Federico Manilla kíváncsian készülődött a Velarde Gyógyszergyárba. A gyógyszer, amelynek a reklámozására felkérték a cégét, nagyon jó ajánlatnak tűnt, a tanács is jól vélekedett róla. Néhány hónappal ezelőtt a cég belebukott egy kozmetika cég termékeinek reklámozásába, mert a termékeket nagyon rosszul fogadta a közönség, ezáltal a cég megbízásai is csökkentek. Mintha a reklámcég tehetne a termékek használhatatlanságáért.

A mostani ajánlat nagyon nagy lehetőségeket ígért, de voltak negatívumok. A gyógyszergyár tulajdonosának néhány hónappal ezelőtt magánéleti botránya volt, amit az újságok alaposan kibeszéltek. A reklámcégnél dolgozó vezetők ezért le akarták beszélni Federico-t, hogy üzletet kössön a gyárral. Ő mégis bele akart vágni.

Már majdnem a gyár bejáratánál kanyarodott be az autó, amikor asszisztensénél csörgött a telefonja.

- A feleséged. – nyújtotta át Anita a telefont.

- Köszönöm. Jó reggelt, kedvesem. – szólt bele a telefonba Federico. - … , rendben, …, természetesen ráérek, … rendben, akkor otthon találkozunk, sietek, … , vigyázz magadra, szeretlek.

Federico elgondolkozva tette le a telefont. Miről akarhat ilyen sürgősen beszélni a felesége? Este, mikor lefeküdtek aludni, semmit sem mondott. Reggel pedig még aludt, mikor eljött a megbeszélésre. Bár mostanában elég furcsán viselkedik. Alig eszik valamit, állandóan magába fordul, keveset foglalkozik a gyerekekkel. Igaz, a cég dolgai most nagyon lefoglalták, és mindig lelkiismeretfurdalása volt, hogy olyan kevés időt tölt együtt a családjával.

- Federico! – lapozgatott bele az ölében lévő papírokba Anita. – Gondolom,  újra átolvastad a jelentést, amit kiderítettem erről a Velarde-ről. Szóval, nekem elég sok aggályom van még mindig. Ez a múltkori botrány a feleségével, szóval …

- Igen, Anita. Már beszéltem erről az igazgatótanács egyes tagjaival is. Én úgy látom, hogy ez a botrány nem fog minket igazán érinteni.

- Nem érint? Már ne haragudj, de azt gondolod, hogy egy botrány, ami közvetlenül a gyár tulajdonosát érintette, akivel most üzletet akarsz kötni, nem hat ki ránk? Szerintem nagyon is kihat. Az emberek már három hónapja erről beszélnek. Federico ne haragudj, de én nem javaslom, hogy üzletet kössetek ezzel a gyárral.

- Anita. Tudom, tudom. Sokaknak ez a véleménye, de sok lehetőséget látok ebben az új gyógyszerben. A tanács is nagyon jó véleménnyel van róla. Ez a gyógyszer jó lehetőségnek tűnik, hogy újra vezető cég legyünk. Elkövettünk egy hibát, és ne félj, nem szándékozom elkövetni mégegyet.

- Te tudod, Federico.

Az autó befordult az irodaház elé. Federico, Anita és az eddig csendben az anyós ülésen ülő Alejandro kiszálltak a kocsiból.

Egy férfi már várta őket.

- Üdvözlöm Önöket. Diego Banos vagyok. Telefonon már beszéltünk.

- Hát persze. – mondta Alejandro, majd bemutattott mindenkit egymásnak.

Federico gyorsan túl akart esni az udvariassági dolgokon, minél hamarabb szeretett volna beszélni Juan de la Cruz Velarde-val.

A férfi nem is váratta meg őket. Azonnal megjelent, amint felértek az emeletre.

A tárgyalás meglepően hatékonynak bizonyult, de mikor elértek az anyagi dolgokhoz, Diego és Alejandro, akik mindketten az saját cégük pénzügyi igazgatója volt, összeszólalkoztak.

Federico látta, hogy Juant ez nagyon kellemetlenül érintette. Megértette, mert ő is hasonlóképpen érzett.

- Senor Velarde, szerintem hagyjuk az urakat vitatkozni, beszélhetnénk egymással négyszemközt?

- Természetesen. Menjünk át az irodámba.

A jelenlévők láthatóan meglepődtek, de senki sem mert megszólalni. Ha a két igazgató beszélni akar egymással, hát beszéljenek, de hogy miről akar Federico beszélni Juannal, mindenkit nagyon érdekelt volna.

*

- Ne haragudjon, senor Velarde. Zavart ez a vita, ami pénzügyi igazgatóink között kialakult.

- Semmi gond. Engem is nagyon zavart. Akart valamit még mondani azonkívül, amit kint megbeszéltünk?

- Igen. Biztosan hallott arról, ami néhány hónappal ezelőtt a cégemmel történt. Ez nagyon óvatossá tett engem. Hallottam arról, hogy mi történt a feleségével, nagyon sajnálom a történteket, de szerintem nem kell magyaráznom, hogy nem szeretném, ha ez az egész kihatna a mi üzletünkre. Nagyon jó véleményeket hallottam a Sorecure-ról, melyet reklámozni szeretettnének velünk, az Orvosi Tanácstól és a Gyógyszervizsgálati Tanácstól is csak bíztató információkat kaptunk. Ezért fogadtam el a felkérésüket.

- Köszönöm a bizalmát. – mondta Juan. – Mi szeretnénk az Önök cégével üzletet kötni. Biztosítani viszont nem tudom Önt arról, hogy ami a családomban történt, nem fog kihatni az egészre.

Federico bólintott.

- Igen, ezt sejtettem. Őszintén szólva a cégem le akart beszélni, hogy Önökkel üzletet kössek, de valami azt súgja, nagy lehetőség van a Sorecure-ban.

- Ennek örülök. Sokat dolgoztak az embereim ezért a gyógyszerért, megérdemelnék, hogy egy ilyen jó cég reklámozza azt.

Juan úgy gondolta, vége a beszélgetésnek és felállni készült, de Federico ülve maradt.

- Tudom, nem rám tartozik, de biztosíthatom, együttérzek Önnel, ami a feleségével történteket illeti. El tudom képzelni, mennyire megviselte.

- Eléggé. – Juan látszólag furcsálotta, hogy ez az idegen ember, akit körülbelül egy órája ismer, a feleségéről érdeklődik.

- Ha megfogad egy tanácsot, kérem ne forduljon magába. – mondta Federico. – Ne értsen félre, nem akarok beleavatkozni. Látom magán, hogy azon gondolkozik, mi közöm van az Önök problémájához, de elmondhatom, hogy tizenöt éve hasonlóképpen jártam én is, mint Ön. Bizonyára hallott már erről a botrányról.

- Nem, nem hallottam róla. – Juan érdeklődően Federico felé fordult.

- Annak idején az első feleségem a zenetanára miatt hagyott el engem. A szüleimnek sikerült lefizetnie a sajtót, hogy ne verjék nagy dobra az ügyet, de sajnos kiszivárgott az információ. Nehezen, de túl tudtam lépni rajta. Szóval ezért mondtam, hogy együttérzek Önnel.

- Köszönöm. – mormogott Juan. – Furcsa, hogy ezt egy idegen emberrel beszélem meg. Tudja teljesmértékben megbíztam a feleségemben, és nagyon nagy csapás volt ez az egész számomra. És ráadásul még a szeretőjét sem tudom felelősségrevonni, mert meghalt a balesetben. Maga remélem meg tudta tenni annakidején.

- Hát nem egészen tudtam így tenni.

- Én sem az ököl szavára gondoltam, de szerettem volna azzal a férfival elbeszélgetni.

- Az én esetem egy kicsivel más volt a helyzet. Ugyanis, …, ugyanis nem férfi volt az illető.

Juannak leesett az álla.

- Nem?

- Nem. A zenetanár egy nő volt. – bólogatott Federico, és ő is elgondolkodott.

- Hát …, tényleg nem hasonló eset, mint az enyém. Nagyon sajnálom. Van közös gyermekük?

- Igen, két fiúnk. Akkor még kicsit voltak mindketten, három és egy évesek. A feleségemmel csendben elváltunk, de mégis mindenki erről beszélt. A gyerekek szerencsére semmit nem vettek észre az egészből.

- Ennek örülök. Azóta gondolom újra megnősült. Hallottam, hogy most nős.

- Igen, most leszünk tíz éves házasok a második feleségemmel. Úgy érzem másodszorra már megtaláltam az ideális nőt. – mosolyodott el Federico.

Juan is elmosolyodott.

- Irigylem. Ha már elkezdtünk erről beszélgetni, megkérdezhetem, hogy hogyan lépett túl a felesége hűtlenségén? Én nagyon szenvedek, és fogalmam sincs, hogyan tudnék továbblépni.

- Először beletemetkeztem a munkába, de nem hozott eredményt. Később elkezdtem társaságba járni. Azt hittem, mindenhol összesúgnak majd a hátam mögött, de nem így történt. Majd amikor nem is számítottam rá, megismertem a második feleségemet.

- Van közös gyermekük?

Federico látszólag egy pár másodpercre elgondolkozott a kérdésen.

- Igen, van egy lányunk. Önnek van gyermeke?

- Nem, nincsen, pedig már nagyon szerettem volna apa lenni, de a mostani helyzetben …

- Igen, megértem. Szóval csak tanácsolni szeretném, hogy ne hagyja el magát.

- Köszönöm, de a társaságba járást most kihagynám. Ahová eddig jártam, mindig a feleségemmel mentem, biztos vagyok benne, hogy én nem járnék olyan szerencsésen, ahogy Ön.

- Akkor meghívnám magunkhoz. Jövőhéten lesz a házassági évfordulóm és egy fogadást rendezünk a feleségemmel. Jöjjön el! Igérem, nem fogja megbánni.

*

Már a kocsiban tartott hazafelé, amikor Federico végiggondolta a Velarde Gyógyszergyár elnökével való beszélgetést. Nem is tudta, miért kezdte el a családjáról való beszélgetést, de úgy érezte, még soha sem beszélgetett el még senkivel így. Talán, mert annakidején őt is megcsalta a felesége. Együtt tudott érezni a férfival, neki is nagy csalódás volt.

Tisztán emlékezett arra a levélre, amit a felesége, Maria írt neki. Hogy mindig is érzett valamit a nők iránt, de a házasságuk alatt jött rá, hogy csak ő hozzájuk vonzódik. Federico nagyon szenvedett. Az egyik cseléd pedig elmondta az újságíró barátjának, és az majdnem megírta. Még szerencse, hogy az apjával meg tudták akadályozni. Ekkor már tudott beszélgetni Mariaval, aki elmenekült egy kis faluba, de megtalálta.

Megbocsájtott neki, de nagyon fájt a csalódás. Néhány évig nem is tudott egy nőre sem nézni. Az apja cégénél rengeteg nő próbálta meghódítani, de egyik sem tetszett neki. Úgy gondolta, hogy nem kockáztathat. Nem csalhatják meg újra.

Már öt éve élt egyedül, mikor egy viharos éjszakán, az egyik sőför egy fiatal lányt hozott be a házba. Egy csecsemő volt a lánynál, és mindketten nagyon betegek voltak. Nem is volt csoda, nagyon hideg volt az az éjszaka.

Orvost hívtak, a csecsemőnek, a tündéri kislánynak nem volt semmi komoly baja, de a lány, aki hozta őt, tüdőgyulladást kapott. Az egész család nagyon megsajnálta, és mindenki a gyógyulásáért imádkozott. Szerencsére a fiatal lány, akit Lucianának hívtak, két héten belül felgyógyult. Elmondta, hogy el kellett jönnie a fővárosból, ahová nem térhet vissza, de szüksége lenne munkára, hogy el tudja tartani a lányát.

Federico édesanyja nagyon szerette a ruhákat, és elámult Luciana varrástudásától és ügyességétől, ezért rögtön kapva-kapott az alkalmon, és felajánlotta a lánynak, hogy maradjon ott, és varrja a ruháit.

Federico egyre több időt töltött otthon, mert nagyon megtetszett neki Luciana. Állandóan a lány társaságát kereste, sokat beszélgettek, de Luciana-t feltehetően nem érdekelte, mint férfi.

Arról, hogy ki lehet a lánya édesapja, és hogy mi történt vele, Luciana mélyen megőrizte. Soha sem mondta el neki. És ő soha nem is faggatta erről.

A fiai, Luis és Alberto nagyon megkedvelték a kislányt, sokat segítettek Luciananak, büszkén tologatták a babakocsit, még össze is vesztek, mert Luis kitalálta, hogy Alberto öt perccel tovább tartotta a karjaiban a kis Christinát, mint ő.

Luciana sokat vonult félre a kertbe egy könyvvel, de inkább gondolkozott.

- Min gondolkozol, Luciana? – kérdezte egyszer Federico.

- Az életemen. Sajnos nem úgy alakult, ahogyan én elterveztem. Úgy gondoltam, hogy ha valaha lesz egy gyermekem, akkor férjem is, aki mellettem van. Sajnos ez nem így történt.

- Hm. És senki nincs a közeledben, aki a lányod apja és a te férjed lehetne? – kérdezte, de valószínűleg Luciana nem értette a célzást, mert így válaszolt:

- Nincs. Igazából nem is keresem. Ha már így alakult, nekem kell felnevelnem a lányomat, egyedül.- merengett el Luciana. – De miért kérdezi? Ön sem keres a fiainak édesanyát, ha jól tudom.

- Ez igaz. Én sem keresek… De nekik van édesanyjuk.

Luciana lehajtotta a fejét, jelezve azt, hogy ő végzett a beszélgetéssel.

*

Federico mégsem adta fel Luciana meghódítását. Beleszeretett a lányba, és úgy gondolta, a sors nem véletlenül sodorta azon a viharos éjszakán a lányt az ő házukba.

Mindenben Luciana kedvében járt. Elhalmozta Christinát mindenféle ajándékkal, játékkal, és sokat foglalkozott vele. Nem is volt nehezére a dolog, mert a kislányt is nagyon megkedvelte.

Egyszer kitalálta, hogy menjenek el Luciana, Christina, a két fiú és ő a közeli tóhoz piknikezni.

Luciana nagyon örült az ötletnek.

Mikor kiértek a fiúk rávették őket, hogy had tolják körbe a tó körül a kislányt.

Luciana bólintott, és ránézett Federicora.

- Rendben, de csak akkor, ha nem vesztek össze rajta. A tó feléig Alberto, utána pedig Luis tolja.

- De apa, előbb miért Alberto? Miért nem én? – kérdezte Luis.

- Azért, mert ő a fiatalabb.

Luis még mérgelődött kicsit, de végül beletörödött.

Luciana és Federico nevetve néztek a gyerekek után.

Luciana elővett egy könyvet, és olvasni kezdte. Federico csodálattal nézte a lányt. Olyan szép volt. Tudta, hogy ha most nem beszél a lánnyal az érzéseiről, később már nem lesz mersze. Szüleivel előző nap beszélt a dologról, és ők biztosították őt a támogatásukról. Ők is nagyon megszerették Lucianát és Christinát. Nem foglalkoztak azzal, hogy Luciana nem az ő körükből való, inkább annak örültek, hogy a fiúknak végre van egy rendes választottja. Nem kedvelték Maria-t, már a kezdetekben sem. Érezték már az elején, hogy nem lesz jó felesége a fiúknak, a választásába mégsem szóltak bele. Mint ahogy most sem Luciananál.

- Luciana, már régebben el szerettem volna neked mondani valamit. Kérlek, nézz rám!

Luciana letette a könyvet, és félve Federicora nézett.

- Jaj, ne ijedj meg.

- Mit szeretne uram?

- Ha így nézel rám, nem is mondom el. – nevetett Federico. – És már mondtam egy párszor, hogy hívj Federiconak, és nyugodtan tegezz.

- Majd megpróbálom. Mit szeretett volna nekem mondani? Vagyis, mit szerettél volna nekem mondani?

- Luciana, nem is tudom hogyan kezdjem. Biztosan észrevetted, hogy sok időt töltök veled és a lányoddal. Ez nem véletlen. Nagyon fontos lettél számomra. – Federico nagyon zavarba jött. Luciana ugyan figyelt rá, de az arca nem árult el semmit. – Tudod, már régóta úgy érzem, hogy …, hogy … - Luciana még mindig ugyanúgy nézett rá. Tudta, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni, de mégis elmondta a lánynak az igazat. – Szóval, én úgy érzem, hogy belédszerettem.

Luciana meglepődött. Lehajtotta a fejét. Nem szólt semmit. Federico a lány álla alá nyúlt, és felemelte. A lány ettől nagyon megijedt, és elkezdett sírni. A férfi nem értette, miért.

- Luciana, kérlek ne sírj.

- Uram, én nem is tudom, mit mondjak. Nagyon meglepett ez a vallomás. Én soha sem gondoltam volna, hogy maga, vagyis te …  Szóval, hogy te így érzel irántam.

- Te mit érzel irántam?

A lányt nagyon meglepte a kérdés.

- Nem is tudom. Én még soha sem gondolkodtam el ezen.

- Kicsit sem tetszem neked?

- Jóképű vagy, ezt elismerem, de még soha sem …

A fiúk ebben a percben érkeztek vissza Christinával.

- Apu, kérhetünk fagyit?

*

Most hogy Federico visszagondolt a múltra, elmosolyodott. Akkor ott a tó partján azt hitte, soha sem tudja meghódítani Lucianát. De mégis sikerült. Jövőhéten lesz a tizedik házassági évfordulójuk.

Milyen szép menyasszony volt. Sajnos templomi esküvőjük nem lehetett, hiszen elvált Maria-tól, de Luciana ragaszkodott hozzá, hogy fehérben lehessen.

Szinte el sem hitte, hogy Luciana tényleg igent mondott neki. De igen mondott, a felesége lett. Boldogok voltak. A fiúk rögtön elfogadták, és nagyon örültek, hogy Christina a testvérük lett.

Büszkék voltak rá, hogy ilyen szép mostohaanyjuk és hogy milyen édes kishúguk lett.

Luciana lassan tanult bele a gazdag feleség szerepébe, de hogy honnan jött, soha nem felejtette el. Egy kisebb ruhaboltot nyitott, és azt vezette. Federico akár egy divatházat is nyitott volna neki, de Luciana túl büszke volt, a saját erejéből akarta elérni az álmait.

A kocsi begurult a háza elé.

- Kellek még ebédig, uram? – kérdezte a sőför.

- Nem, itthon ebédelek, csak délután megyek vissza a céghez. De ha gondolja, nyugodtan menjen haza a feleségéhez, egyedül is be tudok menni. Most fontosabb, hogy a feleségével legyen, hiszen hamarosan szül, nem igaz?

- Igen, köszönöm, uram.

Federico a nappaliban találta a feleségét.

- Szia, kedvesem. – adott egy puszit a felesége arcára. – Mi az a halaszthatatlan dolog, amiről beszélni szerettél volna velem?

Luciana felállt, viszonozta a férje üdvözlését, majd odasétált az ablakhoz.

- Federico egy fontos dolgot kell veled megbeszélnem.

- Hallgatlak, Luciana. Remélem most már meg tudom, hogy miért változtál meg az elmúlt hónapokban.

- Megváltoztam? Ezt hogy érted? – kapta fel ijedten Luciana a fejét.

- Alig eszel, a fiúk mondták, hogy nagyon hallgatag vagy, állandóan félrevonulsz és csak nézel ki az ablakon.

- Én ezt észre sem vettem. – nevetett Luciana, de Federico látta, hogy a felesége nem mond igazat.

- Miről akartál velem beszélni? – terelte el a témát. A felesége eddig talán soha sem hazudott neki, vagy csak nem vette észre, és most rosszul esett neki, hogy Luciana nem mond igazat.

- Tegnap beszélgettem Anitával. Elmondta, hogy kivel szeretnél üzletet kötni.

- Igen, éppen egy fontos ügyön dolgozunk. A Velarde Gyógyszergyár keresett meg minket. De mi ez az érdeklődés? Soha nem érdekeltek eddig az üzleti ügyeim.

- Megkérnélek valamire Federico.

- És pedig?

- Ne köss üzletet azzal a gyárral.

Federico nagyon elcsodálkozott.

- Ezt nem értem Luciana. Miért kéred ezt tőlem?

- Te is tudod, mi történt pár hónappal ezelőtt. Szerintem nem lenne jó, ha megkötnéd velük ezt az üzletet.

- Arra gondolsz, hogy a tulajdonost megcsalta a felesége?

- Igen, arra. Szerintem a múltkori ügyetek miatt nem kellene belemenned ebbe az egészbe.

- Luciana, te soha nem szóltál bele az üzleti dolgaimba. Mi ez a nagy érdeklődés?

- Nem érdeklődöm, hanem aggódom érted. – mondta nem túl meggyőzően Luciana.

Federico nem tudta mire vélni a dolgokat.

- Luciana, biztos, hogy csak erről van szó? Arról, hogy csak aggódsz?

Luciana nem nézett a férjére, visszafordult az ablakhoz.

- Igen, csak aggódom.

- Igazából mindenki le akar beszélni erről az üzletről, de nekem nagy kihívást jelent. Ma voltunk tárgyalni, és őszintén bevallom, hogy nagyon megkedveltem senor Velarde-t. Nagyon rokonszenves ember.

- Valóban? – kérdezte túl gyorsan Luciana, hogy Federiconak feltűnt, valami nincs rendben a feleségével.

- Luciana, mi bajod van?

- Semmi. – fordult vissza a férjéhez Luciana. – Szeretném tudni, hogy hogy döntesz. Üzletet kötsz vele vagy sem?

- Megkötöm vele az üzletet, ha az igazgatótanács is beleegyezik.

- Szóval nem hallgatsz rám?

- Luciana, nem értelek. Érzem, hogy valami baj van. Miért nem akarod, hogy üzletet kössünk velük?

- Már mondtam. A három hónappal ezelőtti botrány miatt. Még mindig erről beszélnek az emberek. Megint bele fogtok bukni, és tönkremegy a cég.

- De Luciana, én hiszek abban, hogy … - Federico nem tudta befejezni a mondatot, mert Luciana közbevágott:

- Akkor sem akarom, hogy megkösd.

Federico még soha sem látta ilyennek a feleségét. Látszott rajta, hogy nem ez az igazi ok. Lucianát soha sem érdekelte a pénz, valószínűleg úgyis hozzáment volna, ha nincs semmi vagyona.

Nem értette a felesége viselkedését. Szótlanul nézte a feleségét, aki újra kibámult az ablakon. A szemén látszott, hogy valami nincs egészen rendben. Sőt, a felesége már majdnem sírt, de úgy tünt, nagyon törekszik arra, hogy a férje ne lássa.

- Luciana, nem értem, hogy ezt most miért kéred tőlem. Talán, ha megismernéd senor Velarde-t, máshogy gondolkoznál.

- Nem akarom megismerni.

- Pedig erre hamarosan sor kerül. Meghívtam a jövőheti házassági évfordulónkra.

- Mit csináltál? – idegesedett fel Luciana, és úgy nézett a férjére, mint ha az azt mondta volna, hogy megölt valakit.

- Kérlek Luciana. Nagyon jól elbeszélgettem vele. Beszélgettünk a botrányról is, ami vele történt. Nagyon megsajnáltam. Tudod te is, hogy voltam hasonló helyzetben én is.

Luciana szeme ölni tudott volna.

- Hogy hívhattad meg ide? – szinte már kiabált.

- De Luciana, nyugodj meg. Mi a bajod?

Luciana elsírta magát, és kiszaladt a nappaliból.

Federico nem értette, hogy mi történt, de egy pár pillanat múlva úgy érezte, a felesége után kell mennie. Ki kell derítenie, hogy mi a baja.

A hálószobájukban érte utol a nőt.

- Luciana, kérlek magyarázd el, mi a bajod. Tudtommal nem ismered azt a férfit.

Luciana nem válaszolt. Az ágyhoz ment, és nem nézett rá a férjére.

- Luciana, hozzád beszélek. Kérlek!

- Nem akarom, hogy ahhoz a férfihoz bármi közöd legyen.

- Miért?

- Csak.

- Ilyen nincs. Kérlek, magyarázd meg. – odament a feleségéhez, és megpróbálta magához ölelni. Mikor meglátta a felesége arcát, nagyon megijedt. A felesége szeméből csak úgy potyogtak a könnyek. Megsimogatta az arcát. – Luciana, mi a baj? Mi közöd ehhez a férfihez? – remélte, hogy nem az, amire gondol. Nem! Luciana nem csalhatta meg.

Luciana kibújt férje öleléséből, de nem válaszolt.

- Luciana, ne enged, hogy én kombináljam össze, hogy mi a bajod ezzel a férfival.

Luciana visszanézett a férjére. Federico látta, hogy a nő remeg, alig áll a lábán. Odalépett hozzá, és mégegyszer magához ölelte.

- Federico! Én … - Luciana még mindig remegett. Federiconak majd meg hasadt a szíve, ahogy feleségére nézett. Nagyon bízott benne, hogy a felesége most nem azt mondja, hogy:

„Federico, ez a férfi a szeretőm!” – szinte már ő is remegett. Magában kérte az Istent, hogy ne tegye ezt vele.

- Luciana! Mond kérlek, ez a férfi ugye nem a …, a … - még mindig abban bizott, hogy csak félreérti a helyzetet. – Mond, hogy ez a férfi nem a szeretőd, és nem is volt az!

- Nem, Federico. Én soha sem csaltalak meg.

Federico érezte, hogy felesége igazat mondott.

- Akkor miért kérted azt, amit kértél?

Federico megkönnyebbült, hogy a felesége mégsem volt hűtlen hozzá. Azt hitte megnyugodhat, de amit a felesége ezután mondott, attól még jobban megijedt. Luciana még jobban sírt, mikor kimondta a következőket:

- Federico! Ez a férfi …, ez a férfi Christina édesapja.