A férfi az ablakban állt. Szomorúan nézett az elhaladó autó után. Tudta, hogy inkább örülnie kellene, hiszen végre elküldte azt a nőt, aki az elmúlt tíz év alatt megkeserítette az életét. Mégis fájt, hogy el kellett küldenie.

Addig míg a nő nem lépett ki az ajtón, csak tettette a keménységet. Kiabált vele. Hogy tűnjön el végre az életéből, soha nem akarja látni. Most hogy erre visszagondolt, fájt. Nagyon. A szívébe belemart a fájdalom.

Hogy tehette ezt? Még látta, hogy az autó nem érte el a nagykaput. Még utolérheti. Feltépte az ajtót, és lerohant a lépcsőn. Amikor a bejárati ajtót is kinyitotta, már látta, hogy az autó kigurul a kapun.

Már késő – gondolta magában. Szörnyen érezte magát. Tudta, hogy egyrészt jól tette, amit tett, de belül mégis fájt. Fájt, mert megbántotta a nőt, a nőt, aki az egyik legfontosabb személy az életében.

Szomorúan visszament a dolgozószobájába. Odament az íróasztalához. Szeme megakadt az asztalon lévő képen. Azt a nőt ábrázolta, akivel öt perce még itt ordítozott. Elszégyelte magát. Könnyes szemmel nézte a szigorú szemeket, melyek a képről néztek rá.

- Bocsáss meg! Bocsáss meg, anya! – motyogta. – Bocsáss meg, de ezt meg kellett tennem.

*

Ana Joaquina nem nézett vissza. A fiának volt képe elküldeni a házból. Csak azért, mert elmondta neki az igazat. Ő meg képes volt ordibálni vele. De Lucinaról nem tudott semmit. Ez valamelyest megnyugtatta. Az a nő nem lehet Juan de la Cruz közelében. Soha többé nem láthatja! Ő akadályozta meg, hogy a fia pap legyen. Pedig hogy készült a papságra. És az a nő meg fogta magát és az utolsó pillanatban elcsábította. Szégyentelen!

De most mit tegyen? Azt hitte, minden rendben lesz, és a fia megtudta, hogy ő okozta azt az átkozott balesetet. Nem tudta tagadni, hiszen a rendőrségnek bizonyítékai voltak. És Juan de la Cruz képes volt neki azt mondani, hogy takarodjon el a házából.

Nem tudta, mi legyen a következő lépés. Teljesen máshogy tervezte a dolgokat. Azt gondolta, a terve nem sülhet el balul. Az a bolond menye meg képes volt túl élni azt a balesetet. Minden ki volt pontosan dolgozva. A menye pont a szeretőjével készült elmenni nyaralni. Természetesen Juan de la Cruz nem tudott semmiről. Vakon megbízott a feleségében.

Emlékezett rá, milyen nagy örömmel nyújotta át a fiának az újságot, amiben nyilvánossá vált a világ számára is, hogy a felesége az orránál fogva vezette a házasságuk alatt, és folyamatosan megcsalta.

A hírt a címlapon hozta le az újság: VERONICA VELARDE A SZERETŐJÉVEL AUTÓBALESETET SZENVEDETT. Juan de la Cruz széttépte az újságot. Akkor azt hitte, végre visszakapja a fiát. Csak az ővé lesz újra.

De tévedett. Kétségtelen, hogy a felesége újra becsapta valamivel Juan de la Cruzt, és ellene fordította.

Tudta, hogy valamit tennie kell, vissza kell kapnia a fiát. És ha magával az ördöggel kell egyezséget kötnie, akkor megteszi. Biztos volt benne, ha végre maga mellé tudja állítani a menyét, elérheti, hogy a fia újra visszafogadja a házba, és véghez vigye a tervét. Talán még nem késő – gondolta, mikor a kocsi nagyot fékezett.

- Alfred, mit csinál? – kérdezte idegesen a sőfört.

- Ne haragudjon, asszonyom, de majdnem nekünk jöttek.

A nő nagyot sóhajtott. Még csak az kéne, hogy olyan módon haljon meg, ahogyan ő akarta megöletni a menyét. De most úgy érezte, a menye sokkal többet segíthet neki élve, mint holtan.

Ana Joaquina gonoszan elmosolyodott. Talán mégsem olyan szörnyű a helyzete, mint először gondolta.

*

Juan a dolgozószobájában vacsorázott. Nem volt kedve látni a feleségét. Elég volt a délutáni veszekedés az édesanyjával. Még mindig égtek benne az anyja szavai.

„A feleséged éveken át az orrodnál fogva vezetett, megcsalt minden férfival, aki az útjába került, és te meg még csak észre sem vetted!”

Idegesen az asztalra csapott. Az édesanyjának igaza volt. Veronica nem az a nő volt, akinek hitte. Becsapta, csak a pénze kellett neki. Pedig milyen édes lány volt, mikor hat évvel ezelőtt megismerte. Nagyon emlékeztette valakire, aki annak idején fontos volt neki. Talán ezért is vette el. Magának sem merte bevallani, de nem volt szerelmes a feleségébe sohasem. De szerette. Mindent megtett volna érte. És ő pedig becsapta. Megcsalta. Hazudott neki, mióta csak feleségül vette, és erre csak most jött rá.

Mikor megtudta, hogy a felesége balesetet szenvedett, őrülten rohant be a kórházba. Még jobban összeroskadt, amikor meghallotta, amit az orvos mondott.

- Senor Velarde, kérem legyen erős. A felesége állapota nagyon súlyos. Nem ígérhetek semmit. De ha valaha is felépül, a gerince annyira megsérült, hogy soha sem fog tudni lábra állni. Ráadásul súlyos égési sérüléseket szenvedett. Ha bemegy hozzá, készüljön fel. Még én is, aki sok ilyet látott már, nekem sem volt kellemes. A feleségének is fel kell majd készülnie, hogy soha sem lesz már olyan, mint régen volt.

Juan azt hitte elájul. Az ő szép felesége. Aki mindig büszke volt a szépségére.

- Kérem, legyen erős. Mi minden telhetőt megteszünk a felépülése érdekében.

Amikor Juan bement a kórterembe azt hitte, mindenre felkészült. De tévedett. Nem ismert rá a feleségére. Odarohant az ágyhoz, amelyen a nő feküdt, és szólongatni kezdte az asszonyt. De az nem válaszolt.

Mikor kiment a kórteremből, újságírók hada rohamozta meg. De ő félrelökte mindet. Nem vágyott semmire, csak hogy egyedül legyen. Egyetlen kérdés állította csak meg.

- Senor Velarde, igaz, hogy a felesége a szeretőjével szenvedte el a balesetet?

Juan megállt. Hogy képzeli ez a firkász, hogy ilyeneket kérdez. Megállt, és visszanézett. Tekintetében harag látszott, és érezni lehetett, hogy nem kell sok, és behúz egyet annak, aki az előző kérdést feltette.

Csend lett. Juan mérgesen nézett végig az újságírókon.

- Ki volt az? – kérdezte, de alig lehetett hallani. Megköszörülte a torkát, és újra megkérdezte: – Ki volt az? Ki merészelte ezt kérdezni? Mikor a feleségem bent haldoklik, maguk itt nem tisztelnek senkit és semmit?!

- Nem én voltam!

- Én sem.

Senki sem merte vállalni a dolgot.

Juan de la Cruz mérgesen otthagyta az újságírókat, és bement egy üres várószobába.

Nemsokára Diego, Juan barátja és kollégája nyitott be a szobába.

- Barátom, el sem tudod képzelni, mennyire sajnálom. Mennyire sok lehet ez neked!

Juan nem válaszolt, csak nézett maga elé csendesen. Diego odament hozzá, és a vállára rakta a kezét.

- Rám mindenben számíthatsz. Gyere, hazaviszlek. Ilyen állapotban nem vezethetsz. Láttam a kocsidat a parkolóban, majd hazavitettjük.

- Nem megyek sehová. Veronicával maradok.

Diego azt hitte rosszul hall.

- Micsoda? Te a történtek után vele akarsz maradni?

Juan felugrott.

- Te miket beszélsz Diego? A feleségem súlyos balesetet szenvedett, és lehet, hogy meghal. Vele maradok!

Rogrigo nem tudta mire vélni a dolgot. Csak azt gondolhatta, hogy Juan megőrült.

- Juan, te most nem beszélhetsz komolyan. Azok után, hogy most már a nyílvánosság előtt is kiderült, hogy Veronica megcsalt, te még sajnálod őt?

Juan haragjában felugrott, és be akart ütni egyet Diegonak.

- Már te is kezded?

- Juan, nyugodj meg! – ugrott félre Diego. – Én vagyok az, a barátod! Nyugodj már le! – próbálta nyugtatni Juant a férfi.

- Mégis miről beszélsz akkor? Már az újságírók is ezzel jöttek, és most te is? Veronica soha nem csalt meg. Ő a legrendesebb nő, akit valaha ismertem. Soha nem csalt volna meg.

Diego rájött, hogy Juan még nem tud semmit.

- Juan, légy szíves nyugodj meg. Ülj le! Tudom, ez most nagyon nehéz. Valószínűleg te még nem tudsz róla.

- Miről? – kérdezte Juan túl gyorsan. Tudta, hogy Diego nem csapná be. Félt attól, amit most hallani fog.

- Veronica azzal a férfival szenvedett balesetet, akivel megcsalt téged.

- Ezt honnan veszed? – ugrott fel Juan. Nagyon tartott attól, hogy a barátja igazat beszélt, de nem akarta elhinni.

- Veronicával egy férfi volt a kocsiban.

- Ez nem jelent semmit! Kérlek Diego, ilyen dolgokra nem alapozhatsz.

- Tudom. Tudom, ez nem jelent semmit. De nem tudom, hogy hogyan, de amikor a kocsi leborult az árokba, kiesett a feleséged táskája. Egy újságíró találta meg, aki odament a helyszínre. Megtalálta benne a feleséged naplóját, és abban minden le volt írva.

- Micsoda? – Juan a fejét fogta. – Az nem lehet!

- Juan, kérlek! Azért mondtam, hogy most nem kellene itt lenned. A kórház tele van újságírókkal. A hűtlen feleséged pedig nem fog meghalni. Mielőtt bejöttem volna hozzád, beszéltem az orvossal, és mondta, hogy Veronica jobban lett.

Juan nem is figyelt barátja szavaira.

- Látnom kell azt a naplót! Ez nem lehet! Diego, ez nem lehet igaz! – rángatta meg barátja vállát, majd kirohant a szobából.

Kint megint újságírók hada lepte el, de sokkal óvatosabbak voltak, mint egy órával ezelőtt.

Juan áttört a tömegen, és berontott a felesége kórtermébe. Az orvos éppen Veronicát vizsgálta.

- Uram, Ön most nem jöhet be ide.

- Beszélnem kell a feleségemmel.

- De uram, a felesége nagyon gyenge. Igaz, sokkal bíztatóbb a helyzet, mint egy órával ezelőtt, de nagyon kifárasztaná magát, és az nem vezetne jóra. Senor Velarde, a feleségének most pihenésre van szüksége. Sok pihenésre.

Juan belátta, hogy most nem vonhatja felelősségre Veronicát, még akkor sem, ha ez az egész rágalom igaz. Kiment a kórteremből. A folyosón éppen rendőrök próbálták meg elküldeni az újságírókat. Ekkor ért oda Diego.

- Juan, kérleg hallgass végig. Nem hiszem, hogy a legjobb ötlet lenne, ha látnád azt a naplót.

- Hol van? – kérdezte idegesen Juan. – Hol van az az újságíró, aki megtalálta a naplót?

- Nem tudom, de a napló már nincs nála.

- Kinél van?

- Amikor az újságíró nyilvánosságra hozta a dolgot, a rendőrök elkobozták tőle.

- Hol van?

- Valószínűleg a rendőröknél. De Juan! Jobb lenne, ha te nem látnád azt a naplót.

- Diego! Értsd meg, látnom kell! Lehet, hogy csak egy hamisítvány! – Juan még mindig reménykedett abban, hogy csak rágalom az egész.

Diego meglepődött. Hogy ő erre miért nem gondolt? De lehet, hogy van benne valami.

- Nem tudom. Kérdezd meg a rendőröket, amint eltakarították innen a sajtót.

*

Juannak három órát kellett várnia, mire kiderült, hol van a napló, majd egy órát utaznia arra az őrsre, ahol a naplót tartották. Nagyon ideges volt, Diego nem tudta megnyugtatni. Mióta felmerült a lehetőség, hogy a napló esetleg hamis lehet, Diego is reménykedett benne, talán mégsem igaz, hogy Veronica csalta Juant. Bár neki mindig feltűnt, hogy Veronica mindig unja magát az összejöveteleken, férfiakkal vonul félre, és sokat utazgat a férje nélkül. Persze Juan sokat dolgozott, nem volt ideje kísérgetni a feleségét, de neki mégsem tetszett a dolog. De mindegy ez most! Lényeg, hogy Juan megnyugodjon.

Mikor az őrsre értek, Juan azonnal meg akarta kapni a naplót.

- Kérem uram, legyen türelemmel! – intette őt az őrs vezetője. – Egy kollégám azonnal hozza a könyvet.

Pár perc múlva az említett kolléga belépett a szobába. Juan majdnem elájult, mikor meglátta a kezében lévő naplót. Egy héttel ezelőtt a felesége születésnapjára vette a könyvet, azután, hogy az megemlítette, betelt az előző naplója. Nem tudta, mit vegyen neki, mindene megvolt. Pénzük volt bőven, költhette bátran ruhákra, ékszerekre, utazásra. Éppen ezért nem is tudta, mit vegyen, amivel igazán meglephetné Veronicát. Ezért is örült, mikor a felesége megemlítette, venni akar egy új naplót, mert rögtön tudta, hogy ennek az ajándéknak biztosan örülni fog. És igaza is volt. Veronica nagyon hálás volt érte.

*

Juan hozzá sem nyúlt az ételhez. Egész nap nem evett semmit. Reggel még a reggeli előtt jöttek a rendőrök, és mondták el, hogy egy tanú vallomást tett az édesanyja ellen. Kiderült, az anyja bérelte fel azt az embert, aki Veronica és a szeretője balesetét okozta. Ana Joaquina-t bevitték a rendőrségre, de mindent tagadott, az ellene felhozott vallomás pedig nem volt elég a letartóztatáshoz, így elengedték.

Viszont Juant már nem tudta becsapni. De ő nem is tagadta fia előtt a tettét.

- Csakis érted tettem, fiam. A feleséged éveken át az orrodnál fogva vezetett, megcsalt minden férfival, aki az útjába került, és te meg még csak észre sem vetted! – mentegetőzött.

- Akkor sem okozhatod más halálát, csak azért, hogy nekem jó legyen. Egyszerűen hogy képzelted azt, hogy csak úgy megúszhatod ezt, anya?

Becsukta a szemét. Nem akart a veszekedésre gondolni. Elküldte az anyját. Nem volt más választása. Veronicát két napja ide szállították a kórházból. Persze, hiszen még a felesége volt. Még?

Egyszerűen nem tudta, mit gondoljon a feleségéről. Mióta ott az őrsön beleolvasott a naplójába, eltelt három hónap, és azóta alig beszélt Veronicával. Szinte benne égtek a naplóban olvasott sorok.

„Ma megint találkoztam Eduardoval, rögtön elmentünk hozzá, és őrülten szeretkeztünk. Megőrülök az érintéseitől, a csókjaitól. Talán Tobias keltett fel bennem ilyen érzéseket, mikor vele voltam.”

Nem tudta tovább olvasni. Undorodott minden egyes szótól. Nem volt kétsége többé. A felesége naplója, az ő írása. Undorító! Eldobta a könyvet, és kirohant az őrsről. Diego utána futott. Nem akarta, hogy a barátja őrültséget csináljon.

Nem csinált semmit. Meghalt benne az az érzés, amit a felesége iránt érzett. Bement hozzá másnap a kórházba, de nem szólt hozzá. Veronica már magánál volt, tudott volna beszélni, de valószínűleg nem akart. Tudta ő is, hogy a férje tudja, megcsalta.

Juan többet nem is ment be a kórházba. Telefonon beszélték meg, hogy hazajöhet, mert nincs hová mennie. Járni nem tudott, a teste is tele volt égési sebekkel. A három plasztikai műtét, melyet elvégeztek rajta, sem segített, hogy eltűntessék.

Juan tisztán emlékezett arra a telefonbeszélgetésre.

- Juan, nem tudom kifizetni a kezeléseket, kérlek …

- Veronica, mindent kifizetek, a feleségem vagy még, kötelességem, hogy fizessem a kórházi kezeléseidet.

- Köszönöm, Juan.

- Még valami?

Juan hallotta, hogy Veronica sóhajt egyet a vonal végén.

- Más nincs.

- Rendben, küldjék a számlát a gyárba, majd onnan intézem a kifizetést – mondta, majd lerakta a kagylót.

*

Juant az emlékezésből egy hangos kopogás térítette vissza a jelenbe.

- Elnézést, uram, de már egy ideje kopogok.

- Semmi baj. Elgondolkoztam, csak most hallottam meg. Mi történt, Adriana?

- A felesége kéri, hogy menjen be a szobájába, szeretne Önnel beszélni.

- Most?

- Igen.

- Mondja meg neki, hogy befejezem a vacsorát, és utána bemegyek hozzá.

Miután Adriana becsukta, Juan elgondolkozott. Mit akarhat tőle Veronica? Mióta hazajött, nem beszéltek egymással. Igyekezett kerülni a felesége társaságát. Nem tudott volna ránézni. Nagyot csalódott benne. Hazudott neki, megcsalta. Ezt soha sem tudja neki megbocsátani. Egy szavába került volna, és elvált volna tőle. Neki az volt a fontos, hogy Veronica boldog legyen.

És még felelőségre sem vonhatja ezt az Eduardot, mert ő meghalt a balesetben. Miután megtudta, ki volt a felesége szeretője, ki akart deríteni róla mindent. A Velarde Gyógyszergyárban dolgozott ő is, a Marketing osztályt vezette. Kétszer látta összesen, ezekkel a dolgokkal Diego foglalkozott. De már úgyis mindegy. Meghalt.

De vajon Veronica el akart-e válni tőle emiatt a férfi miatt? Valószínűnek tartotta, hogy nem. Hiszen abból a két sorból, amit elolvasott abból a szégyentelen naplóból, biztosra vette, hogy nem Eduardo volt az egyetlen szeretője Veronicának. Volt ez a Tobias is.

Egy Diegoval történő beszélgetés után jött rá, hogy Veronica minden bizonnyal a pénzéért jött hozzá feleségül.

Kíméletlenül mart belé a felismerés. Becsapta. Becsapta ő is.

Két nő volt az életében. Az első is becsapta, de Veronica megcsalása talán semmi sem volt ahhoz képest, amit az a nő tett vele. Nem akart visszaemlékezni, de mintha valami belülről kínozni akarta és kényszerítette volna, hogy emlékezzen.

Tízenkét évvel ezelőtt történt, hogy ő visszatért egy nyáron az egyetemi kollégiumból az otthonába. Édesanyja mindig is papnak szánta, és ekképpen is nevelte őt.

Két öreg cseléd dolgozott náluk, de ezen a nyáron hozzájuk került egy fiatal lány. Nem tudott se olvasni, se írni, az édesanyja éppen el akarta küldeni a lányt, mert nem tudta semmi hasznát venni, de Juan és Raimundo, Juan édesapja rábeszélte, hogy mégse tegye. A lány, akit Luciananak hívtak így maradt a Velarde házban. Juan tanította meg olvasni, írni, számolni, sok időt töltöttek együtt. A nyár végén vissza kellett mennie a Kollégiumba. Nagyon sajnálta, hogy ott kell hagynia a lányt, és tudta, lány is így érez. Nem tudta megmagyarázni, mit érez, de nagyon fontossá vált neki Luciana. Alig várta a következő nyarat, hogy újra láthassák egymást.

Mikor Juan befejezte a tanulmányait, mindenki számára világossá vált, hogy nem sok választja el attól, hogy pappá szenteljék. Az édesanyja egy búcsúestét rendezett neki, melyre minden barátja eljött. Cukkolták Juant, hogy még nem volt nővel, és bíztatták, hogy még nem késő meggondolnia magát.

Juant egész életében úgy nevelte az édesanyja, hogy pap lesz, ezért nem érzett semmi kétséget. Mégis barátai szavai felébresztették benne a kiváncsiságot. Vajon mit érez Luciana iránt? Nem tudta magának megmagyarázni az érzést.

Mikor vége lett az ünnepségnek, csomagolni kezdett, hiszen másnap már indult is a papneveldébe. Már éppen végzett a csomagolással, amikor megpillantott az ágyán egy csomagot. Kibontotta, egy feszület volt benne. Rögtön tudta, ki adhatta neki. Átment Luciana szobájába, ahol sírva találta a lányt. Juannak eszébe jutottak barátai szavai, és valami olyat kezdett érezni Luciana közelében, amit eddig sohasem érzett. Az ösztönei kezdték írányítani, és megcsókolta a lányt, aki nem ellenkezett.

Juan beleremegett, mikor arra az éjszakára gondolt. Tudta, hogy felesége várja a másik szobában, de nem tudott szabadulni az emlékektől. Mint aki szándékosan kínozni akarja magát, úgy gondolt vissza a múltba.

Azt az éjszakát együtt töltötte Lucianaval.

Nem tudta, hogy azért bánta meg a lánnyal történteket, mert így kellett, hogy érezzen, vagy tényleg megbánta-e. Elbúcsúzott a szüleitől, és elment a papneveldében.

Néhány hét múlva elkéredzkedett a papneveldéből, és hazament. Éppen belépett volna a konyhába, hogy láthassa Lucianát - mert csakis őt akarta látni - hogy megbeszélhessék, ami történt közöttük. Úgy érezte, amíg nem kért bocsánatot a lánytól, addig nem szentelhetik pappá. A konyha ajtajában megtorpant.

- Chepa! – mondta Lucina egy másik szolgálónak. – Terhes vagyok a fiatalúrtól! Most mit tegyek? – kérdezte, miközben egy poharat szorongatott a kezében, majd el is ejtette, mert az ajtóban meglátta Juan de la Cruzt.

Juan nem tudta, hogy most mit tegyen.

- Lucina ez igaz?

Luciana nem válaszolt, csak lehajolt, hogy felszedje a pohár maradványait.

- Chepa kérem, hagyjon magunkra. – szólt Juan a szolgálónak, aki kiment a konyhából.

- Luciana, kérlek válaszolj! Tényleg terhes vagy tőlem?

Luciana nem mert Juanra nézni. Könnyek csordultak le az arcán. Juan odanyúlt, és letörölte a könnyeket, majd Luciana álla alá nyúlt, és felemelte. Luciana csillogó szemei Juan szemeibe néztek. A lány átölelte a férfit, aki beleremegett az ölelésbe.

- Annyira sajnálom! Nem akartam, hogy így legyen. Ne haragudjon rám, fiatalúr! – ölelte egyre szorosabban Luciana, a sírást most sem tudta visszatartani.

- Ne beszélj butaságokat. Mindketten vétkeztünk. – mondta mosolyogva Juan. Olyan szépnek találta Lucianat, mint még soha. Talán eddig észre sem vette, hogy milyen szép. Ő is megölelte lányt, és nem is akarta elengedni.

- Mi lesz most? – kérdezte a lány.

- Vállalom a következményeket. Feleségül veszlek Luciana.

- De uram! Azt nem lehet. Ön pap lesz.

- Nem leszek, így nem lehet. Feleségül veszlek, ugye te is így szeretnéd?

A lány nem válaszolt, de Juan tudta, hogy a lány ugyanazt akarja, mint ő.

A szülei nagyon meglepődtek a döntésén, hogy mégsem szeretne pap lenni. Az okot egyenlőre nem mondta meg. Az édesanyja napokra bezárkózott a szobájába, senkivel sem akart beszélni. Így Juan csak levélben tudta közölni vele, hogy megnősül.

Juan kivett egy szállodai szobát Luciananak az esküvőig, nem akarta engedni, hogy így dolgozzon, ráadásul tudta, hogy az édesanyja közelében nem lenne jó Luciananak. Ő otthon maradt, úgy tervezték az esküvő után összeköltöznek.

Már csak pár nap volt az esküvőig, mikor Juan meg akarta mutatni Luciananak azt a házat, amit kinézett maguknak és a születendő gyermeküknek. A szállodába ment, és kisírt szemekkel találta Lucianat. Előző nap nem tudtak találkozni, mert Raimundo megkérte Juant, kísérje el orvoshoz, majd későn ért haza, és már nem akarta késő este zavarni Lucianat.

- Mi történt, Luciana?

Luciana elfordult az érkező Juantól, és nem válaszolt a kérdésre. Juan maga felé fordította a lányt.

- Luciana válaszolj! Mi történt?

- Juan, nem megyek hozzád feleségül.

Juan megdöbbent.

- De Luciana, gyermeket vársz tőlem, szeretjük egymást.

- Ez így nem igaz. Lehet, hogy te szeretsz, de én nem szeretlek téged. – Luciananak megremegett a hangja, de Juan csak azt hitte képzelődik. – És nem várok tőled gyereket.

- Luciana, miket beszélsz?

- Már nem várok tőled gyereket. Ma reggel voltam orvosnál, és elvetettem.

Juan csak kapkodta a levegőt.

- Lucina ezt nem mondod komolyan! Mond, hogy ez nem igaz!

- De igaz. Jól hallottad. Nem szeretlek, és nem is akarok a feleséged lenni.

Juan sohasem látta még ilyennek Lucianát. Elengedte a kezét, amit eddig fogott. Hátrálni kezdett a lánytól.

- Luciana, kérlek, mondd … kérlek mondd, hogy ez nem igaz. Nem ölhetted meg a gyermekünket.

- De így van! És megkérlek valamire Juan. Most, hogy már nincs, ami hozzám kötne téged, azt szeretném kérni, hogy felejts el engem. Én elmegyek a városból. Ne keress soha többé, érted, soha többé. Elmehetsz papnak, ahogyan régebben szerettél volna, én nem foglak benne megakadályozni.

- Luciana, én… ezt nem tehe…ted. – Juan csak hebegett-habogott. – A gyermekünk … - még mindig nem tudta felfogni, hogy a baba már nincsen, Luciana megölette a gyermeküket.

- Lehet, hogy nem is a tiéd volt.

Juan már alig állt a lábán.

- Mit mondasz?

- Azt, hogy lehet, hogy nem is a tiéd volt ez a gyerek. Nem te voltál az egyetlen férfi az életemben.

- Luciana!

- Juan, kérlek menj el. Nagyon kellemetlen nekem ez a beszélgetés.

- Még neked kellemetlen?! – mérgesedett fel Juan. – Luciana, hogy mondhatod ezt, és éppen most? Két nap múlva lenne az esküvőnk. És te meg azt mondod, hogy elvetetted a gyermeket, akit vártál, akinek lehet, hogy nem én vagyok az édesapja? És ezt miért nem tudtad elmondani nekem hamarabb?

Lucinán látszott, hogy nem tud mit mondani.

- Luciana, válaszolj! Miért csak most mondod el ezt nekem?

- Ed… eddig nem volt rá alkalmam. Mindig a jövőnkről beszéltél, és soha nem hagytál engem szóhoz jutni.

- Ez nem igaz! Mindig megkérdeztem a véleményedet mindenről. Luciana, én …, én …, én nem is tudom, mit mondjak. Mélységesen csalódtam.

- Juan, megértelek. Nekem sem volt könnyű ezt elmondanom neked. De most kérlek menj el, és felejts el engem.

- De…

- Kérlek! – mondta Luciana, és kitolta a lábán alig álló Juant.

Juan a folyosón maradt egy ideig, majd nem is tudta, hogyan, de elindult. Azt sem tudta, merre megy, csak vitte a lába.

Fogalma sem volt, hogyan tudott túllépni ezen a helyzeten. Valójában soha sem tudott túllépni. Soha sem tudta megbocsájtani Luciananak, amit tett.

Ha másra nem, de ez a helyzet rádöbbentette, hogy a sors neki nem a papi hivatást rendelte. Édesanyja hiába próbálta rábeszélni, hogy még nem késő meggondolni a magát, de ő megingathatatlan volt.

Hogy könnyebben felejtsen el, beállt az édesapja mellé a gyógyszergyárba dolgozni, ami már évtizedek óta a Velarde-k tulajdonában volt.

Azóta sohasem találkozott Lucianaval, eltűnt. Pár nap múlva visszament a szállodába, de Luciana kiköltözött. Keresni viszont nem kereste, hiszen a lány megmondta neki, hogy ne tegye.

Egy évvel később az édesapja sajnos meghalt, így ő lett a Velarde Gyógyszergyár tulajdonosa és vezetője. Beletemetkezett a munkába, és csak ezzel foglalkozott. A nők nem érdekelték, ha meglátott egy gyermeket az édesapjával az utcán, a gyárban vagy bárhol, mindig görcsbe rándult a szíve. Nem akarta megnyitni a szívét egyetlen nőnek sem, nem akart mégegyszer csalódni.

Három évvel az édesapja halála után éppen hazafelé tartott a munkából a gyárból, amikor a gyár kapujában majdnem elütött egy fiatal munkás lányt. Engesztelésképpen meghívta a lányt ebédelni, amit a lány csak nagy nehezen fogadott el. Az ebédlőig a lány nagyon csendesen viselkedett, de amikor bementek az étterembe, majdnem elájult a nagy pompától, és zavarában rengeteget beszélt.

- Tudja uram, én még sohasem voltam étteremben, mindig csak otthon ettem. Jaj leettem magam, jaj uram, olyan lett a terítő. Jaj, uram ….

Juant felvidította a lány ügyetlensége, és csak mosolygott.

- Jaj uram, ne nevessen ki, nekem ez olyan kellemetlen.

- Jaj kisasszony, ne érezze magát kellemetlenül. – mosolygott Juan.

- Jaj uram, kérem menjünk innen el, mindenki minket néz, kérem. Nem fogják többet ide beengedni Önt.

- Nem hinném, törzsvendég vagyok. De ha ennyire rosszul érzi magát, akkor induljunk. Nem maradt éhes?

- Nem, nagyon jóllaktam, uram.

Mikor kimentek az étteremből, Juan felajánlotta, hogy sétáljanak egy kicsit a közeli parkban. Nagyon tetszett neki a lány egyszerűsége, ügyetlensége és zavara megmosolyogtatta. Régen érzett már ilyet.

- Viszont kisasszony annyit tudok Önről, hogy a Velarde gyárban dolgozik, egy órája majdnem elütöttem, és még soha sem volt étteremben. – mosolygott Juan. – Elárulná nekem most már a nevét is?

- Jaj uram, persze. Veronica Perez.

- Örvendek Senorita Perez. – nyújtott kezet Juan. – Én Juan de la Cruz Velarde vagyok.

Veronica láthatóan meglepődött.

- Mi történt? – kérdezte Juan, mikor észrevette a lány elcsodálkozását.

- Tudja uram, tudtam, hogy Ön valamilyen igazgató a gyárban, de azt nem gondoltam volna, hogy Ön a tulajdonos. – Veronica nagyon zavarban volt. – Bocsásson meg.

- Nem történt semmi. Örülök, hogy találkoztunk, és hogy nem haragszik, hogy majdnem elgázoltam.

- Ó, nem történt semmi. Én voltam ügyetlen, mint mindig.

Juannak nagyon tetszett a lány őszintesége. Felajánlotta, hogy szívesen hazaviszi, de ebbe már nem egyezett bele, és Juan most már nem tudta meggyőzni.

Attól a naptól kezdve Juan mindig kereste Veronica társaságát, sokszor elvitte étterembe, színházba, sétálni a közössé vált parkjukba.

Már több hónapja tartott ez a barátság, mikor Diego rákérdezett Juannál, hogy Veronica Senora Velarde lesz-e. Juan addig nem is gondolt házasságra. Sőt, semmi másra nem gondolt. Jól érezte magát Veronicával. A lány mindig felvidította, jókat nevettek együtt, de semmi több.

Viszont Diego megjegyzése óta úgy érezte, hogy Veronica lehet, többet érez iránta, mint barátság. Megkérdezni nem merte tőle, hanem csak figyelte a lány viselkedését. Azonban a lány viselkedéséből nem tudott kiolvasni semmit.

Így is maradt a dolog, amíg Veronica nem vitte haza bemutatni az édesanyjának Juant. A nő hasonlított a lányára, viszont nem volt olyan könnyen zavarbajövő, mint Veronica. Mikor éppen terítettek, és Juan csak nézte, ahogy a két nő szorgoskodik, Julia, az édesanya csak úgy mellékesen megkérdezte.

- Uram, tekinthetem ezt a látogatást lánykérésnek is?

Veronica szeme szikrákat szórt az édesanyja felé, amit Juan észre is vett. Igazából nem is tudta miért, de azt válaszolta, igen, azért jött, hogy megkérje Veronica kezét.

*

Veronica és Juan titokban házasodtak össze, a gyárban is mindenki csak később értesült róla, hogy a munkáslány és a tulajdonos összeházasodtak. Az esküvőn csak Julia, Diego, és annak két közvetlen kollégája vett részt. Ana Joaquina el se jött, pedig Juan meghívta. Sokáig nem fogadta el, hogy a fia megnősült. Juan és Veronica már két éve házasok voltak, amikor Veronica először találkozott az anyósával.

Juan sohasem sajnálta feleségétől a pénzt, költhette, amire akarta. Soha nem kérte számon rajta, mit mennyiért vett. Szerette volna, ha boldog lenne a felesége. Tudta, hogy Veronica és édesanyja sokat szenvedtek a szegénységben, ezért nem tagadott meg semmit sem tőlük. Juan kérte Veronicát, hogy Julianak vegyen egy lakást. Saját maguknak is vett egy házat, de hogy Julia odaköltözzön hozzájuk, igyekezett elkerülni, mert sokszor fárasztotta a nő állandó fecsegése, és hogy mindenbe beleszólt. Valahogy Veronica sem ragaszkodott hozzá, hogy az édesanyja hozzájuk költözzön.

Juan valahogy még a mai napig nem tudta elhinni, hogy a felesége becsapta. A legőszintébb nőnek hitte, mindig megbeszélték, ha gondjaik voltak, legalábbis Juan ezt gondolta.

Visszarángatta magát az emlékezésből, és próbált erőt gyűjteni, hogy át tudjon menni Veronicához beszélni.

Nem tudta, hogy a felesége mit tud még neki mondani. Talán meg akarja magyarázni neki, hogy miért csalta meg. Nem, abból köszöni szépen, de nem kér. Megcsalta és kész, ezt nem lehet megmagyarázni.

Hirtelen telefoncsörgés zavarta meg a gondolatmenetet.

- Juan de la Cruz Velarde – vette fel a telefont.

- Szia, Diego vagyok. Hogy vagy?

- Szerinted?

- Ne haragudj, nem gúnyolodni szerettem volna. Érdeklődni szeretnék, hogy holnap beszándékozol-e jönni az irodába? – kérdezte Diego.

Veronica balesete óta Juan otthonról intézte minden munkáját. Az újságírók még mindig szenzációnak találták az elmúlt eseményeket, így igyekezett a minimumra csökkenteni a városbajárást, és a gyárba is ezért nem ment be.

- Nem terveztem. Miért?

- Az új gyógyszerünket múlthéten elfogadta a Tanács, és el szeretnénk kezdeni reklámozni. Felkértük Mexikó legnagyobb reklámcégét, és az igazgató szeretett volna veled találkozni.

- Ki az?

- Federico Manilla.

Juan elgondolkozott.

- Lehet, hogy bemegyek. Ugyan soha sem találkoztam vele, de nagyon sokat hallottam róla. És tényleg velem akar találkozni?

- Igen azt mondta, hogy ha megoldható, személyesen veled szeretne tárgyalni.

- Rendben. Ez esetben bemegyek. Ideje lenne visszatérni a normális kerékvágásba.

- Ó, végre Juan. Végre az igazi Juannal beszélek. – nevetett Diego.

- Már csak túl kell esnem egy beszélgetésen, és szerintem utána már újra a régi leszek, bár nem teljesen …

- Kivel kell beszélned? Anyáddal? Hallottam, mi történt délelőtt.

- Nem. Anyámat elküldtem, a rendőrség elengedte ugyan, de én nem akarom a házamban látni. Nagyon fáj, hogy el kellett küldenem, de amíg Veronica itt van, nem engedhetem, hogy egy házban éljenek. Anyám meg akarta őt ölni. És akármit tett is, Veronica sehová sem tud menni, anyámnak viszont ott van a saját háza. Nem, az anyámmal való beszélgetésen már túl estem. Veronica akar velem beszélni.

- Hát barátom, nem irigyellek most. Figyelj, tudom, nem fog jól esni, amit mondok, de kérlek hallgass végig. Veronica mindig is jól be tudott csapni téged. Nem kétséges, hogy annak idején nem véletlenül esett a kocsid elé, amikor megismerkedtetek. Én nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy előre kitervelte az édesanyjával a te meghódításodat. Jó, tudom, hogy meghalt már az öreglány, és halottakról jót, vagy semmit, de nekem ez a véleményem. A feleséged, az elmúlt hónapok eseményéből következtetve, mindig is nagyon jól tudott téged manipulálni. Vigyázz vele, kérlek!

- Diego! Nem értek veled teljesen egyet, de azt elmondhatom, hogy Veronica most már nem tud átverni. És most ne haragudj, de beszélnem kell vele, és őszintén bevallom, hogy minél előbb túl akarok esni rajta. Szia!

- Szervusz Juan. Sok sikert!

Juan letette a telefont, majd kiment a szobából. Nagyon nem akarta ezt a beszélgetést, de tudta, hogy muszáj.

„Szervusz Juan! Sok sikert” –ismételte meg magában Diego szavait, majd benyitott felesége szobájába.