Federico izgatottan készülődött az esti vacsorára. Ma volt a tizedik házassági évfordulójuk a feleségével. A szép emlékekben elmerülve dőlt hátra a székében. Milyen csodálatos volt ez a tíz év Lucianaval.

- Mostanában nem lehet hozzád szólni!

Federicot a titkárnője hangja hozta vissza az álmodozásból a valóságba. Az irodájában ült, és az íróasztala előtt állt Anita pár dossziéval a kezében.

- Anita, ne haragudj, elgondolkoztam.

- Mostanában nagyon sokszor gondolkodsz el munka közben. Még mindig a feleséged miatt aggódsz?

- Nem, most már nem. Nem akarja látni azt a férfit, és ettől megnyugodtam. Ráadásul ma, a házassági évfordulónkon abba az étterembe megyünk, ahol első alkalommal voltunk kettesben. Akkor, amikor először éreztem azt, hogy Luciana ad nekem egy esélyt… - mondta Federico újra elmerülve az emlékekben.

- Rendben, Rómeó – nézte mosolyogva Anita a férfit. – De most itt az ideje, hogy dolgozz. Délután jönnek tárgyalni az Admirable cuerpo-tól, és ha vacsorára végezni akarsz velük, akkor ezeket nézd át – rakta le a dossziékat az asztalra.

- Köszönöm, Anita.

Miután a titkárnője kiment, Federico rájött, nem tud a munkára koncentrálni, folyton a felesége járt a fejében.

*

Luciana éppen a szobájában válogatta a ruháit, nem tudta, mit vegyen fel a vacsorára. Szerette volna kárpótolni a férfit, azért mert nem szereti őt úgy, ahogy kellene.

- Szia, Luciana! – lépett be Miriam a szobába.

- Szia! Örülök, hogy jössz. Kérlek, segíts nekem ruhát választani. Federicoval ma megyünk vacsorázni abba az étterembe. Szeretnék nagyon szép lenni.

- Ha rongyokban mennél, a férjed akkor is szépnek látna.

- Köszönöm a segítséget. Akkor szerinted melyik rongyot válasszam? – kérdezte nevetve Luciana, és az ágyra mutatott, ahol három ruha feküdt. – Nem tudok választani…

- Próbáld fel mindegyiket, és akkor megmondom, melyik a legjobb.

- Rendben.

- Mi újság? Elmondtad Federiconak a tegnapi találkozást Juannal?

- Nem, dehogy. Nem akarom feleslegesen idegesíteni. Ráadásul tegnap Federico irodájában is majdnem összefutottam Juan de la Cruzzal. Szerencsére Federico megmentette a helyzetet. Lassan már kimozdulni sem merek a házból, félve, hogy bárhol találkozhatunk.

- Nekem még mindig ugyanaz a véleményem. Találkoznod kell vele, és elmondanod neki az igazat. Tudnia kellene, hogy van egy lánya.

- Miriam, kérlek! Na, ez milyen? – kérdezte Luciana, miután felpróbálta az első ruhát.

- Nem rossz, még soha sem láttam rajtad.

- Nem, mert ezeket még soha sem hordtam. Még a butikban láttam meg őket, de még soha sem vettem fel egyiket sem.

- Veheted a következőt! Tényleg, mikor mész vissza a butikba?

- Nem tudom, már jó ideje nem voltam bent. Carolina és Margareta vezetik most, és valahogy az utóbbi időben nem volt kedvem bemenni.

 - Az utóbbi időben? Mióta újra hallottál Juanról!

 - Mikor hagysz végre békén? Nem tudsz másról beszélni, csak Juan de la Cruzról.

 - Azért mert tudom, hogy állandóan csak rá gondolsz.

 - Ez nem igaz! Alig gondolok rá.

 - Luciana, azt hiszed, át tudod verni a legjobb barátnődet?

 - Nem akarlak átverni. Jó, rendben. Sokat gondolok Juanra. De el akarom felejteni, mert Federico a férjem, és ő ezt nem érdemli meg.

 - Te pedig nem érdemled meg, hogy boldogtalan légy.

 - Nem vagyok boldogtalan. Van egy családom, szerető férjem. Boldog vagyok!

 - De nem vagy szerelmes a férjedbe.

 - Ez nem számít. Boldog vagyok vele szerelem nélkül is.

 - Te tudod. Látom, nem tudlak meggyőzni az igazságról.

 - Ez milyen? – próbálta elterelni a témáról a szót Luciana, a második ruha felpróbálásával.

 - Ez jobb, mint az előbbi.

*

Juan de la Cruz nem értette az édesanyja viselkedését. Régebben ki nem állhatta Veronicát, sőt még meg is akarta öletni, most pedig hízeleg neki, és rá akarja őket beszélni, hogy béküljenek ki. Ráadásul még egy vacsorát is szervezett nekik ma estére.

- Nem tudod, mi történt az anyámmal? – kérdezte Juan, mikor kettesben maradt a feleségével.

- Nem. Én magam is meglepődtem a változáson – mondta Veronica. Tudta, hogy hazudnia kell férjének arról, mi is történt Ana Joaquinával, amíg ki nem deríti, hogy mi történt azzal a Luciana nevű nővel a múltban. Félve kérdezte meg:

- És te mit gondolsz? Te is úgy gondolod, hogy ki kellene békülnünk?

Juan eddig az ablaknál állt, de most odasétált a feleségéhez, és leült az ágyra.

- Nem tudom, Veronica. Nem tudom csak úgy elfelejteni, ami történt.

- Elolvastad a naplókat?

- Még nem tudtam rávenni magam – mondta Juan elgondolkodva. – Gondolod, hogy ha elolvasom, akkor másképpen fogom látni a dolgokat?

- Már most másképpen állsz hozzám, Juan. Tegnap ordibáltál velem, most meg itt ülsz mellettem, és úgy ahogy, de békésen beszélgetünk.

Juan nagyot sóhajtott.

- Ez igaz – mondta, majd óvatosan megfogta a felesége kezét. – Rendben, akkor elolvasom a naplóidat – állt fel, majd az ajtóhoz ment, de még visszanézett. Veronica még mindig őt nézte. Elmosolyodott, és halkan mondta: - Szia!

- Szia!

Veronica egyedül maradt. Tudta, hogy nem szabadott volna hazudnia még ebben is. Most Ana Joaquina bűntársa lett.

Alig ment el Juan, az anyósa tért vissza a szobába.

- Na, beszélgettetek? Kibékültetek?

- Beszélgettünk.

- És? Mondd már!

- Ez nem megy olyan könnyen, asszonyom!

Ana Joaquina sóhajtott egy nagyot.

- Nem baj. Majd ma este lesz alkalmatok kibékülni, és még én is ott leszek, hogy segítsek nektek.

Veronica alig észrevehetően megforgatta a szemeit. Nagyon messze kívánta ebben a percben az anyósát.

- Aztán el ne merd szúrni nekem! Juannal kell maradnod!

*

Federico ránézett az órájára. Egy óra múlva ott kell lennie az étteremben, de ezzel a társasággal két órán belül sem fog dűlőre jutni. Óvatosan ráfirkantott valamit egy papírra, és odacsúsztatta a titkárnője elé.

Anita maga elé húzta, és elolvasta.

Kérlek, telefonálj oda Lucianának, hogy késni fogok. Nem tudom, mikor fogok elszabadulni ebből a diliházból.

Anita összegyűrte a papírt, majd felállt, elnézést kért, és kiment a tárgyalóból.

Amint az íróasztalához ért, már tárcsázta is Luciana mobiltelefonjának számát. A telefon kicsörgött, de nem vették fel. Ezután az otthoni telefonon kereste, de ott azt mondta a házvezetőnő, hogy Luciana már egy órája elment a barátnőjével.

- Most mit tegyek? Federico nem fog egy könnyen szabadulni innen, Luciana meg majd várja az étteremben hiába.

Gyorsan tárcsázta az éttermet, de még nem volt ott a nő, ezért üzenetet hagyott. Ezután visszament a tárgyalóba, és intett a férfinek, hogy megoldotta a dolgot. Nem részletezte, mit csinált, remélte, hogy így már nem lesz gond.

Federico ránézett az órájára. Fél órája elmúlt nyolc óra. Nyolckor találkozott volna Lucianával az étteremben.

Kilenckor végre befejezték a tárgyalást, és Federico csak úgy rohant a kocsijához. Úgy taposott a gázpedálra, hogy tudta, ha most meglátná egy rendőr, már vinné is be az őrszobára, annyira gyorsan hajtott.

Az étteremnél leparkolt, és már ment is be az épületbe.

- Jó estét! A feleségem foglaltatott asztalt. Senora Manilla.

- Egy pillanat…

- Federico! – hallotta meg a háta mögül annak az embernek a hangját, akit most egy távoli bolygóra kívánt volna.

- Juan de la Cruz! – mondta kevésbé lelkesebben, mint a másik férfi. – Szervusz!

- Örülök, hogy összefutottunk. Hadd mutassam be a családomat. Az édesanyám és a feleségem.

Federico hirtelen azt sem tudta, hová nézzen. A bemutatott két hölgyre, vagy keresse meg gyorsan Lucianát a szemével? A pincér viszont megelőzte.

- Senor Manilla. A felesége a hátsó, 32-es asztalnál várja.

Federico kezet fogott a két nővel, akiknek Juan bemutatta a férfit. A tolószékes nő kedvesen rámosolygott. Federico idegességében nem is vette észre, hogy a neve hallatára Ana Joaquina is egyre feszültebb lett.

- Itt van a feleséged? Örülök, hogy végre őt is megismerhetem.

Federico úgy érezte, a hangok egyre távolibbnak tűnnek.

- A mi asztalunk hol van, anya? – kérdezte az anyját Juan, majd a pincérhez fordult. – Velarde néven van foglalásunk.

A pincér belenézett a foglalási naplóba. Federico úgy érezte, hogy egy örökké valóságig tart, amíg a pincér végre megmondja az asztalszámot. De mikor meghallotta a pincér hangját, azért fohászkodott, hogy bár nem hallotta volna.

- A 33-as, pont a Manilla házaspár asztala melletti.

Juan őszintén megörült, és hátba veregette a már igen csak elfehéredett Federicot. A férfi azért imádkozott, hogy abban a pár másodpercben, amíg az asztalukhoz érnek történjen valami megváltás. Nem kellett sokáig imádkoznia, egy mentőangyal sietett akaratlanul a segítségére.

*

Miriam elkísérte az étterembe Lucianát. A pincér mondta nekik, hogy Federico titkárnője telefonált, hogy elhúzódik a tárgyalás, és így késni fog.

- Megvárod velem Federicot, Miriam?

- Persze, úgy sincs semmi dolgom.

- 32-es asztal, asszonyom – mondta a pincér.

- Köszönjük.

Luciana és Miriam odamentek és leültek az asztalhoz.

- Milyen önző is vagyok – kezdte Luciana. – Nem is kérdeztem, hogy mi van veled? Múltkor azt mondtad, randira mész, de utána nem is beszéltünk róla.

Miriam belepirult.

- Egy régi osztálytársammal találkoztam. Nagy nőcsábász hírében áll, úgy hogy nem hiszem, hogy lesz belőle bármi. Nem nekem való az ilyen férfi. De jó volt vele beszélgetni.

- Jóképű?

- Igen, nagyon. Ezért örülnék, ha nem ilyen nagy szoknyapecér lenne.

- Csak vigyázz vele. Úgy csillog most a szemed, hogy róla beszélsz, vigyázz, nehogy megbántson.

- Többet nem is akarok vele találkozni.

Kilenc óra körül járt az idő, mikor Miriam és Luciana még mindig beszélgettek, nem tudták abbahagyni. Régen beszélgettek ilyen jót. Miriam ránézett az órájára.

- Már kilenc óra. Federico mennyit késik? Ennyire fontos az a tárgyalás? Fontosabb, mint a felesége?

- Azt tudom, hogy már régóta készül erre az ülésre. Majd csak megérkezik – nézett reménykedve Luciana a bejárat felé.

- Én kimegyek a mosdóba, remélem, addig megérkezik – mondta Miriam, majd elindult a mosdó felé. Elhaladt a bejárat mellett, amikor meglátta Federicot két nő és egy férfi társaságában. Éppen felé haladtak. Meglátta Federico kérlelő szemét, de nem tudta, hogy a férfi mit akar. Odaértek hozzá, és Federico belékarolt.

- Bemutatom a feleségemet – mutatta be a másik férfinek. Miriam azt hitte, barátnője férje megőrült. – Juan de la Cruz Velarde – fogott vele kezet a férfi, és abban a pillanatban Miriam mindent megértett. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Senora Manilla.

- Én is örülök, Senor Velarde.

- Bemutatom az édesanyámat és a feleségemet.

Miriam mindkettőjükkel kezet fogott. Találkozott Ana Joaquina pillantásával. Látta, hogy a nő nagyon meglepetten néz rá.

Vajon tudja, hogy Luciana Federico felesége?

- Akkor talán menjünk az asztalainkhoz! – terelte a társaságot Juan.

Miriam odasúgta Federiconak, hogy Luciana az asztalnál van. Mindketten félve tekintettek az asztal felé, majd megkönnyebbülten egy nagyot sóhajtottak, amikor a 32-es asztalnál nem láttak senkit.

Mindenki leült a saját asztalához. Miriam látta, hogy a szomszéd asztalnál ülő Ana Joaquina nagyon méregeti őt.

- Hol van Luciana? – kérdezte halkan Federico.

- Nem tudom, mikor elindultam a mosdóba, még itt ült.

- Lehet, hogy meglátta Velarde-t, és valahova elbújt. Nem ment el a mosdóba?

- Nem tudom, nem láttam.

- Kérlek, nézd meg!

Miriam felállt, egy mosolyt eresztett a felé integető Juan de la Cruznak, majd elindult a mosdóba. Nagyon kellemetlenül érezte magát.

Federiconak igaza volt, Luciana a mosdóban volt.

- Jaj, Miriam, úgy megijedtem. Megláttam Juant, és gyorsan bejöttem ide a hátsó folyosón.

- Luciana, nem fogod elhinni, hogy mit csinált Federico…

- Mit csinált?

- Engem mutatott be úgy, mint a feleségét. Először azt hittem megőrült, de mikor Juan mondta a nevét, rögtön rájöttem, miért tette.

- Hol vannak most Juanék?

- A ti asztalotok mellett ülnek.

- Mi?! Most mit csináljunk? Én nem mehetek oda vissza. Juan rögtön felismerne.

- Nem tudom, Luciana. De Juan most már úgy tudja, hogy én vagyok Federico felesége. Istenem, mibe keveredtem? – sóhajtozott Miriam.

- De mit keresnek itt? Jól láttam, hogy Ana Joaquina is itt van?

- Igen, ő is itt van. Szerintem ő tudja, hogy te vagy Federico felesége.

- A tolószékes nő pedig Juan felesége?

- Igen.

- Most mit csináljak? Tényleg nem mehetek oda.

- Figyelj, én most visszamegyek. Te menj ki a kocsihoz. Mindjárt utánad megyünk Federicoval. Majd azt mondjuk Juanéknak, hogy rosszul érzem magam, és ezért hazamegyünk.

- Rendben. Köszönöm, Miriam.

Miriam visszament az asztalhoz.

- Luciana bent van a mosdóban, de kimegy a parkolóba – súgta oda Federiconak. – Mondjuk azt, hogy rosszul érzem magam, és menjünk mi is. Luciana nem akar idejönni, mert Juan de la Cruz rögtön megismerné.

- Rendben – állt fel Federico, és hangosan mondta a pincérnek, úgy, hogy Juanék is hallhassák. – Elnézést, de a feleségem rosszul érzi magát – majd egy kis borravalót csúsztatott a pincérnek, aki nem győzött hálálkodni. – Viszontlátásra! – köszönt Juan és a családja felé.

- Viszontlátásra, Federico.

- Viszontlátásra, senor Manilla – köszönt Veronica is, majd az anyósa felé nézett. Rögtön rájött, hogy ki ez a család, amikor Federico a bejáratnál bemutatkozott nekik.

Ez a nő lenne Luciana? De ha elvileg Juannal olyan szoros kapcsolatban voltak régen, akkor miért nem ismerte meg?

Nem értett semmit.

- Kimegyek a mosdóba – mondta. Látta, amint az anyósa akar valamit mondani, és fel akar állni az asztaltól, de leintette. – Köszönöm, egyedül is menni fog.

*

Luciana a parkolóban várta a férjét és a barátnőjét. Ideges volt. Tegnap kétszer is, ma meg itt az étteremben találkoztak majdnem össze Juan de la Cruzzal. Ha ez így halad tovább, hamarosan eljön az idő, amikor már nem kerülheti el a találkozást. És akkor mi lesz?

Federico és Miriam odaértek hozzá. A férfi jó szorosan magához ölelte a feleségét.

- Jól vagy? – csókolta meg.

- Igen, csak nagyon megijedtem.

- Én is, de aztán jött Miriam, aztán nem jutott jobb eszembe, mint hogy őt mutassam be a feleségemként.

- Igen, Miriam mondta, mi történt. Hihetetlen, hogy még itt is összefutok ve … - Lucianának a torkán akadt a szó. Juan felesége éppen feléjük tartott. Vagyis konkrétan Miriam felé.

- Elnézést, Luciana, de nekünk beszélnünk kell – mondta a nőnek Veronica.

Miriam Lucianára nézett, Federico pedig nem értett semmit.

Mit akar ez a nő Lucianától?

- Én vagyok Luciana – lépett oda a tolószék mellé Luciana.

Veronica Miriamra nézett. Most már ő sem értett semmit.

- De …

- Ő a barátnőm, Miriam Arango. A férjem őt mutatta be, mint a feleségét, mert én nem akartam Juan de la Cruzzal találkozni.

- Értem. Akkor válthatnánk pár szót?

Luciana Federicora nézett, aki még mindig nem értette, hogy mit akar ez a nő az ő feleségétől.

- Federico, mindjárt jövök.

Veronica és Luciana arrébb vonultak.

- A múltkor nem jött össze a megbeszélt találkozónk – kezdte Veronica.

- Igen, mert a bejáratnál összefutottam Juannal.

- És meglátta magát?

- Szerencsére nem.

- Ennyire nem akar vele találkozni?

- Soha – suttogta inkább magának Luciana.

- Tudom, nem tartozik rám, de mi történt Önök között?

Luciana nem válaszolt, a földet nézte.

- Jó rendben, tényleg nem tartozik rám.

- Miért akart velem beszélni?

- Csak figyelmeztetni akartam, hogy vigyázzon az anyósommal. Nagyon gyűlöli magát, és tudja, hogy Ön Federico Manilla felesége. Valószínűleg ez a ma esti találkozás egy kicsit összezavarta.

- Miért figyelmeztet engem? Mit árthat nekem Ana Joaquina?

- Engem például meg akart öletni. Ahogy magáról beszélt, abból gondoltam, hogy magát jobban gyűlöli, mint engem valaha is. Csak ezt akartam elmondani.

Luciana ránézett a nőre. Őszintének tűnt. Vajon az is?

- Köszönöm – mondta, és visszaindult a Federicohoz.

- Luciana, azért megadnám a telefonszámomat. Lehet, hogy szükség lesz rá.

- Én is felírom az enyémet.

Miután a két nő telefonszámot cserélt, és Veronica visszagurult az étterembe, Luciana is visszaindult a férjéhez és a barátnőjéhez. Federico nem értett semmit, de látva Luciana arckifejezését, inkább nem kérdezett.

Már otthon voltak, amikor Luciana végigdőlt az ágyon, és sírni kezdett. Federico odafeküdt mellé, és lecsókolta a felesége könnyeit. Csókokkal borította el az arcát, az ajkait. Luciana előbb el akarta utasítani a férjét, de rájött, hogy ezt nem teheti meg vele. Már reggel is elutasította. Bebeszélte magának, hogy engednie kell. Boldoggá kell tennie a férjét! És el kell felejtenie Juan de la Cruzt!

*

Juan de la Cruz reggel korán ébredt. Az este nem úgy sikerült, ahogy előtte gondolta. Miután a Manilla házaspár elment, Veronica kivonult a mosdóba, és mikor visszajött, nagyon furcsán viselkedett. Sőt, még az édesanyja is. Ideges volt, csapkodott, így nem sokkal később ők is hazaindultak, éhesen. Ott kellett hagynia a finom mandulás csirkét, amit éppen akkor hoztak ki neki, amikor ők elindultak haza.

Másnap nem kellett korán elindulnia a gyárba, ezért úgy döntött, ha már kivetette őt az ágy, belekezd Veronica naplójának olvasásába.

Több óra is eltelt, mire végzett vele. Nagyon furcsán érezte magát. Meg tudta, hogy a felesége nem hazudott. Csak azzal az Eduardoval csalta meg őt. Tobias a nagy szerelme volt, akihez hozzá akart menni, de meghalt. És ez azelőtt volt, mielőtt ők megismerkedtek.

Megtudta azt is, amit soha nem mert megkérdezni Veronicától. Azt, hogy nem szerelmes belé. De ezért nem akart szemrehányást tenni, hiszen ő sem szerette szerelemmel őt soha.

Letette a könyveket a kezéből, és elindult a felesége szobájába. Veronica sem aludt. Már a tolószékében ült az ablaknál, és nézett ki az udvarra.

- Szia! – köszönt Juan, és odasétált a feleségéhez. – Már fel is ébredtél?

- Igen, nem igazán tudtam aludni.

- Elolvastam a naplóidat – kezdte a férfi.

Veronica ránézett, de a férje nem folytatta a mondandóját.

- És mit gondolsz?

- Nem is tudom. Elég furcsán érzem magam. Elismerem, hogy tévedtem, amikor rád támadtam, hogy megcsaltál minden férfival. Bocsánatot is kérek ezért …

A nő megfogta a férfi kezét.

- Nem kell mentegetőznöd. Sőt, nekem kellene. Én csaltalak meg …

- Igen, tudom. De a mi házasságunk amúgy sem egy idilli házasság. Nincs benne szerelem. És te arra vágytál, és jött ez az Eduardo … - nem tudta folytatni, kellemetlenül érezte magát, amikor megemlítette a férfi nevét.

- Most mi lesz velünk?

- Az anyám szerint ki kellene békülnünk.

- Nem az anyád véleménye érdekel, hanem a tiéd. Meg tudsz nekem bocsájtani, Juan?

A férfi letérdelt a tolószék elé, és megsimogatta a felesége könnyes arcát. Nem mondott semmit, csak megcsókolta. Sokáig csókolóztak, majd Juan kiemelte a tolószékből a Veronicát, és az ágyra fektette. Lefeküdt mellé, és csókolta, ahol csak tudta. Gyengéden simogatták a másikat, majd úgy aludtak el, egymást átölelve.

Juan és Veronica az egész délelőttöt átaludta. A férfi jókedvűen indult el a gyárba. Úgy érezte, újra helyrejött az élete. A kocsiban bekapcsolta a rádiót, és az éppen szóló zene ritmusára az ujjaival finoman ütögette a kormányt.

Mikor odaért a munkahelyére, fütyörészve ment fel az irodájában.

- Mi ez a jó kedv? – kérdezte Diego meglepődve.

- Kibékültem Veronicával.

- Micsoda? Mit csináltál?

- Elolvastam a naplóját, és kiderült, hogy csak Eduardoval csalt meg a házasságunk alatt, de azt is csak azért, mert beleszeretett, és azt te is tudod, hogy a mi házasságunk nem a szerelmen alapszik.

- És az a Tobias, vagy ki?

- Ő Veronica vőlegénye volt, mielőtt mi megismerkedtünk volna. Szerették egymást, össze akartak házasodni, de férfi meghalt egy repülőgép balesetben. A gép lezuhant az óceán felett, amikor a férfi Európába utazott.

- Nem semmi. És akkor most ti újra kezditek?

- Igen. Ma reggel beszélgettünk, majd … - mosolygott Juan zavartan.

- Máris lefeküdtetek?

- Nem! Nem is tudom, hogy lehetne-e, most hogy történt ez a baleset… Az a lényeg, hogy kibékültünk, és együtt aludtunk délelőtt. Még aludt, amikor én eljöttem.

- Óóó, akkor dúl a lamour! De vigyázz, nehogy megint pórul járj!

- Nem fogok, hidd el. És veled mi újság?

- Te is tudod, milyen vagyok ebben a témában. A nők jönnek-mennek.

- Tudom, hogy te könnyedén veszed ezeket a dolgokat, de azért lassan benőhetne a fejed lágya. Megállapodhatnál valaki mellett, lehetnének gyerekeid.

- Ezzel még várni szeretnék. Jól érzem magam így. Semmi kötöttség …

- De lassan negyven éves vagy.

- Ráérek még. Te csak foglalkozz a házasságoddal!

Juan egész nap jó kedvűen dolgozott, majd kora este elindult hazafelé. Útközben megállt egy virágárusnál, és vett két csokor virágot. Egyet a feleségének, egyet pedig az édesanyjának. Már hazafelé tartott, amikor meglátott az úton egy balesetet. Kiszállt az autóból, és odament a baleset helyszínéhez, hátha tud valamit segíteni. Egy nő és egy férfi térdelt egy földön fekvő test mellett.

- Nem tudom, hogy történhetett – magyarázkodott idegesen az ismeretlen férfi. – Egyszerűen csak ott termett előttem, nem akartam elütni.

- Nyugodjon meg – szólt rá a mellette térdeplő nő, és megtapogatta a férfi mellkasát. – Életben van, lélegzik. Hívja valaki a mentőket!

Juan letérdelt a test másik oldalához, a nővel szemben. Ő is rátette az eszméletlen fekvő férfi mellkasára a kezét, és ő is érezte a lélegzését. Véletlenül összeért a keze a nővel, és a nő arcára emelte a tekintetét. Megfagyott benne a vér. Egy olyan arcot látott maga előtt, akit már régóta ki akart törölni az emlékezetéből. Önkéntelenül mondta ki a szemben lévő nő nevét:

- Luciana…