A nőnek mindig megfájdult a szíve, ha olyan valakit látott, aki elveszítette a lábát, a látását, vagy valamilyen fogyatékossággal élt. Mindig adakozott azoknak az alapítványoknak, akik ezeknek az embereknek segítettek. Abba viszont soha sem gondolt bele, milyen lesz, ha egyszer ő is hasonló helyzetbe kerül. Hogy egyszer már nem fogja tudni használni a lábát, és hogy egyszer már csak mások segítségével tud bármi olyasmit tenni, ami előtte a legtermészetesebb volt. Az volt a legkevesebb, hogy elvesztette a szépségét. Legjobban az fájt neki, hogy fájdalmat okozott egy olyan embernek, aki a legtöbbet segített neki az életben.

Most, hogy egész nap a szobájában üldögélt a tolószékben, ami örök társa lesz addig, amíg él, volt ideje, hogy végiggondolja az életét. Hol rontotta el?

Szegény családban nőtt fel, édesapja még kiskorában meghalt, testvére nem volt. Édesanyja mindig azt akarta belénevelni, hogy csakis egy gazdag emberhez mehet feleségül. Ő viszont mindig a nagy szerelemről álmodott, teljesen mindegy volt, hogy a Nagy Ő gazdag vagy szegény.

Még gimnáziumba járt, amikor megismerte az egyik takarítónak a fiát, Tobiast. Sokáig csak kerülgették egymást, és mikor rájött, hogy a fiú valószínűleg csak az ő lépésére vár, elhívta sétálni, míg annak az anyja az iskolában takarított. Sokat beszélgettek, és Veronica beleszeretett a fiúba.

Ezután a beszélgetés után sokat találkoztak. A fiú egy nap bevallotta, hogy beleszeretett a lányba, és Veronica sem titkolta az érzéseit. Tobias egy gyűrűt ajándékozott a lánynak, és azt mondta, ez legyen az eljegyzési gyűrűjük.

Julia, Veronica édesanyja viszont hallani sem akart a dologról.

- Pont egy ilyen csóró senkibe szerettél bele?! Mi lesz így velünk? Örökké szegény akarsz lenni, Veronica?

- Anya! Nem tilthatod meg, hogy kivel legyek együtt. És nem te döntöd el, kihez megyek feleségül.

Julia ezek után úgy tűnt, kezdett belenyugodni lánya döntésébe. Megjegyzéseit viszont soha sem hallgatta el. Veronica egy idő után megunta, és amint tizennyolc éves lett, Tobiashoz költözött. A lakónegyed, ahol laktak, ugyan a szájára vette, hogy házasság nélkül él a férfival, de őt ez nem érdekelte. Tobiassal boldogan tervezték az esküvőt. A legrosszabbkor jött a levél Tobias édesanyjától - aki időközben Madridba költözött az egyik rokonukhoz, mert ott több munkalehetőség volt jobb pénzért - , hogy nagyon beteg, az orvosok már nem tudnak rajta segíteni. Szerette volna látni még utoljára a fiát, mielőtt meghal.

Tobias nem tudta, mit tegyen.

Hagyja itt Veronicát, akinek munkája sincsen? A spórolt pénzüket hagyja itt a lánynak? Akkor viszont nem tudja kifizetni a repülőjegyet.

eronica megnyugtatta, hogy keres magának munkát, nyugodtan utazzon el az édesanyjához.

Tobias azt mondta, házasodjanak össze, mielőtt elutazik, de Veronica nagy esküvőről álmodott, sok vendéggel, gyönyörű ruhával, és Tobias megadta magát. Mosolygott a szerelme álmain, mert tudta, hogy abból a pénzből, amit keres, soha sem fogja tudni megadni Veronicának azt, amire vágyik, így inkább nem erőltette a gyors házasságot.

Mikor kikísérte a repülőtérre Tobiast, Veronica mintha úgy érezte volna, utoljára látja a fiút, olyan sokáig ölelte szorosan, és Tobias már azt hitte, soha sem éri el a repülőgépet.

- Amint visszajövök, törekedni fogok arra, hogy úgy vegyelek feleségül, ahogyan azt te megálmodtad – ígérte a fiú, és megcsókolta a lányt. Hogy az volt az utolsó csókjuk, azt egyikőjük sem gondolta.

*

Veronica csak hetekkel később tudta meg, hogy az a madridi járat, amivel Tobias utazott, lezuhant az óceán felett. Azt hitte, szerelme halálával az ő élete sem ér már semmit. Több hónapba telt, mire felépült a depresszióból.

Visszaköltözött az édesanyjához, beállt dolgozni egy gyógyszergyárba, és észre sem vette a férfiak közeledését. Kizárt az életéből mindent és mindenkit. Csak az édesanyjával érintkezett, nem volt barátnője, a gyárban sem ismerkedett senkivel.

Három év telt el Tobias halála után, amikor megnyitotta az életét a világ felé. Ezt egy véletlen balesetnek köszönhette, amikor a gyárból hazafelé jövet, az egyik gyári igazgató majdnem elütötte. Figyelmetlen volt, mint mindig, ezért tudta, hogy az ő hibájából történt a baleset.

- Elnézést kisasszony! – mondta a férfi kiszállva az autójából.

- Semmi sem történt, uram. Én is jobban figyelhettem volna. – mondta, és már tovább akart indulni, amikor a férfi megállította.

- Engesztelésképpen meghívhatnám ebédre?

Veronica túl gyorsan akarta elhárítani a meghívást, amit a férfi észre is vett. Sok év után jól esett a nőnek, hogy kéreti magát. Szimpatikus volt neki a férfi, és észrevette, hogy őszintén sajnálja, és azt hiszi, az ő hibája volt a baleset. Veronica tudta, hogy csakis az ő figyelmetlensége miatt történt, ami történt. Mindig magában elgondolkozva járt az utcán, kizárva a külvilágot.

Végül mégis csak elfogadta a meghívást. Annyira zavarba jött, hogy összevissza beszélt. Úgy viselkedett, mint egy kislány.

Az ebéd ugyan szerencsétlenül sikerült, a lány majdnem magára öntötte a levest, de mégis jól érezte magát a férfi társaságában.

Mikor megtudta, hogy a férfi Juan de la Cruz, a gyár tulajdonosa, úgy gondolta, jobb ha többet nem is találkozik a férfivel. Így is szóbeszéd tárgya volt különcsége miatt. Nem is magát akarta megóvni, hanem inkább a férfit. Hogy róla mit beszélnek, az nem érdekelte.

*

Veronica nem akarta ugyan, de azután az ebéd után Juan mindig kereste a társaságát. Először mindig visszautasította, de később engedett a férfinak. Az idő haladtával már szinte megszokássá vált, hogy munkaidő után a férfi mindig várja a gyár előtt a kocsijával. Juan olyan helyekre vitte el őt, ahová addig soha sem jutott el. Megtudta, hogy a férfi is elveszített egy fontos embert évekkel ezelőtt, akit nagyon szeretett, az édesapját. Így sokkal közelebb érezte magához a férfit. Tobiasról viszont soha sem beszélt Juannak. A seb még mindig nem gyógyult be, és tudta, ha felszakítaná, többé már nem tudna kigyógyulni a depresszióból. Inkább szívesen hallgatta a férfit. Rengeteget tanult tőle, és rájött, szeretne még tovább tanulni, hogy olyan okos legyen, mint ő.

Hogy úgy nézzen a Juanra, mint egy férfire, soha sem gondolt, és azt hitte a férfi is ugyanúgy csak barátságot érez iránta, mint ő. Mindaddig ebben a hitben volt, amíg egyszer el nem vitte a férfit bemutatni az anyjának.

Amikor édesanyja megtudta, hogy kivel szokta tölteni a délutánjait, bátorította, hogy fogja meg magának a férfit.

- Ilyen embert úgysem fog többet az utadba sodorni az élet! – mondogatta mindig.

De Veronica nem gondolt erre. Jól érezte magát Juannal, és több meg sem fordult a fejében. Amikor elvitte Juant bemutatni az anyjának, akarata ellenére Julia megkérdezte a férfit, hogy lánykérésnek szánja-e a látogatást. Szinte meg volt győződve arról, hogy Juan nemet mond.

Legnagyobb csodálkozására a férfi igen mondott. Nem értette a viselkedését.

- Miért mondtad ezt az anyámnak? – kérdezte, mikor eljöttek a házukból.

- Nem tudom, Veronica. Eddig azt gondoltam, hogy nem érzek irántad többet barátságnál, de az édesanyád kérdése elgondolkoztatott.

- Tényleg úgy gondolod, hogy feleségül vennél?

- Te feleségül jönnél hozzám? – kérdezte Juan. Veronica meglátta Juan szemében a kétségbeesést. Mintha kérte volna, hogy segítsen neki, mert neki sem könnyű a helyzet. Veronica csak annyit tudott Juan múltjából, hogy egy nő nagyon megsebezte. Részleteket nem tudott, és nem is akarta erőltetni Juant, hogy elmondja. Abban a percben, ott a kocsiban, amikor megkérdezte, hogy hozzá menne-e, rájött, hogy mindkettőjüknek jó lenne, ha összeházasodnának. Veronica tudta, hogy Juan nem szerelmes belé, és hogy ő sem szerelmes a férfiba, de nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy beleszeressen.

- Igen, Juan. Feleségül mennék hozzád, ha megkérnél.

Juan elmosolyodott. Szó nélkül beindította a kocsit, és elhajtott egy ékszerüzletbe. Mikor Veronica belépett vele az üzletbe, arra gondolt, az édesanyja most nagyon büszke lenne rá. Elérte azt, amit mindig is belé akart nevelni. Igen, egy gazdag emberhez megy hozzá. Mikor Juan az ujjára húzta a gyűrűt, egy könnycsepp gördült le az arcán. Juan letörölte, majd megcsókolta. Ez volt az első csókjuk.

Veronica önkéntelenül is arra gondolt, hogy álmai már soha sem fognak teljesülni. A Nagy Ő, a nagy esküvő, a gyönyörű ruha, amiben végigvonul a templomban a szeretett férfi felé.

Nem, neki már nem teljesülhetnek az álmai. A Nagy Ő az óceán fenekéről már nem fog eljönni.

*

Veronica odagurította az ablakhoz a tolószéket. Gyönyörűen sütött a nap, többen ilyenkor sétálni mennek a párjukkal, a gyermekeikkel. Neki már soha sem lehet gyereke, pedig nagyon szeretett volna. Sokáig próbálkoztak Juannal, de sajnos nem sikerült. Orvoshoz nem ment el, félt, hogy az közli vele, van valamilyen problémája. Érezte, hogy Juan is szó nélkül beletörődik, pedig ő is nagyon vágyott egy babára. Volt idő, amikor látta rajta, hogy már szinte mániákusan várja, mikor közli vele a jó hírt. Mintha csak azért akarna vele szeretkezni, hogy gyermekük legyen.

Végül mind a ketten feladták. Egy idő után már külön szobában is aludtak. Juan már csak nagyon ritkán jött be hozzá, de ezt ő nem is bánta.

Az ablakon kinézve látta, hogy anyósa dühösen kirohan a házból a kocsijához, és sofőrjével elhajtanak. Az anyósa. Az a nő, aki meg akarta őt öletni. Soha sem szerette, soha sem fogadta el őt menyének.

Már két éve Juan felesége volt, amikor megismerte Ana Joaquinát. Akkor is lekezelően bánt vele, de Juan kérte, hogy ne törődjön vele. Veronica tudta, hogy férje édesanyja papnak szánta a fiát, így nem is foglalkozott a megjegyzéseivel.

Abban az időben boldog volt Juannal. Nem volt ugyan szerelmes belé, de jól érezte magát vele. Házasságkötésük után kilépett a gyárból, és elkezdett egyetemre járni. Hozzászokott a jóléthez, és Juan nem is vonta felelősségre, hogy mire mennyit költ. Sőt! Ha elmondta, hogy valamit szeretne, Juan már vitte is az üzletbe, és megvette neki, bármire is vágyott. Juliának is vettek egy lakást. Veronica nem ragaszkodott hozzá, hogy odaköltözzön hozzájuk, sokszor már unta, amikor az ki akarta oktatni, hogyan kopassza meg a férjét. Neki ez soha meg sem fordult a fejében. Az elején ugyan zavarban érezte magát, amikor a férje elhalmozta mindennel, de egy idő után hozzászokott.

Férfiaktól mindig kapott ajánlatokat, de ő soha sem akarta megcsalni Juant. Nem is hiányzott neki a szerelem, szívét még mindig Tobias foglalta el. Juanba nem tudott beleszeretni, de egy idő után már nem is akart. Úgy érezte, hogy Juan sem szereti szerelemmel, de ebben soha sem volt teljesen biztos.

Már hat éve voltak házasok, amikor egy gyári ünnepségen megismerte Eduardo Cartost. Egy asztalhoz kerültek. Juan egy megbeszélés miatt félrevonult az egyik igazgatóval, így Veronica beszélgetni kezdett a fiatal férfival.

A férfit szinte megbabonázta a gyönyörű nő. El sem hitte, hogy a gyár tulajdonosának felesége valaha szóba áll vele. Veronicának tetszett a férfi, de hogy megcsalja vele a férjét, arra nem is gondolt. Amikor Eduardo felkérte táncolni, már kezdte kellemetlenül érezni magát, mert nagyon szorosan ölelte őt magához.

– Magába bele tudnék szeretni – súgta a fülébe. Veronica megfogadta, hogy többet szóba sem áll a férfival, mégis amikor Eduardo elkérte a telefonszámát, megadta. Meg is bánta utána, és elhatározta, hogy majd nem veszi fel a telefonját, ha a férfi hívja. Egy ideig meg is tudta állni, de végül megadta magát. Elfogadta a férfi vacsora meghívását. Legnagyobb meglepődésére a férfi nem egy étterembe, hanem a lakására vitte.

– Én be nem megyek magához! Mit képzel rólam? – kérdezte felháborodva a lakás ajtaja előtt. – Én egy étterembe készültem. Én nem megyek be a lakásába.

Eduardo viszont meggyőzte, pedig Veronica tudta, ha most belép abba a lakásba, onnan már nincs kiút. A lakás inkább műteremre hasonlított. A „műterem” közepén pedig egy gyertyafényes asztal várta őket.

– Foglaljon helyet, asszonyom! – hajolt meg Eduardo, mint ha egy pincér lenne.

Veronicát elvarázsolta a férfi. Megfogadta, hogy ha valaha enged a férfi csábításának, az nem azon a napon fog megtörténni. De csalódnia kellett önmagában, mert mikor a férfi felkérte táncolni - ugyanis a férfi zenéről is gondoskodott -, és Eduardo belecsókolt a nyakába, ő szinte belezuhant a férfi karjaiba. Ott maradt nála késő estig, és utána minden délután eljött hozzá. Marta a lelkiismeret-furdalás, és bár ezerszer megígértette magával, hogy többet nem jön el, nem tudta magát visszafogni. Olyan jól esett neki ez a szerelem. Igen, ehhez nem kellett sok, hogy rájöjjön, beleszeretett a férfiba.

Viszont, hogy elhagyja Eduardoért Juant, arra nem volt képes. Azt gondolta, Juannak fájdalmat okozna ezzel, és ő volt az utolsó ember, akinek fájdalmat okozott volna. Hálás volt a férjének mindenért, amit érte tett.

Pedig Eduardo sokat könyörgött neki, hagyja el Juant, és jöjjön feleségül hozzá. Veronica viszont ebben az egyben nem engedett. Eduardo minden másra rá tudta venni őt. Egyszer még el is utaztak egy kis szigetre, ahol nem kellett bujkálniuk. A férfi mellett szinte elfelejtette Tobiast, és ő volt az első, akinek mesélni tudott a férfiról.

Már egy éve tartott ez a viszony, amikor éppen elutazni készültek egy pár napra Eduardoval. Juannak kitalált egy távoli rokont, akit meg szeretne látogatni, Juan pedig el is hitte feleségének, amit mondott.

Soha sem gondolta volna, hogy újra elveszítheti azt a férfit, akit szeret.

Útközben az autó elé bevágott egy másik kocsi, és ők leborultak az útra. A kocsi el kezdett égni. Őt még ki tudták menteni, Eduardo viszont bent maradt. A szeme előtt robbant fel a jármű a szerelmével együtt. Hogy mi történt azután, arra már nem emlékezett. A kórházban ébredt fel. Az egyik nővérből nagy nehezen kiszedte, hogy mi történt, meg akart halni. Újra elveszítette szerelmét, megbántotta a férjét, és soha többé nem fog tudni járni. Ez már túl sok volt neki. Mikor rájött hogyan húzhatná ki a lélegeztető gépet, és meg is tette, nem jött érte a megváltó halál. Már lélegeztető gép nélkül is tudott lélegezni. Az orvos mikor rájött, hogy Veronica mit akart csinálni, minden olyan dolgot eltűntetett a kórteremből, amivel ártani tudott volna önmagának.

Így végül Veronica feladta. Szembe kellett néznie tette következményeivel.

A kórházból nem tudott máshova menni, csak vissza az otthonába. A személyzet már nem volt olyan kedves vele, mint régen. Juan is átnézett rajta, mikor nagy ritkán összefutottak a házban. Tudta, hogy a férje el akar válni tőle, de nem jött be hozzá sohasem, hogy legalább beszéljenek arról, hogyan tovább.

Aznap, mikor kiderült, hogy az anyósa okozta a balesetét, és Juan összeveszett az anyjával, és elküldte a házból. Veronica elhatározta, most már beszélnie kell a férjével. Szólt az egyik szobalánynak, hogy kérje meg a ház urát, jöjjön be hozzá. Juan jól megvárakoztatta. Többször is végiggondolta, mit fog neki mondani, de mikor a férje végre bejött hozzá, hirtelen semmi sem jutott eszébe. Csendben figyelte, amint a férje felé sétál, de tisztes távolságban megáll előtte.

- Miért hívtál? – kérdezte. Látszott rajta, hogy neki sem könnyű. Az arca meggyötört volt és fáradt. Veronica nagyon sajnálta. Mit tett vele?

- Szerettem volna beszélni veled. Ülj le, kérlek.

- Jobb, ha állva maradok. Mit szeretnél?

Veronica elhatározta, hogy nem fog elérzékenyülni.

- Mióta hazajöttem a kórházból, alig beszéltünk. Szeretném tudni, hogy mit szeretnél. Mi legyen velünk?

Juan elgondolkozva nézett maga elé, majd a feleségére, de nem válaszolt a kérdésre, így a nő folytatta.

- Megértem, ha el akarsz válni tőlem. Talán így lesz a legjobb – mondta csendesen. Juan még mindig a padlót nézte. – Kérlek, mondj valamit! Hidd el, hogy nekem sem könnyű. Nem ezt akartam, nem így akartam.

- Jó, akkor váljunk el.

- Juan! Kérlek, ordibálj, vagy vágj földhöz mindent. Úgy csinálsz, ha mindegy lenne neked ez az egész. Vagy neked nem jelent semmit a házasságunk?

- Azt hittem, hogy jelent valamit, de te bebizonyítottad, hogy semmit.

- Kérlek, ne mond ezt! Igen is jelentett, és még most is jelent. Juan, hidd el, hogy én soha sem akartalak megbántani téged.

- Mégis megtetted. Megcsaltál – mondta Juan elgondolkodva. – Ezért hívtál ide, hogy mindezt újra az eszembe juttasd?

- Nem. Meg akartam veled beszélni, hogy mit tegyünk ezután. De úgy látom, nehéz lesz egyezségre jutnunk.

- Mit akarsz ezen megbeszélni, Veronica? Megcsaltál fűvel-fával. Most, hogy lebuktál, el akarsz válni. Kész, ennyi.

- Mi az, hogy fűvel-fával? Eduardo volt az egye – Juan nem hagyta végigmondani.

- Persze, az egyetlen. Eduardo, Tobias …, és ha még tovább olvastam volna azt a szégyentelen naplót, még tudnék mondani több nevet is.

Veronica nem értette, miről beszél a férje. Tobias?

- Azt sem tudod, miket beszélsz Juan. Eduardo volt az egyetlen, soha senki mással.

Juan gúnyosan mosolyogva fordult el, és az ajtóhoz ment.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy abbahagyjuk ezt az értelmetlen beszélgetést. Nem tudom már elviselni a hazugságaidat.

Veronica tudta, hogy csak egyetlen dologgal tudná csak meggyőzni a férjét az igazáról.

- Juan, várj – kérte, majd odagurította a széket az éjjeli szekrényéhez. – Ha nem hiszel nekem, legalább ezeket olvasd el – kiemelt a fiókból három könyvet, majd Juan felé nyújtotta őket.

- Nem akarom elolvasni ezeket. Már éppen eleget láttam az egyikből.

- Nem, valószínűleg egy olyan oldalt olvastál, amit félreértettél. Kérlek, olvasd el. Ezekben benne van az egész életem.

Juan kétkedve, de visszajött az ágyhoz. Félve vette át feleségétől a naplókat.

- És gondolod, ettől minden meg fog oldódni?

- Nem, de legalább megtudod, ki is voltam valójában. Most valószínűleg egy téves kép él benned rólam.

Juan szó nélkül kiment a szobából, Veronica még sokáig nézte az ajtót. Soha nem mutatta meg a naplóját senkinek. Nem volt barátnője sohasem, akiben igazán megbízhatott volna, akinek mindent elmondhatott volna, így a naplója volt az, amibe mindent leírt. És most odaadta a férjének. Talán így rájön, hogy sohasem akarta őt bántani, talán egyszer így megbocsát majd neki. Talán!

*

Juan az előző hetekkel ellentétben, már nem zárkózott be a szobájába, hanem el kezdett dolgozni. Mióta elvitte a naplókat, nem találkoztak. Azt sem tudta, hogy Juan elolvasta-e, vagy sem. A szobalánytól tudta meg, hogy a férfi újra bejár a gyárba.

Napok teltek el, és Veronica egyre nehezebben viselte a bezártságot. De az utcára nem mert kimenni. Így nem láthatják őt! Nem akarta, hogy bárki szánalmat érezzen iránta. Őt ne sajnálja senki! Régen nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla mások, de most tudta volna elviselni, ha meglátnák így, és összesúgnának a háta mögött. Biztosan azt mondanák, hogy megérdemelte: megcsalta a férjét, most viselje a következményeit.

Egyik nap is éppen a sorsán gondolkozott, mikor váratlanul beállított hozzá az anyósa. Dúlt-fúlt mérgében.

- Idefigyelj Veronica! Soha sem voltunk jóban egymással, de most össze kell fognunk.

Veronica semmit sem értett.

- Miről beszél asszonyom? Nem értem.

- Te értetlen! Most, hogy elrontottál mindent, a fiam el fog válni tőled. De én segítek neked. Nem kellene, de én mégis segítek neked.

Veronica még mindig nem értette, mit akar a nő tőle, de mérges lett.

- Maga akar nekem segíteni? Maga, aki meg akart engem ölni?

- Maradj csendben, kicsikém! Nem értesz te semmit. Meg akartam menteni a fiamat egy ilyen csalfa nőszemélytől, mint te. De megbocsájtok neked.

- Na nem mondja! – nevette el magát Veronica. – És mit kezdek én a maga bocsánatával?

- Segítek, hogy a fiam ne váljon el tőled.

- Pedig ez lenne a legjobb megoldás.

- Persze, és a fiam máris rohanna annak a perszónának a karjaiba.

- Miről beszél? Milyen perszóna?

- Na idefigyelj, kicsikém! Juan de la Cruz annakidején papnak készült. Minden jól ment, de egy aljas nőszemély elcsábította, és teherbe ejtette magát a fiamtól. Én mindent elrendeztem, és az a nő eltűnt Juan de la Cruz életéből, de most újra felbukkant. Ma találkoztam vele a bevásárlóközpontban.

Veronica hallgatta Ana Joaquinát, de nem értett semmit.

- Mit szeretne tőlem?

- Te bolond! Hát nem érted? Ha Juan de la Cruz találkozik vele, újra egymásba szeretnek, és elveszi tőlem örökre a fiamat.

Veronica látta, hogy anyósa teljesen megőrült. Megszállott!

- Látom, nem érted te istenátka! Újra el kell csábítanod a fiamat, hogy nehogy újra beleszeressen Luciánába.

- Szóval inkább velem, csak hogy ne legyen azzal a nővel?

- Igen, lassan esett le kicsikém!

- Mit akar, mit tegyek?

- Beszélj a fiammal! Mond el neki, hogy nagyon megbántad, amit tettél, de még mindig szereted őt. Tudod te, hogy kell őt elcsábítanod. Annak idején sikerült elérned, hogy feleségül vegyen. Én pedig majd segítek neked. Azt mondom neki, hogy beszéltem veled, és te egy rendes lány vagy. Ezt a részét bízd csak rám!

- Ki ez a nő?

- Most egy gazdag reklámcég-tulajdonos felesége. Múltkor láttam meg egy újságban, amint ott pózol a férjecskéjével. Nem sikerült neki a fiam, hát elcsábított egy gazdagabb férfit. Federico Manilla-t.

- Szép nő?

- Az, sajnos. De ez neked nem okozhat problémát, te is szép nő vagy. Törekedj csak arra, hogy a fiam ne nézzen rá másik nőre, csak rád! Én pedig beszélek a fiammal. Figyelj rá kicsikém, hogy el ne rontsd, mert tudod, hogy én bármire képes vagyok.

Veronica döbbenten nézte, amit anyósa elhagyja a szobáját. A hideg is kirázta a nőtől. Ez nem normális! Mégis ki az a nő, akit ennyire gyűlöl? Mert erre nem volt nehéz rájönnie. Ana Joaquina gyűlöli ezt a nőt. Kit is? Luciana-t. Federico Manilla feleségét.

Még sokáig elgondolkozva ült a tolószékében, majd hirtelen észbekapott. Odagurult a szekrényhez, és előkereste a telefonkönyvet. Kikereste belőle Federico Manilla otthoni számát, majd gyorsan tárcsázni kezdte a számot a telefonon.

Mikor felvette valaki, gyorsan beleszólt.

- Luciana-t keresem- mondta köszönés nélkül. Rájött túl erőszakosnak tűnt, de nem érdekelte túlságosan. Minél előbb beszélni akart azzal a nővel.

- Ki keresi?

- Sürgősen beszélnem kell vele, egy nagyon fontos ügyben. Hívja a telefonhoz!

- Kérem, várjon – mondta a hang.

Örökké valóságnak tűnt, mire újra beleszólt egy hang a telefonba.

- Luciana Manilla, tessék!

- Veronica Velarde vagyok. Sürgősen beszélnem kell Önnel!

- De miért?

- Telefonon nem mondhatom el. Kérem, jöjjön el hozzám. Én nem tudok elmenni sehová. Nagyon fontos, hogy beszéljünk – mondta kétségbeesetten, és ez érezhetően hatott a Luciana nevű nőnél.

- Rendben, ha ennyire sürgős. Hová menjek?

Veronica lediktálta a címet.

- A férjem nem lesz itthon – gondolta jó, ha ezt hozzáteszi.

Elköszöntek egymástól, és Veronicának nem volt más teendője, csak a várakozás.

Mit fog neki mondani? Nem is tudta pontosan. Miért hívta ide egyáltalán? Megmondja neki, hogy Ana Joaquina egy veszélyes őrült, akitől jobb, ha távol tartja magát? De az anyósa nem is mondta, hogy ártani akar Lucianának. Miért hívta ide? Ide, a Juannal közös házukba. Ki ez a nő egyáltalán?

A felmerülő kérdések ráébresztették, hogy nem is tudja, miért hívta fel a nőt.

Ha tudta volna, hogy ezzel a telefonhívással egy egész lavinát indít el, és az ő életét is megváltoztatja, talán úgy is megtette volna?