Titkok és szerelmek rajongói oldal

Információ az oldalról

 

 

TIMI

TRIXY

SZABINA333

SZANDICS

Egyéb kategóriás írások

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Vendég számoló
Indulás: 2007-09-15
 
Szandics
Szandics : Mi lett volna, ha...?

Mi lett volna, ha...?

szandics  2008.10.22. 21:26

16. fejezet

Luciana Cristina kíséretében lépett be a bíróság épületétbe. Gyomra olyan nyugtalan volt, mintha legalábbis egész éjszaka egy ringlispílen ült volna, és csak az imént szállt volna le róla. Próbált ugyan megnyugodni, hiszen tudta, ha ő idegeskedik, az nem csak neki, hanem annak a kis életnek is ugyanolyan rossz, akit már ott hord a szíve alatt.

Mechanikusan haladt lánya mellett, de gondolatban teljesen máshol járt. Tegnap, miután Juan de la Cruztól hazament, rögtön Gabrielához indult, hogy rávegye kisebbik lányát, mégis jöjjön el az apja tárgyalására, de Gaby hajthatatlannak tűnt, és még az sem hatotta meg, hogy Luciana szinte már térde borult előtte, úgy könyörgött neki.

Édes Istenem – gondolta, ahogyan Cristinával befordultak a sarkon -, milyen rosszul fog esni Juan de la Cruznak, ha Gabriela nem jön el!

Nem bírta volna elviselni, ha a férjét szenvedni látja, de tudta, hogy Gaby legalább olyan makacs, mint az apja. Azért ő titkon reménykedett benne, hogy talán megbékél, és az utolsó pillanatban mégis megérkezik.

Annyira el volt merülve saját gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor megérkeztek a kijelölt tárgyaló elé. Akkor eszmélt csak fel, mikor egy ismerős hang valahonnan nagyon távolról a nevén szólította.

- Luciana, hogy vagy? – kérdezte Miriam barátságosan.

- Én remekül, köszönöm! – hazudta a nő. Egyáltalán nem volt jól. Csak az dobott egy kicsit a hangulatán, hogyha minden úgy megy, ahogyan azt eltervezték, Juan ma már otthon vacsorázhat velük. Talán… Hiába próbálta elnyomni azt a gonosz kis belső hangot, ami folyamatosan arra figyelmeztette, hogy talán túl optimista - de a szíve azt mondatta vele, hogy ma itt nem történhet semmi gond - az állandóan visszatért, és nem hagyta őt nyugodni.

- Van már valami hír a bíróról? – érdeklődött Vivian, aki nem sokkal Lucianaék előtt érkezett Alonsóval.

- Még nem jött ki az ügyvéd úr – válaszolta Franco az ujjait tördelve.

- Juan de la Cruz már itt van? – kérdezte Luciana csendesen, az ajtó felé tekintve, mintha csak várná, hogy a férfi egyszer csak kilép onnan a folyosóra, és mosolyogva közli vele, hogy az egész ügy csak tévedés volt, és akár haza is mehetnek.

- Nem tudjuk. Még nem láttunk senkit erre.

- Gabriela hol van? – tekintett körbe Alonso, de mindhiába. Hibába kereste a lányt, nem látta sehol. Csak akkor látta, hogy ingoványos talajra lépett, mikor Cristina feszülten anyjára pillantott, és végül ő volt az, aki válaszolt.

- Nem jön el.

- Még nem biztos! – figyelmeztette Luciana. – Még jöhet…

- Én ezt nem értem – fordult a fiú anyja felé, és olyan halkan beszélt, hogy csak ők ketten hallják. – Miért nem jön el? Hiszen az apjáról van szó!

- Egy szerelmes nő, néha sokkal inkább a szívére hallgat, mint az eszére – suttogta Vivian. – És Gaby láthatóan Rodrigót választotta a családja helyett.

- Hihetetlen ez a lány! Ha én lennék az apja, hát…

- Alonso! – figyelmezette fojtott hangon az anyja, hogy jobb, ha nem mond olyat, amit később talán megbánhat, és úgy tűnt, a fia megértette. Alonso már úgy olvasott Vivian tekintetében, akár egy könyvben. Tudta, ha az anyja szeme így villan felé, mint most, akkor okosabb, ha hallgat.

- Jó napot, mindnyájuknak! – köszöntötte őket az éppen a tárgyaló terem ajtaján kilépő ügyvéd, és ők egy emberként fordultak felé, ő pedig közelebb lépett a kis társasághoz, hogy elmondja nekik, amit sikerült megtudnia. – Nos, Gonzales bíró urat rendelték ki az ügy vitelére. Már senor Velarde-nak is mondtam, hogy ez nem feltétlenül jelent rosszat, mert bár a bíró úr a Korrupcióellenes Tanács elnöke, ez koránt sem olyan ijesztő, mint amilyennek első hallásra tűnik. Talán ő az egyetlen bíró, akinél az érzelmekre alapozhatunk. Ha sikerül meggyőznünk arról, hogy nincs elegendő bizonyíték, hogy elítéljék Juan de la Cruzt, akkor hamarabb vége lehet ennek az egész ügynek, mint gondoltuk.

- Találkozhatok a férjemmel? – kérdezte Luciana reménykedve, de a válasz lelombozó volt.

- Sajnálom, asszonyom, de nem – válaszolta Dr. Montez. – A tárgyalás nemsokára elkezdődik, és ilyenkor a bíróság általában már nem engedélyez semmiféle látogatást. Ha most megbocsátanak, vissza kell mennem. Pár percen belül találkozunk odabent. Ne aggódjon, asszonyom! – mosolygott a férfi bíztatóan Lucianára, aki erőtlenül bólintott egyet és elrebegett egy köszönömöt, majd némán figyelte, ahogyan az ügyvéd eltűnik a tárgyalóban.

*

Ana Joaquina úgy lépett be a hatalmas épületbe, mint mikor a királynő megérkezik a nyári rezidenciájára: méltóságteljesen lépkedett végig a hosszú folyosókon, fejét egyenesen tartva, hogy még véletlenül se nézzen a vele szembejövőkre. Nem, ő sokkal különb volt annál, semmint, hogy akár pillantásával illessen bárkit is, ezek közül az emberek közül. Hivatali aktakukacok, aki másra nem jók, csakhogy akadályozzák az igazsászolgáltatás menetét. Az ő fiának már réges-régen szabadlábon kéne lennie,de a sok tehetetlen idióta miatt még mindig a börtönben kell sínylődnie. Ott, ahová egyáltalán nem való.

Abban a pillanatban, hogy meglátta a folyosó végén álldogáló kis csoportosulást, megtorpant. Tette mindezt olyan hirtelen, hogy Fidencio kis híján továbbsétált mellette.

- Mi a gond, asszonyom? – kérdezte a férfi, de mikor abba az irányba nézett, amerre a nő, azonnal megértett mindent. 

- Nem vagyok hajlandó azokkal az emberekkel vegyülni, Fidencio – válaszolta Ana Joaquina méla undorral a hangjában. A társasággal igazán nem is lett volna gondja, inkább csak annak egyetlen tagjával: Lucianával. Látta, ahogyan a nő is felé néz. Észrevette hát! Remek. Ugye nem gondoltad komolyan, Luciana, hogy távol maradok a fiam tárgyalásától? Ha erre számítottál, akkor nagyon nagyot kell csalódnod.

Elégedetten elmosolyodott: remélhetőleg, Juan de la Cruz hamarosan számon kéri Lucianán, hogy miért nem beszélt neki arról a gyerekről, akit állítólag tőle vár, és ha minden úgy alakul, ahogyan tervezte, akkor ma nem csak Juan szabadságára koccinthat, hanem a fia válására is.

- Akik a Velarde-ügy tárgyalására várnak, kérem, fáradjanak a tárgyalóterembe! – hasított az ülnök recsegő, mély hangja a folyosó feszült, csendes levegőjébe. Akik eddig egymás közt halkan beszélgettek, most elindultak a terem felé.

- Nyugodj meg, anya! – nyugtatta Cristina Lucianát, ahogyan helyet foglaltak az egyik oldalon. – Minden rendben lesz.

- Úgy van – bólogatott lelkesen Franco is, aki lehuppant melléjük. – Hidd el, Luciana, a férjed ma este már otthon szopogathatja a kedvenc whisky-ét, egy jó szivart szívva.

- Franconak igaza van – szólalt meg Miriam is mosolyogva. – És erre az időszakra majd úgy gondolhattok vissza, mint egy rossz álomra.

- A próféta szóljon belőletek – pillantott rájuk hálásan a Luciana, de a következő pillanatban már teljesen másra összepontosította a figyelmét: a terembe épp akkor lépett Juan de la Cruz az ügyvédje kíséretében. Látta, ahogyan férje felfedezi őket, és bíztatóan feléjük mosolyog, majd leül a vádlottak padjára, oldalán dr. Montezzel, és még egyszer hátrapillant. Tekintetük ekkor ismét találkozott és a nő hosszú idő után most először látta a férfit igazán bizakodónak.

Hát ki vagyok én, hogy keseregjek és aggódjak, amikor még Juan de la Cruz is derűlátó – futott át Luciana agyán a gondolat. – Nem szabad, hogy lássa rajtam, mennyire aggódom miatta. Az sem neki, sem pedig nekem nem lenne jó. Erősnek kell lennem és megpróbálni bíznom, még ha oly’ nehezemre is esik.

- Kérem, álljanak fel, a bíróság bevonul! – harsogott ismét az ülnök hangja szerte a teremben. A formaságokon és az iratismertetésen túlesve végre elkezdődhetett a tárgyalás érdemi része. Dr. Montez Juan de la Cruzhoz, mint vádlotthoz intézhette először a kérdéseit, és ahogyan ígérte és előre eltervezték, a bizonyítékok hiányára építkeztek.

- Senor Velarde, Ön ugye az alapítvány irányítója?

- A kezdetektől fogva – válaszolta a férfi nyugodtan. – Én hoztam létre és senkinek nem engedtem át az irányítását.

- Mióta is működik a szervezet?

- Lassan húsz éve.

- Húsz éve – fordult dr. Montez a teremben tartózkodók felé, de szavait az ügyész felé intézte, aki most feszülten jegyzetelt. – Kérdem én, miért pont most történne meg a sikkasztás, ha senor Velrade-nak húsz évig bármikor alkalma lett volna rá. Húsz minden egyes napján. Mégsem történt semmi szabálytalan az Ég világon. Éppen ellenkezőleg, Tisztelt Bíróság! – lobogtatott meg egy köteg papírt a kezében a bíró felé. – Ezek itt az elmúlt húsz év könyvelései. A szakvélemény szerint minden a legnagyobb rendben volt velük – tette le a bírói pulpitusra a bizonyítékokat. – Ráadásul, senor Velarde anyagi helyzete sem igényelné, hogy vagyonát ilyen orbitális mértékben növelje, hiszen vagyona így is több, mint harminc millió pesora rúg. Mindamellett pedig – nézett az ügyészre, aki most ravasz mosollyal az arcán nézett vissza rá - , mintahogyan azt tanult kollegám is tudja, az a bizonyíték, amit beterjesztett a bíróság elé, nem elegendő ahhoz, hogy védencemet elítéljék, ezért indítványozom, hogy a Tisztelt Bíróság bizonyíték hiányában szűntesse meg az eljárást és helyezze szabadlábra az ügyfelemet! Köszönöm! – fejezte be mondandóját dr. Montez és magabiztos mosollyal vonult a helyére, fejével biccentve Juan de la Cruz felé, hogy minden a legnagyobb rendben.   

- Ügyészúr – fordult a bíró az említett felé -, óhajt kérdéseket intézni a vádlotthoz?

- Igen, bíró úr! – érkezett a válasz, és a férfi máris Juan előtt állt. Tekintetében egyértelműen látszott, hogy addig fogja szorongatni őt, amíg magától be nem vall mindent. Juan de la Cruzt nagyon rossz érzések kerülgették. A gyomra úgy liftezett, akár egy vidámparkban, és hálát adott az égnek, hogy senki nem látja, mennyire remeg a keze.

- Senor Velarde! Ön az imént az mondta, húsz éve hozta létre ezt az alapítványt.

- Pontosan.

- Csakhogy nem mindig Mexikóvárosban volt a székhelye, igaz?

- Igen – bólintott a férfi beleegyezőn. – Csak pár hónapja helyeztük át a székhelyünket. Addig  Monterreyben működött az alapítvány.

- Miért tértek vissza Mexikóba? – érkezett az újabb kérdés, és Juan de la Cruz nem tudta mire vélni a látszólag ide nem tartozó kérdések felvetését, így hát teljes nyugalommal válaszolt.

- A feleségem úgy döntött, hogy szeretné a cégét a fővárosba hozni.

- Értem, és megkérdezhetem, hogy mégis mennyi a felesége jövedelme ebből a cégből?

- Tiltakozom bíró úr! – pattant fel dr. Montez a helyéről. – Az ügyészúr eltért a tárgytól.

- Visszavonom! – válaszolta az ügyész, de az arcán látszott, hogy nem adta fel. Előbb-utóbb meg fogja tudni, amit akart, csak idő kérdése. – Arra válaszoljon, uram, hogyha Ön volt az alapítvány vezetője, akkor mégis, hogyan landolhatott ez az „orbitális összeg” az Ön svájci bankszámláján?

- Nekem nincs semmiféle svájci bankszámlám! – tiltakozott Juan de la Cruz.

- Ez itt mást bizonyít. Eszerint az okirat szerint, Ön 1997. október 18-án nyitotta meg a számlát, a pénz pedig három nappal később érkezett meg rá.

- Nem nyitottam svájci számlát, sem október 18-án, sem pedig máskor…

- Ezen az átutalási megbízáson ez az Ön aláírása, uram? – tolt Juan orra alá egy papírt. – Ez az Ön aláírása, senor? – ismételte meg a kérdést az ügyész, mikor a férfi hosszú óráknak tűnő pillanatokig nem válaszolt.

- Igen – suttogta Juan de la Cruz alig hallhatóan.

- Hogy mondta?

- Az én aláírásom, de nem tudom, hogy került rá.

- Azt állítja, hogy nem maga írta alá? Az írásszakértő szerint így történt.

- Én nem ezt mondtam! – ellenkezett kétségbeesetten Juan de la Cruz. – Csak azt, hogy nem tudom, hogy került rá.

- Megfenyegették?

- Nem.

- Megzsarolták?

- Nem.

- Akkor önszántából írta alá?

- Igen, de nem tudtam, hogy mi az.

- Ez, már megbocsásson, de az Ön ostobasága, uram!

- Bíróúr, tiltakozom! – szökkent újra talapra dr. Montez. – Az ügyészúr sértegeti a vádlottat!

- Helyt adok – válaszolta a bíró. – Ügyészúr, kérem, tartózkodjon a személyes véleményétől és csak a tényekre szorítkozzon! – fordult a férfi felé figyelmeztetőn.

- Elnézést, bíróúr! – emelte fel kezét hárítón a vád képviselője, majd visszafordult Juan de la Cruzhoz. – Mi is alapítványuk célja, uram?

- A szegényeken és a rászorulókon segítünk felajánlásokkal és egyéb adományokkal.

- Értem, nos, akkor erre csak azt tudom mondani, és nyilván ebben a Tisztelt Bíróság is egyetért majd velem, hogy nincs annál aljasabb dolog a világon, minthogy az olyan emberek, mint Ön, senor, elveszik a pénzt az igazán rászorulók elől!

- Én nem tettem semmi ilyet!

- Akkor hogy landolhatott az a pénz az Ön, 18-án nyitott számláján már 21-én hajnalban?

- Maga szerint olyan ostoba lennék, hogy a megnyitás után három nappal ilyen hatalmas összeget utalnék át?! – emelte fel hangját Juan, de amint meglátta, hogy az ügyész penge vékony szája elégedett mosolyra húzódik, tudta, hogy talán most követte el élete legnagyobb hibáját.

- Köszönöm, bíró úr! Nincs több kérdésem.    

Luciana magába zuhanva ülte végig a tárgyalás hátralévő részét, és látta, hogy Juan de la Cruz sem mozdul. Ő is ugyanolyan mozdulatlanul ült, akárcsak felesége.

A bíró végül elnapolta a tárgyalást, és az ügyésztől további bizonyítékok benyújtását kérte, ami azt a férfit elnézve egy percig sem fog problémát jelenteni neki. Luciana azonban ezzel most nem volt hajlandó foglalkozni. Jelenleg egyetlen dolgot akart, beszélni a férjével, és úgy érezte, ha bárki megakadályozza ebben, sikítva ront neki az illetőnek. Ettől szerencsére megkímélhette önmagát és embertársait is, tekintve, hogy szinte maga az ügyvéd volt az, aki betuszkolta abban a helyiségbe, ahonnan Juan de la Cruzt majd visszaviszik a börtönbe.

Luciana behúzta maga mögött az ajtót és látta, hogy férje az egyik széken ült, arcát tenyerébe temetve, de amikor megpillantotta őt, kihúzta magát és még egy apró mosolyt is megpróbált az arcára erőltetni.

A nő nem szólt semmit, csak a férfihez lépett és szorosan karjaiba zárta. Akkor érezte csak meg igazán, hogy Juan mennyire kétségbe lehet esve, mikor a karjai átfonták a derekát és olyan erősen ölelte magához, mintha legalábbis nagyon hosszú ideig nem láthatnák viszont egymást.

- Annyira sajnálom – suttogta felesége fülébe, egy pillanatra sem elengedve őt. – Annyira sajnálom, hogy csalódást okoztam neked. Elrontottam. Mindent elrontottam.

- Nem rontottál el semmit – nézett szembe férjével. – Az az ügyész egy erőszakos fráter. Olyasmit akart kicsikarni belőled, amit el sem követtél. Folyamatosan provokált téged…

- Nem számít, Luciana – vonta meg a vállát Juan de la Cruz és elengedte a derekát, majd az ablakhoz lépett, ahonnan kitekintett a nyüzsgő városra. Az emberek többsége már hazafelé tart a munkából, ő pedig…

- Kérlek, ne add fel! – lépett hozzá Luciana és hagyta, hogy a férfi ismét a karjaiba zárja. – Ha te feladod, akkor nekem sincs értelme bizakodni. Te adsz nekem erőt, Juan de la Cruz. Nélküled gyengének érzem magam, és ha te elhagyod magad, akkor nekem is végem. Ígérd meg – suttogta férje nyakába -, ígérd meg, hogy nem adod fel! Megígéred?

- Megígérem – válaszolta Juan és egy lágy csókot nyomott felesége ajkaira. – Ígérem, hogy erős leszek, Luciana. Mind a négyőtökért – simogatta meg halványan elmosolyodva a nő már kicsit gömbölyödő pocakját és Luciana visszamosolygott rá.

*

Amint a tárgyalás véget ért, Alonso hazavitte Viviant, de ő maga nem maradt otthon. Autóba vágta magát és egyenesen Gabriela lakásához ment. Feldühítette a lány makacs viselkedése és be kellett vallania magának, hogy nem értette az indokait. Hiszen miféle indok lehet olyan erős, hogy valaki, tizennyolc éves létére elhagyja a családját egy férfiért, aki ráadásul… A lényeg, hogy már akkor eldöntötte, hogy beszélni fog Gabyval, mikor a tárgyaló teremben látta, hogy Juan de la Cruz tekintete végigpásztázta a helyiséget és mélységes csalódottság ült ki az arcára, mikor rá kellett jönnie, hogy kisebbik lányát egyáltalán nem érdekli az ő sorsa. Luciana szomorúságáról nem is beszélve… Éppen ideje lenne, hogy valaki felrázza ezt az elkényeztetett hercegnőt, és eldöntötte, hogy ő lesz az. Őt nem ismeri annyira, mint a családját, tehát nem vádolhatja majd elfogultsággal. Alaposan eltervezett mindent, de arra nem számított, hogy olyan heves ellenállásba fog ütközni, amit Gabriela mutatott felé, mikor bekopogott a lakás ajtaján. A lány ugyanis kis híján az orrára csapta az ajtót, és ő csak jó reflexeinek köszönhette, hogy még idejében kinyújtotta a kezét, és megakadályozta, hogy a masszív tölgyfa burkolatú bejárat komolyabban átplasztikázza az arcát.

- Mit akarsz? – fordult felé dühösen a lány, mikor ő már a kis lakás nappalijában állt.

- Miért nem jöttél el ma édesapád tárgyalására? – kérdezte a fiú szelíden, és próbálta elfelejteni, hogy az imént kis híján rácsapták az ajtót.

- Nem mindegy neked? Nem hiszem, hogy bármi jogod lenne hozzá, hogy ide gyere és számon kérd rajtam, mit teszek és miért. Egyébként is – nyúlt Gaby az egyik magazin felé és olvasást mímelve lehuppant a kanapéra -, apa már egészen biztosan otthon van, hiszen egy olyan ügyvéd segített neki, mint dr. Montez.

Alonso megkövülten figyelte a lány közömbösségét. Lehetséges lenne, hogy tényleg nem érdekli, mi van az apjával? Dühösen kikapta Gabriela kezéből az újságot, és ezzel kiérdemelt egy megsemmisítő pillantást, de még ez is teljesen hidegen hagyta.

- Ha tudni akarod, édesapád még mindig börtönben van.

- Micsoda?- kérdezett vissza döbbenten Gaby. Erre igazán nem számított. Azt hitte, hogy apját már ma kiengedik. Ezek szerint mégsem… Hirtelen, valahonnan mélyről szörnyű aggodalom tört rá. Most fogta fel csak igazán, hogy az ügy, amibe az apja belekeveredett, milyen komoly lehet.

- Bizony. Sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan szerették volna. Gaby – ereszkedett le Alonso mellé -, haza kell menned. Édesanyádnak most sokkal nagyobb szüksége van rád, mint eddig bármikor…

- Nem megyek haza – rázta meg fejét makacsul a lány. – Megbántottak és…

- Rendben, akkor játszd csak a sértett hercegnőt – szakította félbe a fiú, mit sem törődve azzal a döbbent pillantással, amit Gabriela rávetett. – Tudod, mi a te bajod? Hogy elkényeztettek. Bizony, kislány, te vagy a legkiálhatatlanabb, legmakacsabb nőszemély, akivel valaha is találkoztam!

- Hogy merészelsz velem ilyen hangon beszélni? Nem is ismersz, nem is tudsz rólam semmit!

- És hidd el, már nem is akarod rólad tudni semmit. Ha valaki ilyen önző, mint amilyen te vagy, és nem veszi észre azt, ami majd’ kiszúrja a szemét, az csak magára vessen, ha egyedül marad!

- Nem vagyok egyedül! – kiáltotta vissza a lány dühösen. – Rodrigo itt van velem…

- Rodrigo – nevetett fel Alonso kínjában. – Te képes vagy azért az emberért feláldozni a családodat?

- Ha a családom azt bántja, akit szeretek, akkor engem is bánt! Ha őt eltaszítja magától, akkor engem is. Ha őt gyűlölik, akkor engem is…

- Nem hiszek a fülemnek – suttogta maga elé döbbenten a fiú. – Úgy beszélsz, mint egy megkeseredett vén öregember és nem úgy, mint egy fiatal és okos lány. Mi történt veled?

- Mindennek oka van, nem gondolod? – kérdezett vissza dühösen Gaby és zöld szemei szinte szikrákat hánytak az elfojtott indulattól. – Neked fogalmad sincs, milyen érzés egy olyan családban felnőni, mint az enyém. Tökéletes szülőkkel és tökéletes nővérrel, és ebben a  családban egyedül te vagy a kakukktojás, mert nem vagyok olyan szép, mint a testvéred és nem vagy olyan jó, mint az apád és anyád!

- Nincsenek tökéletes emberek…

- Nekem mondod?! – horkantott fel Gaby és melle előtt összefonta karajait. – Anya tegnap idejött és könyörgött, hogy menjek el ma a tárgyalásra, de én visszautasítottam.

- Hogyan? Mit csináltál?

- Jól hallottad. Megmondtam neki, hogy ne is álmodjanak róla, hogy valaha is megbocsátok nekik.

- Jézusom, Gabriela! Te megbocsátani? Miért? Inkább nekik kéne megbocsátaniuk neked!

- Ők nem haragudhatnak rám, hiszen a szüleim. Szeretniük kell engem – válaszolta játszi könnyedséggel a lány.

- Biztos lehetsz benne, hogy szeretnek, de úgy látom, hogy arra nem gondoltál, ők mit érezhetnek – szólalt meg nyugodt hangon, mert biztos volt benne, hogy kiabálással itt most nem ér célt. - Édesapád lassan egy hónapja ártatlanul ül a börtönben, te pedig mindössze egyetlen egyszer látogattad meg, azt is csak azért, hogy közöld vele, mennyire gyűlölöd őt. Szerinted mit érezhetett, amikor a tulajdon lánya mindezt a szeme közé vágta. De semmi gond – intett Alonso hetykén, folytatva a felsorolást -, hiszen ott van még az édesanyád is, aki várandósan eljött hozzád könyörögni. Hát bele is belerúgtál egy jó nagyot, holott ő semmi mást nem akart, csak azt, hogy legyél ott mellette a bíróságon, de nem. A makacsságod és az önzésed ismét felülkerekedett a józan a eszeden és a szíven. És igazad van – lépett az ajtóhoz csendesen - ,nem kell félned attól, hogy a szüleid nem szeretnek, mert te mindig az ő lányuk maradsz, bármi ostobaságot is kövess el. Úgy fognak szeretni, ahogyan csak egy szülő szeretheti a gyermekét: őszintén, tiszta szívvel, önzetlenül és feltétel nélkül. A helyedben pedig elgondolkodnék azon – lépett ki a lakásból -, hogy vajon a te Rodrigód miért nem jött még haza – azzal fogta és behúzta mögött az ajtót, magára hagyva Gabrielát a gondolataival, aki egyik pillanatról a másikra úgy rogyott össze az információk súlya alatt, akár egy öreg viskó télen, a súlyos hó alatt.

Alonso kegyetlenül szembesítette őt a valósággal: hogy milyenné is vált. Pont olyan lett, amilyen soha nem akart lenni: önző, gyűlölködő… Olyan, mint a nagyanyja. Túlságosan is hasonlít rá, pedig nem lenne szabad, hogy olyanná váljon, mint ő. Könnyeit törölgetve felpattant és a következő pillanatban már taxiba is ült, hogy aztán alig fél órával később belépjen a jól ismert ház ajtaján.

Luciana épp akkor jött le lépcsőn, mikor Gabriela átlépte a ház küszöbét, és amint meglátta őt, megtorpant, de csak egyetlen pillanat erejéig, hogy aztán sírva anyjához rohanva végre magához ölelhesse őt.

- Kicsim…

- Anya, úgy sajnálom – zokogta keservesen és érezte, ahogyan Luciana megsimogatja a hátát. – Annyira sajnálom, hogy olyan gonoszul bántam veletek! Nem ez érdemlitek…

- Shh – csitította a nő, de közben az ő könnyei is megindultak. – Nincs semmi baj…

- De igen – nézett fel rá keservesen Gaby. – Nem lett volna szabad így bánnom veletek. Nem lett volna szabad… És apa… - most már olyan keservesen sírt, hogy Luciana egyetlen szavát sem értette.

- Apád soha nem tudna haragudni rád. Nagyon szeret téged, kicsim.

- De én… én… szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez… Nagyon szeretlek titeket. Meg tudtok nekem bocsátani?

- Soha nem is haragudtunk rád, Gaby – törölte le lánya könnyeit az arcáról. – Nem is tudnánk.

- Hazajöhetek?

Luciana először azt hitte, rosszul hall és kérdőn meredt Gabrielára, aki reménykedve pillantott vissza rá. Igaz lenne? Tényleg haza akar jönni?

- Mindig ez lesz otthonod, kincsem. Bárhol is járj a világban, ide mindig hazajöhetsz. Ennek a  háznak az ajtaja mindig nyitva áll előtted.       

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre