*

Luciana Manilla az ágyra rogyott, amint a férje kiment a szobából.

Most végre mindent elmondott neki. Mindent. Mindent? Csak egy valamit nem. De azt soha sem fogja tudni elmondani neki. Azt soha. Még égtek benne azok a szavak, amiket a férje kikényszerített belőle.

- Szereted még azt a férfit? – úgy emlékezett rá, mintha mélyen belevésték volna az emlékezetébe. Amikor nem válaszolt, a férje óvatosan megrázta. – Szereted?

Milyen nehéz is volt, mikor a férje faggatózni kezdett, amikor ő nem akarta, hogy Juan de la Cruzzal üzletet kössön. Muszáj volt elmondania.

…

- Ez a férfi Christina apja.

- Micsoda? Luciana, miket beszélsz? – ijedt meg Federico.

Luciana már alig állt a lábán, úgy remegett.

- Jól hallottad, ő Christina apja.

- De hogyan? – Federico alig találta a szavakat. - Kérlek Luciana, beszélj világosan!

- Federico, kérlek üljünk le. – kérte remegve, és mikor megfogta a férje kezét, hogy odahúzza a székekhez, érezte, a férje is ugyanúgy remeg, mint ő. – Soha nem meséltem a múltamról, és te soha nem is kérdeztél. Mindig is örültem ennek, de most már el kell mondanom, hogy mi történt azelőtt, mielőtt a házatokba kerültem.

Luciana látta Federicon, hogy nagyon fél attól, amit ezután hallani fog. Megnyugtatásul újra megfogta a férje kezét, és ő is erőt próbált gyűjteni. Tudta, nem lesz könnyű elmondania a teljes igazságot.

- Annakidején egy családnál dolgoztam. A Velarde-családnál. Egy nyáron megismerkedtem a család fiával, ő volt Juan. A szüleim halála után a nagymamámnak nem volt pénze tanítatni engem, iskolába sem jártam, és a Velarde házban Juan de la Cruz tanított meg mindenre: írni, olvasni, számolni. Nagyon kedves volt velem, és én úgy éreztem nagyon fontos a számomra. De tudtam, hogy nem szabad beleszeretnem, mert ők gazdagok voltak, én pedig nagyon szegény. Ráadásul Juant az édesanyja papnak nevelte. Tudtam, hogy óriási szakadék van közöttünk. Sajnos mégsem tudtam elkerülni, hogy beleszeressek. Mindig azt vártam, hogy mikor jön be hozzám a konyhába, vagy mikor visz el sétálni a közeli parkba, vagy mikor tanulunk együtt valami újat.

Federico keze újra megremegett, és kétségbeesetten szorította Luciana kezét. A nő már valamelyest megnyugodott. A hangja sem remegett már meg, miközben beszélt. Pedig élete legszörnyűbb tettét akarta megosztani a férjével.

- Elérkezett az a nap, amikor tudtam, hogy papnak szentelik, és utána már nagyon ritkán fogom látni őt. Vagy talán soha! Soha meg sem fordult a fejemben, hogy elcsábítsam őt. Ezt hidd el nekem, kérlek! De az utolsó este, mielőtt végleg elment volna, történt valami, ami mind a kettőnk életét megváltoztatta. – Luciana elhallgatott, és lehunyta a szemét, majd gyorsan kinyitotta. Úgy emlékezett arra az éjszakára, mintha tegnap történt volna. Minden egyes csókra, minden egyes érintésre.

- Mi történt? – kérdezte Federico hosszas szünet után.

- Bejött a szobámba, és nem tudom, hogyan, de történtek az események. Megcsókolt, és én hagytam, hogy az érzelmeim irányítsanak. Az övé lettem. Ezután az éjszaka után azt hittem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Tudtam, hogy ez így nem helyes, de mégsem tudtam lelkiismeret furdalást érezni. – elhallgatott újra, és elszomorodott. – Juannal azután az éjszaka után nem beszéltünk semmit. Ezért is lepődtem meg akkor, amikor meg tudtam, hogy mégis visszament a papneveldébe. Csalódtam benne, de nem hibáztattam. Végülis boldog voltam, hogy ha csak egy éjszakára is, de az övé lehettem. Pár hét múlva megtudtam, hogy terhes vagyok. Nem tudtam, mit tegyek. Juant nem kereshettem fel, nem akartam tönkretenni az életét, az álmait. Kilátástalan voltam, nem tudtam, hogyan tarthatnék el egy kisbabát. Tudtam, hogy ha a ház úrnője, Juan anyja megtudja, hogy gyermeket várok, azonnal kidob a házából. Amúgy sem kedvelt engem, ez csak indokot adott volna neki, hogy kirúgjon. Nem volt semmilyen képesítésem, sehova sem vettek volna fel dolgozni.

- Végül gondolom, mégis csak eljöttél. Juan soha sem tudta meg, hogy van egy lánya? Mégsem lett pap!

Luciana megrázta a fejét.

- Itt még nincs vége, Federico! Egyszer beszélgettem a terhességemről az egyik szolgálóval, Chepával, mikor Juan belépett az ajtón. Meghallotta, hogy terhes vagyok. Magam is meglepődtem, mert rögtön azt mondta, hogy vállalja a kicsit, és feleségül vesz. Nagyon boldog voltam, de féltem Juan szüleitől. El is jöttem onnan, azt terveztük, hogy amíg nem házasodunk össze, addig egy szállodában lakom majd. Egy nap felkeresett Juan anyja.

Luciana beleremegett. Úgy emlékezett arra a jelenetre, ami Ana Joaquina és közte játszódott le, mintha nem is több éve, hanem előző nap történt volna.

- Idefigyelj te kis cafka! Azt hiszed, egy kis fattyúval eltérítheted a fiamat a kiválasztott útról?! Hát tévedsz!

Luciana meg se mert szólalni, annyira megijedt a nőtől.

- Juan de la Cruz attól a naptól kezdve papnak készül, mióta csak beszélni tud. Erre készült egész életében. És most te meg jössz, elcsábítod, kihasználod a jó szívét, és a nyakába varrsz egy gyereket. Idefigyelj Luciana, te nem lehetsz a fiam felesége! Te soha sem leszel Velarde, és a fattyad sem lesz az!

- Ne beszéljen így! A fia soha sem akart igazán pap lenni. Maga nevelte ezt belé. Ő azt mondta, hogy feleségül vesz. Akár tetszik magának, akár nem! – kiabálta Luciana, de már alig bírta visszatartani a sírást.

- Idefigyelj, te kis ribanc! Ha továbbra is folytatod ezt a játékot, amint megszületik a kölköd, azonnal megfojtom! Nem teheted tönkre a fiam életét!

- Hogy mondhat ilyet?! Megfojtani? A gyermekem a maga unokája. A vére!

- Ez a gyerek a bűn gyümölcse. Elcsábítottad a fiamat. Halált érdemelsz te is és a kölyköd is!

- Ezt nem hiszem el, asszonyom, hogy mondhat ilyet? Juan el sem fogja hinni, hogy miket mond maga itt nekem.

- Nem is fogja! Mert ha nem tűnsz el az életünkből örökre, megöllek a kölyköddel együtt! Most azonnal! – kiabálta Ana Joaquina, majd körülnézett a szobában. Az első, ami a szeme elé került, egy olló volt. Luciana követte a tekintetét, és rögtön látta, mit akar a nő. Ijedten hátrálni kezdett, de Ana Joaquina gyorsabb volt. Felkapta az ollót, és majdnem Luciana hasába vágta, de a lány arrébb ugrott. Rögtön rájött, hogy a nő nem viccel. Az ajtó felé kezdett futni, de Ana Joaquina gyorsan utolérte, és újra felemelte az ollót, hogy megpróbálja újra Luciana hasába szúrni. Ekkor a lány megadóan felkiáltott.

- Kérem ne! Ne tegye!

- Megteszem, ha nem tűnsz el a fiam életéből. Hidd el Luciana, a szent cél érdekében, a fiam álmaiért mindent megteszek. Ölni is ölök, ha ez kell!

- De mit tegyek? Juan tudja, hogy terhes vagyok, keresni fog, ha én elmegyek.

- Azt te csak hiszed! Azt mondod neki, hogy nem az ő gyerekét várod … Vagy még jobb! Azt mondod neki, hogy nem az ő gyermekét vártad, és hogy elvetetted a kölyködet.

Luciana remegve mesélte a történetet, majd keserves sírásra fakadt. Mikor Federico magához tért a történet hatásából, már ő szorította meg nyugtatóan felesége kezét.

- Megtetted, amit az a nő kért?

- Igen. Azt mondtam Juannak, hogy nem az ő gyermekét vártam, és hogy abortuszom volt. Először nem akarta elhinni. Végül elhagytam őt. Valószínűleg soha sem tudott nekem megbocsájtani azért, amit tettem. Vagyis amiről azt hiszi, hogy megtettem. Utána megszületett Christina, és az életem további részét már ismered. Soha többé láttam Juant. Pár hónappal ezelőtt láttam meg az újságban. Akkor, amikor az a botrány volt.

Federico még mindig szorongatta a felesége kezét.

- Ezért viselkedtél olyan különösen az elmúlt hónapokban?

- Elmondom neked őszintén Federico, felzaklatott, hogy újra hallottam róla. Igen, valószínűleg ezért viselkedtem olyan furcsán.

Federicon látszott, hogy nem meri megkérdezni, de mégis megtette.

- Szereted még őt, Luciana? Szereted?

Luciana nem válaszolt rögtön. Tudta, hogy a válasszal egy láthatatlan tőrt döf a férje szívébe. Annak a férfiébe, aki az elmúlt években feltétlenül szerette, leste minden kívánságát, megadott neki mindent, amire csak vágyott. Most ennek a férfinek mondja el, hogy igen, az elmúlt hónapokban jött rá, hogy az egyetlen férfi, akit a mai napig szeret, az Juan de la Cruz? Tudta, hogy nem teheti meg. Hazudnia kell!

Federico óvatosan megrázta a feleségét.

- Szereted?

- Nem, Federico. Nem szeretem őt – félt, hogy a férje megérzi a hangjából, nem mond igazat, de Federico megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Féltem a választól – mondta, megsimogatta a felesége arcát, majd megcsókolta az ajkait.

Luciana először érezte azt, hogy nem akarja megcsókolni a férjét, mégis viszonozta a csókot. Mikor lehunyta a szemét, az a férfi nézett vissza rá, akinek a fényképét hónapokkal ezelőtt meglátta az újságban.

„VERONICA VELARDE A SZERETŐJÉVEL AUTÓBALESETET SZENVEDETT”. Volt egy kép a feleségről, és egy Juanról is. Ha nem lett volna ott a név, akkor is megismerte volna. Akkor jött rá, hogy soha sem fogja tudni kitörölni a férfit a szívéből. Hiába töltött el Federicoval tíz évet boldog házasságban, azt a kis időt, amit Juannal töltött el annakidején, semmivel sem cserélheti fel.

Rájött, milyen kicsi is a világ. Itt éltek ugyanabban a városban, és soha sem találkoztak. Szerencsére! Soha többé nem akart találkozni Juannal. Soha! Nem tudott volna még egyszer a szemébe nézni. Amire Juan anyja rákényszerítette annakidején, szörnyű volt. Kétségtelen, hogy Juan gyűlöli őt. Ebben teljesen biztos volt.

Federico megérezte, hogy feleségének nagyon nehéz lehet ez a helyzet, ezért inkább nem akarta folytatni, amit elkezdett.

- Ezért kérted azt, hogy ne kössek vele üzletet? Most már értem.

- Nem akarok vele soha többé találkozni, Federico. Kérlek, érts meg!

- Megértelek, Luciana. De sajnos az üzletet már nem vonhatom vissza. Már nem léphetek vissza. Viszont azt megtehetem, hogy átadom Alejandronak, és én nem foglalkozom vele ténylegesen, és nem érintkezem Juan de la Cruzzal.

- Meghívtad a házassági-évfordulónkra. Hogy fogod ezt visszavonni?

Federico sóhajtott egyet.

- Ebben igazad van. Mit tegyek?

- Lehet, hogy ezért meg fogsz rám haragudni, de arra kérnélek, hogy mondjuk le a partyt. Még nem költöttünk rá sokat. Lehet, hogy jobb lenne, ha mégis kettesben töltenénk el, ahogy először is terveztük.

Federico újra sóhajtott egyet.

- Tudod, hogy nem tudnék rád haragudni. Luciana, nagyon szeretlek! Ha azt kéred, hogy mondjuk le a partyt, megteszem. Én akkor vagyok boldog, amikor te is boldog vagy.

Luciana tudta, hogy férje nem csak azért mondja ezeket, mert igaz is, hanem, hogy megnyugtassa. Mégis a szavak úgy hatottak rá, mintha apró tűkkel szurkálnák a szívét. Tudta, hogy soha sem fogja tudni úgy szeretni a férjét, ahogy az megérdemelné. Mégsem okozhat neki fájdalmat azzal, hogy ezt tudatja vele.

Luciana számára szinte mentőövként érkezett, mikor Federico ránézett az órájára.

- Nekem vissza kellene mennem az irodába. Nagyon gyorsan elment az idő, de ha szeretnéd, itt maradok veled. – simogatta meg felesége arcát a férfi.

Luciana túl gyorsan reagált.

- Nyugodtan menj be, Federico. Én most beveszek egy altatót. Szükségem van egy kis alvásra.

- Biztos vagy benne, hogy ne maradjak veled?

- Kedves vagy, de nyugodtan menj vissza dolgozni. – mosolyodott el, majd ugyan nehezen, de megcsókolta a férfit, ezzel jelezve, hogy már jobban van, nincs szüksége arra, hogy vele maradjon.

- Rendben. Szia! – csókolt vissza Federico, majd felállt, és kiment a szobából. 

*

Luciana még sokáig nézte az ajtót, mintha félne, hogy a férje visszajön. Végre elmondta azt, amit soha nem gondolt volna, hogy egyszer el kell mondania.

Elküldte ugyan a férjét, de nem akart egyedül maradni, ezért a telefonért nyúlt, és tárcsázta barátnője, Miriam számát. Mikor Miriam beleszólt a telefonba, Luciana megkérte, hogy jöjjön át hozzá.

Egy negyed óra sem telt el, Miriam már ott is volt nála. Épphogy a barátnője belépett a szobába, elkezdte mondani:

- Elmondtam Federiconak az igazságot. Mindent tud a múltamról.

Miriam alig tudott megszólalni.

- De hogyan? Miért mondtad el neki?

- Meséltem neked, hogy Federico üzletet akar kötni Juannal. Mikor megkértem, hogy ne tegye meg, követelte, mondjam meg az okot, és én elmondtam. Az üzletet így is megköti vele, de nem fog vele érintkezni. Meglepődtem, Federico nagyon jól fogadta a múltamat. Nem haragudott rám, hogy eltitkoltam.

Miriam megölelte barátnőjét.

- Mégsem vagy nyugodt, pedig annak kellene lenned.

- Tudom, Miriam, de mit tegyek? Állandóan Juanra gondolok, és Federico nem ezt érdemli. Őt kellene szeretnem.

- Már akkor sem szeretted, mikor hozzámentél.

- Szerettem, de soha sem szerelemmel. Juan volt mindig is a szívemben. Megtettem mindent, hogy elfelejtsem, de nem ment.

- Találkoznod kellene vele!

- Ezt nem mondhatod komolyan! El tudom képzelni, hogy milyen véleménnyel van rólam. Gyűlöl engem!

- Elmondhatnád neki az igazat, hogy az anyja kényszerített rá arra, amit tettél.

- Nem lehet Miriam!

- Miért nem? Inkább vagy egy olyan férfival, akit nem szeretsz. Juant megcsalta a felesége, biztos vagyok benne, hogy el fognak válni. Te is elválsz, és boldogok lesztek. Én biztos vagyok benne, hogy ha Juan megtudná az igazat, újra beléd szeretne. Ráadásul megtudná, hogy él a gyermeke.

Luciana elképedt.

- Miriam, te hallod miket beszélsz? Lehet, hogy én boldog lennék, de nem gondolsz Federicora. És Ana Joaquina? Gondolod, hogy szó nélkül hagyná? Dehogy!

- És akkor mit csinálsz? Élsz tovább boldogtalanul?

- Nem vagyok boldogtalan, nem voltam az soha Federico mellett.

- De boldog sem voltál! Olyan boldog soha, mint Juannal voltál. Vagy amilyen vele lehetnél most.

- Miriam, kérlek ne beszélj hülyeségeket! Már meg is bántam, hogy idehívtalak.

- Most mond azt, hogy nincs igazam. Te Juant szereted. Federicoba soha sem voltál szerelmes. Én biztos vagyok abban, hogy ha elhagynád Federicot, ő megértené.

- Megértené, de fájna neki. Hidd el, nagyon fájna neki. Christinát is úgy szeretni, mintha a saját lánya lenne.

- De nem ő az apja! Juan az apja! És neki joga van tudni, hogy van egy lánya. És Christinának is joga van tudni, hogy ki az apja. Ráadásul hamarosan tudni is akarja majd, hogy ki az igazi apja, hiszen tudja, hogy Federico nem az.

- Tudom, de annak még nincs itt az ideje. Eddig még soha sem kérdezte, hogy ki az igazi édesapja. Kérlek, Miriam ne kínozz! Szenvedek így is eleget.

- És szenvedni is fogsz, ha ezt így folytatod.

- Kérlek, Miriam! – könyörgött Luciana. Miriam rájött jobb, ha most nem próbálkozik tovább.

- Rendben, de úgyis tudod a véleményemet. – mondta és egy másik témára terelte a szót. – Mi helyzet a házassági évfordulótokkal?

- Lemondjuk. Federico olyan jól összebarátkozott Juannal, hogy meghívta őt a partyra. Gondolhatod, mit éreztem, mikor megtudtam. De szerencsére Federico is belátta, hogy jobb elkerülni a találkozást, ezért mondjuk le. Kettesben fogjuk tölteni azt az estét.

Miriam megrázta a fejét, de inkább elharapta a megjegyzést.

- Inkább ne mondj semmit, tisztában vagyok azzal, hogy mire gondolsz – mondta Luciana, és végigdőlt az ágyon. – Igen, tudom, hogy Juannal boldog lehetnék – tért vissza a témához. – De nem tehetem meg Federicoval, hogy elhagyom. Nem érdemelné meg. Ráadásul mindenki azt hiszi, hogy boldogok vagyunk. Milyen botrány lenne, ha elhagynám? Emlékszel, mi volt az első feleségével. Nem tehetem ki még egy botránynak Federicot.

- És akkor majd csendben szenvedsz?

- Nem tehetek mást Miriam. Megpróbálok Federicoval boldog lenni. Az elmúlt tíz évben sikerült, ezután is sikerülni fog. – mondta Luciana határozottan, de belül érezte, hogy ez nem fog menni.

*

Néhány nappal később Luciana rájött, hogy nem vonulhat el örökre a világtól, félve attól, hogy valahol összefuthat Juan de la Cruz-zal. Hiszen eddig is éveken keresztül egy városban laktak, és mégsem találkoztak. Elhatározta hát, hogy aznap kivételesen ő megy a lányáért az iskolába. Azt tervezte, előtte még beugrik a bevásárlóközpontba, hátha talál Federiconak valami ajándékot az évfordulójukra.

Ugyan mit is vehetne, aminek örülne? – kérdezte magától a kirakatokat nézegetve, de nem talált semmit.

Éppen egy gobelinbolt előtt állt meg, mikor egy nő hirtelen nekiment. Az asszony nem kért bocsánatot, mert nagyon el volt gondolkodva. Amikor felnézett Lucianara a lélegzete is elállt.

Ő is ledermedve nézett vissza.

Sokáig álltak így egymással szemben, mikor az asszony fogta magát, és szó nélkül elviharzott.

Luciana még egy ideig nézte hűlt helyét, mint ha még mindig ott állna.

Egy idő után kapott csak észbe, hogy elkésik, nem fog időben odaérni Cristináért.

Már a kocsiban ültek mind a ketten, mikor Cristina mérgesen rászólt az édesanyjára.

- Anya, te nem is figyelsz rám!

- Dehogynem, kicsim.

- Akkor miről meséltem az előbb?

Luciana nem tudott mit mondani. Valóban nem figyelt a lányára. Még mindig a délutáni találkozás hatása alatt volt.

- Anya, még most sem figyelsz rám!

- Kicsim, bocsáss meg, nem érzem jól magam.

- Akkor miért jöttél el értem? Rebeca legalább beszélget velem, mikor hazavisz.

Luciana nem válaszolt. Talán tényleg a házvezetőnőnek kellett volna elhoznia a kislányt az iskolából. Most hogy értesse meg a 11 éves lányával, hogy teljesen másképpen tervezte el ezt a délutánt, csak a bevásárlóközpontba nem kellett volna bemennie?

A hazaút a továbbiakban csendben telt, Cristina nem szólt többet hozzá. Mikor hazaértek, a lány szó nélkül felvonult a szobájába.

Luciana érezte, hogy az elmúlt hónapokban szinte nem is törődött a gyerekekkel, és ezt a legjobban a lánya szenvedte meg. Előtte mindennap átbeszélték a délutánokat, és együtt tanulták a másnapi leckét.

Mióta az az újság a kezébe került, azóta alig szólt a gyerekekhez. Bezárkózott a szobájába, nyugtatókat szedett, amelyektől állandóan csak aludt. Lelkiismeret furdalással nézte végig, ahogy a lánya sértődötten vonult fel a szobájába.

Egy ideig a nappaliban álldogált, majd elővette a telefonját, és Miriamot hívta.

- Szia Luciana! – szólt bele a telefonba barátnője.

- Szia Miriam! Találkoztam ma Ana Joaquina-val.

- Micsoda? Hol? Mit mondott?

- A bevásárlóközpontban. Nem mondott semmit. Egy ideig néztük egymást, aztán ahogy jött, úgy el is tűnt.

- Biztos, hogy őt láttad?

- Biztos.

- Nem lehet, hogy ebben az idegállapotban …

- Figyelj, Miriam! Ő volt az. Hidd el, nem képzelődtem.

- Tényleg nem mondott semmit?

- Semmit. Talán jobb is így.

- Gondolom, nem tett jót a mostani állapotodnak.

- Nem. Utána elmentem Cristináért az iskolába, de szegényre nem is tudtam figyelni. Meg is haragudott rám. Rossz anya vagyok!

- Luciana, ne mond ezt! Figyelj! Mindjárt végzek a munkámmal, utána elmegyek hozzátok. Addig békülj ki Cristinával. Utána megbeszéljük ezt az esetet Ana Joaquina-val.

- Köszönöm.

- Nem is tudnád, mit kezdjél nélkülem, mi?

Luciana érezte, végre elmosolyodik.

- Nem! Valószínűleg már rég nem élnék. Akkor most felmegyek, beszélek Cristinával. Utána várlak!

- Rendben, szia!

Cristina az ágyon feküdt, mikor Luciana belépett a szobájába.

- Hagyj békén, anya! – Cristina rá sem nézett az anyjára, de Luciana rögtön rájött, hogy a lánya sírt.

- Kicsim, kérlek bocsáss meg! Mostanában nagyon elhanyagoltalak titeket. Ne haragudj rám, kérlek!

Mikor Rebeca, a házvezetőnő belépett a szobába, Luciana és Cristina már békésen beszélgettek.

- Asszonyom! Telefonon keresik.

- Ki az?

- Egy nő. Azt nem mondta meg, hogy hívják. Csak annyit, hogy sürgősen beszélnie kell Önnel.

- Ez érdekes – gondolkozott el Luciana, és felállt a lánya mellől.

- Elég akaratos nőnek tűnt így telefonon keresztül.

- Köszönöm Rebeca. Mindjárt visszajövök,  kicsim! – nézett vissza a lányára Luciana, majd kilépett az ajtón, és lesietett a lépcsőn. Miriam éppen akkor lépett be a házba, mikor felvette a telefont.

Miriam látta, hogy barátnője arca elsápad.

- De miért? – hallotta Luciana hangját. – Rendben, ha ennyire sürgős. Hová menjek? – Luciana egy papírcetlire írta, amit a telefonban diktáltak neki, majd elköszönt, és lerakta a telefont.

- Mi történt Luciana? Ki volt az? – kérdezte aggódva Miriam, mert Luciana arcszíne cseppet sem változott. Sőt, egyre rosszabb volt.

- Veronica Velarde, Juan felesége. Találkozni akar velem, minél előbb.