nem tudom. Egyszerűen csak rákérdezett – válaszolta idegesen Vivian és azon kapta magát, hogy még a keze is remeg.

- Nálad? Mit kerestél te Juan de la Cruznál?

- Ezt majd elmesélem – biztosította barátnőjét. – Inkább most azzal foglalkozz, hogy mit fogsz neki mondani, ha bemész hozzá.

- Mennyit tud?

- Mindent.

- És mit szólt?

- Azt hiszem, megkönnyebbült, mikor meghallotta, hogy azért nem szóltál neki, mert aggódsz miatta. Luciana – szólt pillanatnyi hallgatás után - ,beszélj vele! Egészen biztosan jobban szeretné tőled hallani, mint tőlem.

Luciana végül igent mondott, de fogalma sem volt róla, mit is mondhatna férjének. Persze, csak is az igazat, de hogy miért titkolta el előle…Nos, ebből nem tudta, hogyan vágja ki magát, de talán, amikor már szemtől szemben állnak egymással minden megoldódik.

*

Alonso egy darabig elgondolkodva figyelte Viviant a szeme sarkából. Igen sok kérdés fogalmazódott meg benne, amíg Juan de la Cruznál voltak, de nem volt benne biztos, hogy illő lenne feltenni őket. Ráadásul ott volt még ez az egész gyerek- ügy. Nem értette, hogy anyja miért ártja bele magát mások dolgába, amikor neki végképp semmi köze. Jó, persze, Luciana a barátnője, de Alonso úgy gondolta, Viviannak nem lett volna kötelessége válaszolni Juan de la Cruz kérdésére. Mondhatta volna, hogy nem tud semmit, vagy bármit. De ennek így semmi értelme.

Végül már nem bírta tovább és rákérdezett, lesz, ami lesz.

- Anya, mi volt ez az egész?

- Mire gondolsz, fiam? – kérdezett vissza Vivian, de hangjából egyértelműen kitűnt, gondolatban valahol teljesen máshol jár.

- Miért mondtad el senor Veladre-nak, hogy a felesége gyermeket vár? Ezt nem tőled kellett volna hallania.

- Luciana nem akarta elmondani neki addig, amíg nem tisztázódtak az ügyeik – válaszolta a nő csendesen, miközben telefonját visszacsúsztatta táskája mélyére.

- Én nem ezt kérdeztem – erőltette tovább Alonso, majd mikor látta, hogy nem számíthat válaszra, szabadkozni kezdett. – Ne haragudj, csak egyszerűen nem értem, hogy neked mi közöd ehhez az egészhez!

- Luciana a barátnőm.

- Pontosan ezért kellett volna hagynod, hogy ő mondja el.

- Rákérdezett.

- De neked nem kellett volna válaszolnod. Hazudhattál volna neki, hogy nem tudsz semmit, de… - aztán ahogy ránézett anyjára, hirtelen mindent megértett. A szomorú pillantása elárulta, hogy nem volt képes hazudni odabent a börtönben. –Anya, ugye nem…

- Csak vezess, kisfiam!    

Amint Luciana átlépte a börtön ajtaját, gyomra öklömnyire zsugorodott. Járt már bent korábban is Juan de la Cruznál, de ez most más. A férfi tudja, hogy gyermeket vár és ami a legrosszabb, nem tőle tudta meg. Pedig az ő feladata lett volna, hogy elmondja neki, de nem tette, mert félt. Félt, hogy Juan esetleg valami őrültséget csinál, csakhogy mihamarabb szabaduljon.

De most már itt van, készen arra, hogy férje minden kérdésére válaszoljon. Mindenre elszántan lépett be a terembe, és ült le az egyik szabad helyre. Pár percen belül megérkezett Juan de la Cruz is, aki ha tehette volna, és nem választotta el volna őket egymástól az a vékony üvegfal, már magához is ölelte volna feleségét, és addig csókolta volna, míg csak levegő van a tüdejében. Ehelyett csak ott állt a túloldalon, és alig láthatóan elmosolyodott.

- Tudod? – kérdezte Luciana csendesen, mire ő bólintott. – Mióta? – ült le a székre az asszony és látta, hogy férje is leereszkedik vele szembe.

- Nem rég – válaszolta Juan. – Miért nem mondtad el?

- Azért, amiért nem szóltam neked sem Gabyról, sem pedig Cristináról. Mert féltettelek.

A férfi szíve egy pillanat alatt megtelt hálával. Ez a drága nő, az ő gyönyörű és önzetlen felesége még most is őt félti! Miatta aggódik, holott ezer más problémája lehet.

- Felesleges – mosolyodott el a férfi. – Velem ne törődj, rendben? Én nagyon jól megvagyok itt. A lényeg az, Luciana, hogy te és a kicsi jól legyetek – folytatta azon a megnyugtató hangon, amin csak ő tud beszélni. – És, tudjuk már, hogy fiúnk lesz, vagy lányunk?

- Nem – válaszolta halkan a nő. – Azt még nem lehet tudni - itt tartott egy hosszabb szünetet, mert egyszerűen nem értette, hogy Juan de la Cruz hogy képes ilyen közömbösen beszélni arról, hogy börtönben ül. Úgy döntött, elmondja neki, mi bántja, de alig kezdett bele, a férfi rögtön leállította, hogy ne beszéljenek róla, ő most nem számít. Meséljen inkább a kicsiről. Meséljen bármiről, csak ne róla essék szó!

Úgy érezte, beleőrül az önsajnáltba, és az, hogy Luciana ma meglátogatta, a nap fénypontja volt, ami kirángatta őt abból a sötét lelkiállapotból, amiben hetek óta volt és ami napról napra elhatalmasodott rajta.

Ő kérdezett, felesége pedig válaszolt, míg végül már magától mesélte el, hogy milyen érzés volt, mikor a doktor azt mondta, gyermeket vár. A közös gyermeküket.

Juan de la Cruz mosolyogva hallgatta Lucianát, és közben folyamatosan arra gondolt, mi lesz, ha újra az üvegfal túloldalára kerül: vissza a szabad világba. Újra együtt lesznek Lucianával és a gyerekekkel, és már semmi más nem számít. Értük megéri várni a holnapot, még ha a tárgyalás semmi jóval sem kecsegtet, most mégis sokkal szebbnek látta világot, hiszen van még remény.