Juan de la Cruz álmodott. Látta Lucianát, mellette pedig Federicót. Nevettek, rajta nevettek. A következő kép: Luciana egy kisbabát tart a kezében.

- Ő csak az enyém! – mondta Luciana. – Federico lesz az apja, és nem pedig te Juan! Menj papnak! Én téged soha nem szerettelek – Lucianához odalépett a férje, és elvette tőle a kisbabát. Együtt újra Juanra nevettek. Ő pedig tehetetlen volt. Nem tudott megmozdulni.

Kinyitotta a szemét. Veronicát látta. Tényleg ő az? A saját lábán állt, nem ült a tolószékben.

- Elhagylak, Juan! Eduardo felesége leszek.

Micsoda?! Hiszen Eduardo meghalt!

De nem. Ott áll a felesége mögött, és gonoszan ránevet. Veronica is követi a példáját. Mellettük nem messze áll Luciana, Federico és egy kislány. Nem látja a kislány arcát.

- Az én lányom! Az én kislányom – és felé nyúl a kezével. Mind ránevetnek. Ő pedig egyre távolodik a társaságtól, egyre messzebb. De ő nem akar eltávolodni. Látni akarja a lánya arcát, majd magához szorítani, vele lenni. Az apja lenni!

Juan kinyitotta a szemét. Egy kórházi ágyon feküdt. A falon mesefigurák képei. Mellette miniatűr ágyak, csak az ő ágya, amin feküdt, volt felnőtt méretű.

- Hol vagyok? Még most is álmodom?

Aztán eszébe jut, hogy Federicoval találkoztak a parkban. Ez az utolsó emléke. Vagy mégsem?

Federico ellökte a parkban, amikor Lucianáról mesélt neki. Utána valaki telefonált a férfinek, és az elrohant. Ő jött utána. Kórház! Luciana! Egy kislány, akinek nem Federico az apja. Luciana kislánya, az ő kislánya! Hogy is hívják a kislányt? Cristina.

Ízlelgeti a nevet a szájában. Előtte feltűnik egy tíz éves forma kislány. Fut felé!

- Apa!

Ő pedig mosolyog rá. Majd hirtelen elkomorul, eltűnik a kislány, helyette újra a kórházban van. Egy ágyon fekszik.

Fel akar kelni, de akkor látja, hogy a keze az ágyhoz van kötve. A lába is. Mi ez?

A keze mellett egy gomb. Kétségbeesetten megnyomja. Majd újra elalszik.

Pár óra múlva tért csak újra magához. Ugyanabban a szobában találta magát, ahol elaludt. Kezével keresni kezdte a gombot, de nem találta. Kezei ugyanúgy ki voltak kötözve, mint amikor elaludt. Ekkor vette észre, hogy ül az ágya mellett valaki. Még homályosan látott, agya még tompa volt. Nézte, nézte az arcot, majd kirajzolódott teljesen az arcvonal, és megismerte.

- Diego! – akarta mondani hangosan, de csak suttogás volt.

- Juan jól vagy?

- Mi történt?

- Nem emlékszel semmire?

- Semmire … - mondta Juan, majd felrémlett előtte minden. – Azt hiszem, emlékszem. Bár ne emlékeznék …

- Az a lényeg, hogy jobban legyél.

- Miért vagyok lekötözve?

- Hát! – vakarta meg Diego a halántékát. – Rátámadtál egy nőre itt a kórházban. Úgy kellett leszedni róla. Egy orvos tanácsára kötöztek le, amíg jobban nem leszel. De szerintem jól tette. Tegnap, amikor itt voltam nálad, majdnem rám támadtál.

- Micsoda?

- Itt őrjöngtél. Még szerencse, hogy le voltál kötözve.

- Ez nem lehet. Én? Rád támadtam?

- Mondom, hogy csak majdnem. Szerencsére nem lett belőle semmi. Jól benyugtatóztak. De látom, hogy most már jobban vagy. Csak azt nem tudom, hogy kerültél ide, ebbe a kórházba?

Juan nem válaszolt.

- Tudom, hogy a történtek megviseltek. És most, hogy már tudom az igazat, melletted állok. Igaz, kételkedtem benned, és ezért bocsánatot kérek.

- Miről beszélsz?

- Juan, te nem emlékszel semmire?

- Nem tudom, miről beszélsz.

Diego elgondolkodott.

- Az előbb mondtad, hogy emlékszel, mi történt. És hogy bár ne emlékeznél rá. Most pedig nem tudod, miről beszélek.

- Én Lucianáról beszélek. És a lányomról!

- Ez nem komplett! Még mindig nincs magánál. Miket beszél ez? – gondolta magában Diego, majd hangosan kérdezte:

- Nem emlékszel a feleségedre?

- Miért, mi van Veronicával?

Diego kihátrált a szobából, majd kikopogott az ajtón. Juan hallotta a zár kattanását, és egy rendőregyenruhás férfi nyitott ajtót.

- Szerintem még nincs jól, beszélni akarok az orvossal! – mondta neki Diego, majd kilépett a szobából. Újra kattant a zár.

Juan egyedül maradt. Mi ez az egész?

Pár perc múlva újra hallotta, hogy nyitódik az ajtó. Egy orvos lépett be. Az orvos látta, hogy Juan ébren van.

- Jó reggelt, senor Velarde! Hogy érzi magát?

- Azt hiszem, jól. De mi történik itt?

- Nem emlékszik semmire?

- Vannak emlékeim, de nem tudom, hogy valódiak-e.

- Emlékszik arra, amikor bejött a kórházba?

- Igen.

- Emlékszik arra a hölgyre, akire rátámadt.

- Igen.

- És hogy utána behoztuk ide, ebbe a kórterembe, és lekötöztük?

- Nem.

- És hogy nekem esett, majd a barátjára is rátámadt?

- Nem.

- Mi az utolsó emléke?

- Kint vagyok a folyosón, és maga kijön egy szobából, majd beszél a Manilla házaspárhoz.

- Ismeri Manilláékat.

- Igen. Azt hiszem.

- Miért támadt rá senora Manillára?

Juan csak sokára válaszolt.

- Ez magánügy.

- Ó, értem.

- Köze van a felesége balesetéhez?

- Mi van? – ugrott volna fel Juan az ágyról, de nem tudott. – Mi történt a feleségemmel?

- Nem emlékszik rá?

- Nem, mondja már, mi történt vele?

- Mi az utolsó emléke a feleségéről?

Juan elgondolkodott.

- Amikor délután eljöttem otthonról… Igen, akkor láttam utoljára.

- Melyik délután volt ez?

- Ma …, vagy tegnap. Nem tudom. Nem tudom, mióta fekszem itt.

- A dátumra emlékszik?

- Június 6-a.

- Ó, értem. Senor Velarde, ez másfél hete volt.

- Azóta itt fekszem?

- Igen. El akartuk magát szállítatni egy olyan kórházba, ahol jobban tudnak magán segíteni, de az édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjon. Nem akarta, hogy kivigyük ebből a kórteremből, hogy az újságírók ne tudják magát lefényképezni.

- Újságírók? Mi történt, doktor?

- Kérem, legyen türelemmel.

- Hol van az anyám?

- Tegnap elvitték.

- Elvitték?! Kik? Hová?

- Jobb, ha most ezzel nem zaklatom fel, senor Velarde.

- Azzal zaklat fel, ha nem mondja el, hogy mi történt.

- Higgye el, az a legjobb most, ha nem mondok semmit. Ma elszállítják egy pszichiátriai intézetbe. Ott majd eldöntik, hogy elmondják-e Önnek a történteket, vagy még várnak vele.

Juan erre már nem tudott mit mondani.

Lehet, hogy tényleg megőrült. És mi az, hogy elvitték az anyját? Miért kellett elvinni? Rosszul lett?Mi történt Veronicával?

Azt hitte, a tehetetlenségbe tényleg beleőrül.

*

Luciana végigment a hosszú kórházi folyosón a lánya kórterméhez. Mielőtt benyitott volna a kórterembe, elnézett egy másik felé. A két őr még mindig ott állt. Juan még itt van!

Cristina már jobban volt. Kapott vérátömlesztést, szerencsére elegendő volt, amennyit ő tudott adni. Nem mert visszagondolni a másfél héttel ezelőtti eseményre.

- Anya, végre itt vagy! Már úgy vártalak, apu délelőtt bent volt, de nem tudta megmondani, hogy mikor jössz.

Federico! Másfél hete csak kétszer találkozott vele. Azon a napon, amikor Cristina már megkapta a vérátömlesztést, és jobban lett, Federico fogta magát, összepakolt pár ruhát, és szó nélkül elköltözött otthonról, minden magyarázat nélkül.  A lányához bejárt, a fiaihoz is hazajárt mindennap, de hozzá egy szót sem szólt, csak amikor megkérdezte tőle, hogy mi ez az egész. Akkor mondta, hogy „Jobb lesz így!”. Semmi magyarázat, csak ennyi. Lucianának volt elég gondja; a lánya, Juan, ezért nem is firtatta a dolgokat. Megfogadta, hogy ha Cristina végre hazajöhet, akkor felelősségre vonja a férjét.

- A doktor bácsi azt mondta, hogy holnap hazamehetek. Beszéltél már vele?

- Még nem, de akkor megkeresem.

- Nem is örülsz, hogy végre hazamehetek?

- Jaj, dehogynem kicsim.

- Anya, minden rendben van?

- Igen, persze, kicsim. Mindjárt jövök, beszélek a doktor bácsival.

Luciana kiment a kórteremből. Az orvos pont Juan kórterméből jött ki.

- Senora Manilla, jó napot! – köszöntötte őt az orvos.

- Jó napot, doktor úr! Beszélhetnék Önnel?

- Persze, jöjjön be a szobámba.

Az orvos betessékelte Lucianát az orvosi szobába, majd hellyel kínálta.

- Hogy van a lányom?

- Már sokkal jobban. Ha minden rendben marad, akkor holnap már haza is vihetik.

- Ennek örülök – Lucianán látszott, hogy nem igazán meri feltenni a kérdést. – Hogy van az a férfi? Láttam, még mindig itt van.

- Nem jól. Magukra viszont nagyon haragszom, ha hihetek annak a férfinek.

- Miért? – kérdezte a nő ijedten.

- Maguk nem mondták nekem, hogy ismerik ezt a férfit. Vagy ez nem igaz?

Luciana nem válaszolt, csak nézte a padlót.

- Válaszoljon, kérem!

- Igen, ismerjük őt.

- És ezt nekem miért nem mondták el?

- Túl sok minden történt. Nem volt időnk elmondani.

- Pedig jobb lett volna.

- Sajnálom! Változtat ez valamin?

- Nem, de jobb lett volna tudnom erről. Ma délután elszállítják senor Velardét.

- Hova viszik?

- A Medical Klinika pszichiátriai intézetébe.

- Értem. Tényleg nincs jól?

- Valamennyire jobban van, de még mindig nem emlékszik mindenre. Pozitívum, hogy most már nem támadt ránk.

- Ennek örülök.

- A Klinikán jobban el tudják majd látni, mint itt. Nem vagyunk az ilyen esetekre felszerelkezve. Csakis senora Velarde kérése miatt hagytuk csak, hogy itt maradjon.

- Hallottam, hogy a rendőrség letartóztatta tegnap azt az asszonyt.

- Igen, Veronica Velarde felébredt tegnap, és kiderült, hogy az anyósa felelős a balesetéért. Legalább tudjuk, hogy nem a férje tette. Pedig minden jel erre mutatott.

- Senor Velarde tud róla, hogy mi történt a feleségével?

- Nem, mi nem mondtuk meg neki. Úgy tudom, hogy az édesanyja sem beszélt vele erről, bár nem is volt rá sok lehetősége. Sajnálatos, ami a feleségével történt, de én nem szeretném neki elmondani. Épp elégszer támadt rám, és nem szeretném, ha még ez is felzaklatná.

- Értem – Luciana felállt. – Köszönöm, doktor úr.

- Nincs mit, senora Manilla, csak a dolgomat végeztem. Reméljük, hogy Cristina állapota nem romlik, és holnap már otthon lehet.

Kezet fogtak, és Luciana kiment a szobából. Végighaladt Juan kórterme mellett. Megállt, gondolt egyet, és odament az őrökhöz.

- Szeretnék bemenni a beteghez.

Az őrök egymásra néztek.

- Nem engedhetjük be, asszonyom.

Éppen akkor ért oda az orvos is, és kérdőn nézett Lucianára.

- Miért akar bemenni hozzá?

- Magánügyben – mondta a nő.

Az orvos elgondolkozott. Már másodszor hallotta ezt a kifogást. Először a férfitól, most meg a nőtől.

- Megígéri, hogy nem mond neki semmit a feleségéről?

- Megígérem, csak szeretném látni.

- Rendben, öt percet adok. De kérem, hogy ha újra feldühödne, rögtön szóljon ki nekem és az őröknek!

- Igérem – mondta Luciana. Az őrök utat engedtek neki.

Mikor meglátta Juant lekötözve, elszorult a szíve. A férfi csukott szemmel feküdt az ágyon. Közelebb ment hozzá, és megállt az ágy mellett. Sokáig nézte, míg a férfi kinyitott a szemét, és meglátta őt.

- Mit akarsz? – kérdezte mérgesen.

- Juan … - suttogta a nő.

- Mit akarsz tőlem? Nevetni akarsz rajtam, amiért olyan hülye voltam?

- Dehogy. Soha nem tennék ilyet.

- Miért hazudtál? Miért mondtad, hogy elvetetted a gyermekünket? Mert hát a hülye is kitalálhatta, hogy a lányod – itt elérzékenyült a hangja – a lányod, Cristina, az én lányom is. Vagy nem így van?

- De, ő a te lányod – Luciana nézte az előtt fekvő férfit. Nem akarta felzaklatni, ezért nem mondhatta el az igazat. Juan még azt sem tudja, hogy az anyját tegnap letartóztatták, hogyan mondhatná el, hogy a nő annak idején majdnem megölte őt és a gyermekét.

- Miért hazudtál? – várta türelmetlenül a választ a férfi, és mikor nem kapta meg, még követelőzőbben kérdezte. – Válaszolj, miért hazudtál?

- Nem tudom.

- Szép válasz, mondhatom. Tíz évig azt hittem, hogy megölted a gyermekünket. Most meg kiderül, hogy mégis él. Legalább tudja, hogy nem Federico az apja?

Luciana nem válaszolt.

- Szóval, azt hiszi, Federico az édesapja.

Sokáig csend volt a szobában.

- Jobban van a kislány? – törte meg a csendet Juan.

- Igen. Holnap már hazamehet.

- Szóval még itt van – Juant melegséggel töltötte el, hogy a kislánya itt van a közelben. – Megvolt a vérátömlesztés?

- Igen.

- Vettek tőlem vért?

- Nem kellett. Elég volt az, amit tőlem levettek.

Juan csendben nézte a plafont. Megrohanták az apai érzések, de a keserűség is. Soha nem zárhatja a karjaiba, nem adhat majd a kislányának annyi szeretet, amennyit szeretne. Sőt, lehet, hogy nem is ismerheti meg igazán. Hiszen Cristinának ő csak egy idegen. Az apjának mindig is Federicot fogja tartani. Hogy álljon ő a kislány elé? Nem követelheti soha az apai jogait, hiszen úgy csak a lánya sérül.

Ökölbe szorult a keze, és gyűlölettel nézett Luciana felé. Ő vette el tőle a boldogságot! Nézte a könnyes szemeket, látta, hogy Luciana valószínűleg már megbánt mindent, de mégsem tudott megbocsájtani neki.

Egy gyermek! Mindig ez volt az álma, hogy teljes legyen a boldogsága.

Luciana közelebb jött hozzá, de ő még mindig ellenségesen nézett rá.

- Mit akarsz tőlem? Még jobban belémrúgni?

- Nem. Tudnod kell, hogy én nem így akartam ezt az egészet.

- Persze, te arra számítottál, hogy soha nem fogunk találkozni, és én soha nem fogom megtudni az igazságot.

- Félreérted ezt az egész helyzetet!

- Még hogy félreértem!? Ellenkezőleg, értek mindent Luciana. Vagyis egyet mégsem. Miért … – akarta kérdezni, de először nem volt bátorsága. Élénken élt benne az a szeretkezés, ami másfél héttel ezelőtt történt. Minden pillanatára, minden érintésre emlékezett. – Miért jöttél el legutóbb a szállodába? Hogy kihasználd, hogy még mennyire hatással vagy rám? Hogy még jobban nevessetek rajtam a férjeddel?

Luciana nem válaszolt.

- Persze, Federico hogy adta a jószívűséget. Még fel is ajánlotta nekem a barátságát. Otthon biztosan jót mulattatok rajtam. Még azt a nőt is bevetetted, akit a feleségeként mutatott be.

- Juan, kérlek hagyd abba. Mindent félreértessz!

- Luciana, én kérlek, hagyd már abba ezt a hazudozást. Kész! Lebuktál. Mehetsz, és örülhetsz, hogy újra jól belém rúgtál.

- Juan … - Luciana sírni kezdett.

- A könnyeid sem hatnak meg. Most már nem!

- Tudni akarod, hogy miért mentem el abba a szállodába? – fakadt ki Luciana. – Azért mentem el, mert szeretlek! Az elmúlt tíz évben nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád.

- Szeretsz? – nevetett gúnyosan a férfi. – Szeretsz, és közben elválasztasz a lányomtól. Szép kis szeretet!

Percekig csend volt a kórteremben. Juan keresztbe vonta a karját, és határozottan szólt a nőhöz.

- Most pedig menj innen! Soha többet nem akarlak látni, Luciana! Nem akarok rólad tudni többet.

Luciana értetlenül nézett.

- És Cristina?

- Számára egy idegen vagyok. Nem tudod elképzelni, mennyire fáj, hogy tudom, soha sem fog úgy tekinteni rám, mint az apjára. Nagyon nehezen tudom kimondani, de így nem tudnék vele találkozni … - hangja elérzékenyedett, és Luciana rögtön érezte, hogy a férfi élete legnehezebb döntését hozta meg.

- Tűnj innen! Gyűlöllek Luciana!

A nő nézte a gyönyörű szemeket, melyek most tényleg gyűlöletről árulkodtak. Mérhetetlen haragról. Kihátrált a szobából, és mikor kilépett az őrök mellett, futni kezdett. Futott, de nem tudta hova. Kirohant a kórházból.

*

Federico tudta, hogy lányát kiengedik délután, ezért szeretett volna ott lenni, amikor felesége hazaviszi Cristinát. Úgy tervezte, ő is hazamegy velük, majd összepakolja a maradék holmiját. Nem akart tovább Luciana mellett maradni. Megcsalta! Nem szereti! Ez elég ok volt a válásra. Nem akarja magához láncolni Lucianát. Szeresse azt a férfit, hiszen most már nincs köztük semmi akadály. Fájt, de tudta, hogy ez a legjobb, amit tehet.

Ezekkel a gondolatokkal lépett be a kórházba, és ment végig a folyosón Cristina szobájához. Éppen be akart nyitni a kórterembe, amikor kinyílt a nem messze lévő Juan de la Cruz ajtaja, és őrök kísérete mellett ápolók tolták ki a férfit egy hordágyon. Keze-lába le volt kötve. Ébren volt.

Egy ideig farkasszemet néztek egymással. Federico lelkiismeret-furdalást érzett, így mikor a csoport mellé ért, már nem mert Juanra nézni, kinyitotta a kórterem ajtaját, és belépett a lányához.

- Szia apa! – kiáltotta Cristina őszintén örülve.

- Szia kicsim! – ölelte magához Federico a lányát. A lányát? Vajon mennyi ideig fog még a kislány ebben a hitben élni? Mikor mutatja be az édesanyja az igazi édesapját neki?

- Apa, mi a baj? Könnyes a szemed. Nem örülsz, hogy végre hazamehetek?

- Dehogynem kicsim. Nagyon örülök, hogy végre hazamész, vagyis hazajössz.

Még idejében kijavította magát. Nem kell még, hogy Cristina feleslegesen szenvedjen. Még ő sem tudja, hogy mit akar Luciana kezdeni az életükkel.

Luciana lépett be a szobába.

- Szia, anyu! – köszönt a kislány felé is, de megijedt. – Anyu, apu, mindkettőtöknek könnyes a szeme. Ugye, nincs baj? Válaszoljatok! – követelte, és ő is sírva fakadt.

Luciana odasietett az ágyhoz, és magához ölelte.

- Kicsim, semmi baj. Hazamegyünk együtt! – nézett Federicora, de nem azt a tekintetet látta, amire számított.

Már otthon voltak, és lefektették Cristinát. Federico bement a hálószobába, kivett a szekrényből egy bőröndöt, majd elkezdte pakolni a ruháit.

- Elárulnád, hogy mit csinálsz? – kérdezte a szobába belépő Luciana.

- Pakolok. Elköltözöm innen.

- Mi? Federico, elárulnád végre, hogy mi ez az egész?

- Ez lesz a legjobb. Mindkettőnknek!

- Miről beszélsz?

- Emlékszel arra az estére, amikor másfél héttel ezelőtt hazajöttél? Aznap, amikor Cristinát bevitték a kórházba.

- Igen, emlékszem.

- Hol voltál azon a délután?

Lucianának hirtelen eszébe jutott, hogy erről nem is beszélt a barátnőjével. Elfelejtette megkérni, hogy falazzon neki. De még nem késő!

- Miriammal voltam, de ezt már akkor mondtam.

- Hülyének nézel, Luciana?

- Most mi bajod van?

- Azon a délután, mielőtt megérkeztél, telefonon beszéltem Miriammal. Nem tudta, hogy hol vagy. Te nem sokkal utána megérkeztél, és mondtad, hogy vele voltál. Még egyszer megkérdezem, hol voltál?

Luciana lehunyta a szemét, és nekidőlt az ajtófélfának.

- Szóval? – Federico türelmetlenül várta a választ.

- Jobb, ha nem tudod … - suttogta Luciana.

Federico már nem tudott várni. Úgy gondolta, itt az idő, hogy végre tisztázzák a dolgokat.

- Igazad van. Jobb lenne, ha nem tudnám, hogy hol voltál.

Luciana értetlenül nézett vissza rá.

- Nagyon jól tudom, hogy hol voltál.

- Federico …, én …

- Emlékszel, amikor megjöttél, utána nem sokkal csörgött a telefonom. Egy barátom hívott, hogy találkozzunk. Én pedig elmentem. Beszélgettem ezzel a barátommal – Federico szándékosan jól megnyomta az utolsó szavakat. – Elmondta, hogy találkozott egy régi szerelmével, és hogy délután lefeküdt vele. Csak azt nem tudta, hogy éppen a legrosszabb embernek mondta el ezt a történetet. Mivel véletlenül az a nő az én feleségem!

Luciana úgy érezte, hogy legszívesebben ebben a pillanatban eltűnne. Nézte a férjét. De nem látott haragot a szemében. Inkább csak mérhetetlenül nagy szomorúságot. Nem tudott mit mondani, csak nézte, ahogy Federico folytatja a pakolást.

- És most mi lesz? – kérdezte sírva a férjét.

- Elválunk.

- És a gyerekek?

- A fiúk már nagyok. Cristina pedig … - itt kis szüntetet tartott. – Ő úgyis majd megismeri az igazi édesapját … gondolom, így lesz.

Luciana érezte, hogy nem bírja tovább. Azt látta, hogy a férjét nem is hatja meg az, ami történt. Sírva kilépett a szobából, és a folyosón megállt. A falnak dőlve sírt. Mikor kilépett, azt nem vette észre, hogy férje szeme is könnyes, és a keze meg-megremeg.

Federico nem bírta tovább, mikor felesége kilépett, abbahagyta a pakolást. Sajnálta Lucianát, és magát is. Megtörten a telefonhoz nyúlt, és tárcsázni kezdte a gyorshívón a 3-as gombot. Mikor a hívott fél felvette, kétségbeesetten beleszólt.

- Anita, kérlek, gyere ide hozzánk. Szükségem van rád!

- Azonnal megyek – mondta Anita.

Anita rögtön kocsiba ült, és egyenesen a Manilla házhoz hajtott. A házvezetőnő nyitott ajtót. A lépcsőn találkozott Lucianával.

- Szia!

- Szia! Federico hívott, hogy jöjjek ide. Merre találom?

- A hálószobánkban van.

- Köszönöm.

A nő szinte rohant fel a lépcsőn. Benyitott a szobába, és ott találta a megtört Federicot.

- Már bepakoltam mindent. Kérlek, segíts elmenni innen. Nagyon nehéz.

Anita odalépett a férfihoz, és megölelte. Nagyon sajnálta. Mindenről tudott, Federico mindenbe beavatta.

Ő nem tette volna ezt Federicoval! Szerette volna, leste volna minden kívánságát.

De nem! A férfi Lucianát szereti. Azt a nőt, aki megcsalta, aki nem szerette őt soha igazán.

Elindultak. A lépcsőn találkoztak Lucianaval. Csak nézte őket, ahogy lemennek a csomagokkal. A lépcső alján Federico visszanézett.

- Viszlát, Luciana. Majd még beszélünk. Minél hamarabb el akarok válni – mondta, miközben megremegett a hangja.

Luciana nézte, ahogy férje kinyitja az ajtót, és maga elé engedi Anitát. Érezte, hogy elveszített mindent. Mindkét férfit, akiket szeretett. Mindkettőt máshogy, de szerette őket.

- Federico! Kérlek, ne hagyj el! – könyörögte sírva, és megrogyott a lába. Még annyi ereje volt, hogy leüljön a lépcsőre, alig tartotta a lába.

Federico a kilincsen tartotta a kezét. Hallotta a felesége könyörgését, és majdnem megszakadt a szíve. Visszanézett, és látta, hogy a felesége őt nézi, és zokog. Nem tudta, mit tegyen. Luciana soha sem fogja őt igazán szeretni. De ő szereti őt. Halálosan!

Neki is megremegett a lába. Ledobta a csomagjait, és felrohant a lépcsőn Lucianahoz. Magához ölelte, és halkan suttogta:

- Nem hagylak el, Luciana. Nagyon szeretlek!

Anita nézte az ölelkező párt. Mindketten sírtak, és úgy kapaszkodtak egymásba. Nem tudott haragudni Lucianára, inkább irigyelte. Őt senki soha nem fogja így szeretni.